Anton Bruckner 200 – 4. Esz-dúr ’Romantikus’ szimfónia
A 4. Bruckner első Dur hangnemű szimfóniája. És az első, amely – relatíve – sikert aratott (szerencsére csak 1881-ben volt a premierje Hans Richterrel a pódiumon), bár a hetedikkel később elkövetkező valódi siker még várat magára egy ideig. Az egyetlen, ami alcímet kapott, ráadásul magától a szerzőtől, melyet manapság is előszeretettel használnak, bár nehezen értelmezhető, hogy ez a mű miért lenne Romantikusabb, mint bármelyik másik. Talán összefüggésbe hozható ez azzal is, hogy szintén az egyetlen, aminek kvázi programja is van, amennyiben a természet, az erdő tematikája programnak nevezhető. A mű állítólag egy erdei napfelkeltével kezdődik. Hasonlóan Schubert Nagy C-dur szimfóniájához, itt is a kürt hangján szólal meg az egész mű alaptémája. Alaptéma? A zenetörténet számos, vagy inkább számtalan zeneműve kapcsán említik, hogy egyszerű témára épül a kompozíció. Mikor húszas éveim közepén először hallottam ezt a darabot (ez volt egyébként a második Bruckner szimfónia a 8. után, amelyet meghallgattam), akkor nemigen hittem a fülemnek. Ez egy zenei téma lenne? Sok időbe tellett, mire nagyjából összeraktam, hogy miről is lehet itt szó: ez a végtelenül egyszerű motívum csak valamiféle váz, mondjuk úgy, hogy a fogas a ruha alatt, amire aztán fokozatosan rakódnak fel a gazdagabbnál gazdagabb zenei rétegek. Ráadásul ez a kis motívum jó bruckneri szokás szerint a zárótételben újra főszerepet kap. Mindenesetre ez a „főtéma”, és az arra épülő skálamenetes első témacsoport már első hallgatásra átjön. A lírai melléktéma nem válik el természetellenesen az energikus záró témacsoporttól, hanem szervesen kapcsolódik hozzá. A 4. szimfónia nyitó tétele amúgy is egy alap bruckneri problémát old fel sikeresen: az egymástól elszeparált, szünetekkel kiékelt témakapcsolódások problémáját. A zene itt mindenhol a maga természetességével árad tovább, és az összekötő zenék is éppoly értékesek, mint a tematikus anyag. Ugyanígy bontakozik ki a kidolgozási rész kirobbanó energiája, ami számomra a darab abszolút csúcspontja. Talán nem szerencsés, hogy ez a bő órás szimfóniának már a kilencedik percében bekövetkezik, de még sok gyönyörűség vár ránk, így nem kell búslakodnunk. A tétel kódája is elképesztő: először a melankolikusan hömpölygő vonós aláfestés hátterében jelenik meg az alapmotívum, majd ugyanez a téma hozza meg a fényes és pazar befejezést. A lassú tétel ezúttal nem Adagio, hanem Andante jelzést kapott, bár ez a különböző változatokban (lásd később) is változik. Szélesen áradó dallam képezi az alapmotívumot, mely nagyon jó, hogy a csellók vörösesbarna hangszínén kel életre. Kicsit talán tompább a brácsák hangján megszólaló melléktéma, de az egész tétel pazar, tele van igazi, léleksimogató pillanatokkal, és természetesen most is tételvégi vulkánkitörésbe torkollik a zene. Ahogy később szó esik róla, az először megszületett Scerzo helyébe nagyon helyesen újat írt Bruckner, ami így az egyik legemblematikusabb zenéje lett, amit valaha alkotott. Vadászjelenetnek írja le a műről szóló irodalom ezt a tételt, melynek élvezetében egyáltalán nem gátol, hogy személy szerint mindentől végtelenül viszolygok, ami vadászattal kapcsolatos. Leírhatatlan ahogy a bőgők mély staccato alaphangjaira felépül a briliáns és virtuóz zenekari összhangzás.
És akkor jöjjön a Finale. Itt kezdődnek a problémák. De ehhez most elő kell rángatnunk a különböző változatok kérdéskörét. Ez az a szimfónia, amely a legtöbb variánsban létezik. Pont ennél a műnél tetőzik a folytonos átdolgozások tébolya. Legalább hét különböző változatot lehet összeszámolni, bár alapjában véve talán háromra redukálhatjuk ezt a számot, hogyha az egyes verziók kisebb módosításait most nagyvonalúan félre tesszük. Fontos, hogy azért a Finale említésekor került ez most szóba, mert bár az első három tételben is vannak kisebb módosítások a különböző változatok sorában, az a tétel, amely véget nem érő változtatásokon, újragondolásokon ment át az évtizedek során, az épp a záró tétel. Igaz, ahogy fentebb említettem, hogy a legnagyobb módosítás amúgy a Scerzo tételt érintette, minthogy a zsengécske eredeti változatot teljes egészében kicserélte a szerző már a mű első átdolgozásánál, de utána az csak kismértékben módosult, nem úgy, mint a Finale, amely állandóan új és új alakot öltött.
Az 1874-es eredeti változat, amelyet érthetetlen okokból több karmester is előrángat az utóbbi időben, főként a zsengécske Scherzo, és a teljesen élvezhetetlen Finale-nak köszönhetően alig hallgatható. Ez utóbbi tétel mintapéldája annak, amikor Bruckner még nem tudja értelmezhetően kifejteni gondolat-csíráit, így időről-időre kirobbanó fortissimói mélységes ürességgel konganak.
Az 1878-os változat megkapta az új, zseniális Scherzót, amely azóta is az egyik legismertebb Bruckner dallam. Ezen felül megszületett a korábbinál eggyel jobb, de annak romjain felépült u.n. Volkfest Finale, amely még ebben a formájában is egy káosz. Az igazság kedvéért azért megjegyzendő, hogy ez a tétel azért tele van gyönyörű pillanatokkal, melyek a későbbi változatokban a fürdővízzel együtt a csatornában találták magukat. Különösen érdekes nyomon követni, hogy egy-egy zenei gondolat hogyan vett fel teljesen más álarcot és jelleget az egymást követő változatokban. Úgy variálja Bruckner a dallamait az évek során, ahogy a gyermek az építőkockáit. Ugyanaz az elem hol vártorony, hol kerítés, hol búzamező.
A ma legtöbbet játszott verzió az 1878-80-as változat, amely a Volkfest Finale lecserélésével teljesen újraértelmezte a tematikus anyagot, és egy koherens, működő zárótételt hozott össze. De ez a Finale – ez szigorúan szubjektív vélemény!!! – ebben a változatban is erősen problémás. Sokak véleménye, hogy ezzel a lezárással lett a 4. szimfónia az, ami, amelyben a nyitótétel helyett a Finale kapja a fő hangsúlyt. És ez igaz, ha csak a perceket számoljuk, akkor is (a nyitótétel átlagosan 18 perc körül van, a zárótétel úgy 21, 22 perc szokott lenni), és pont ez a baj. Nem feltétlenül azért, mert az első tétel szerintem sokkal jobb, bár ezen is érdemes elmeditálni egy kicsit. Mert miközben a tétel tematikus anyaga meglehetősen gazdag, a jumpscare szerűen előtőrő fortissimók fárasztóak, és valóban az az érzés keríthet hatalmába minket, ami a hasonló hangnemben íródott előkép, Beethoven korszakalkotó 3. szimfóniájának korabeli kritikusának is eszébe ötlött az Eroica hallgatásakor, hogy sosem akar véget érni. Az igazi baj mégsem önmagában ezzel a tétellel van, hanem azzal, hogy ott terpeszkedik a 4. szimfónia első három, tökéletesen arányos, pazar tétele után. Mert akárhányszor is írta át Bruckner, a Finale eredendő lénymagja nem változott: nagyon súlyos, drámai ambíciót hordozó, hatalmas tételt szánt valamiért ide a szerzője. Vajon miért? A Szimfónia első három tételében is ott a drámai erő, amikor kell, a líraiság is, a kérdések is, a válaszok is, de mindez természetesen fakad a zenei anyagból, erőlködés mentesen, áramolva érkezik el hozzánk. És akkor jön a zárótétel, és hirtelen nagyon görcsösen akar valamit. Egyszeriben oda a természetesség, az áramlás, és átveszi a kormányrudat a súlyos, nehéz akarat, hogy valami igazán jelentős kerüljön a szimfónia végére. Olyan ez, mint amikor egy szellemes, tartalmas, és elgondolkodtató egyetemi előadás vége felé egyszer csak felhevülten, önmagából kikelve és véget nem érően szónokolni kezd az előadó, vérben forgó szemekkel kiabálva. Félreértés ne essék, a Finale sokkal jobb, egységesebb, és letisztultabb lett 1880-ra, mint amilyen az előtt volt, de mivel az alap szándék nem változott, minden egyes meghallgatásnál úgy érzem, hogy Bruckner itt túl messzire ment. Az amúgy is főként hangos, de talán kevéssé tartalmas főtéma visszatérése a reprízben teljesen fölöslegesen borzolja a kedélyeket, azt hiszem ez a besokallás pillanata. De nincs apelláta, a szerkezet, amely oly fontos a szerzőjének, nem borulhat, ahol vissza kell térnie egy témának, ott az vissza is fog térni. Az a kép jut eszembe, ahogy a kissé monomániás Monk magánnyomozót idézve – ne akadj ki! - a szűz jegyű Bruckner egészen biztos, hogy a papucsát minden este milliméter pontosan helyezte el az ágya előtt, vagy, minden esetben megigazította a képet a falon, hogy egyenesen álljon.
A 78-80-as változat aztán megint csak kisebb átfésüléseken esett át a következő években, de ezek alapjában nem befolyásolták a darab egészét.
Nagy tanulság volt viszont, amikor nemrégiben tudatosan összevetettem az 1880-as, tehát a fentebb tárgyalt változatot a legutolsó, 1888-as verzióval. Ez az, amiről a legtöbb vita zajlik még napjainkban is. A fő kérdés, hogy mennyire tekinthető Bruckner saját munkájának, és mennyiben befolyásolták őt a „barátok” és „pártfogók” a tekintetben, hogy olyasmit adjon ki a keze közül, ami sok helyűtt ellentétes a saját szándékaival. Először is a hangszerelés en block szoftosabb lett. Ezen felül kisebb változtatások itt-ott feltűnnek, de az első két tétel alapjában keveset változott. A Scerzo tétel tematikailag szintén ugyanaz maradt, ám az, ahogy a középrész helyén álló trio előtt a vadászjelenetnek szánt gyors rész egyszerűen elhal mindeféle csattanó nélkül, ordítva tanúskodik annak lehetetlenségéről és képtelenségéről, hogy ez Bruckner saját ötlete lett volna. Soha, egyetlen más művében sem találkozunk még csak hasonlóval sem. Ez önmagában véve is nagyon erőteljesen megkérdőjelezi azt, hogy ez a változat művészileg hiteles lehetne. Ugyanakkor ha a legtöbb változtatás talán nem is Bruckner eredeti ötlete volt, amennyiben beleegyezett ezekbe a módosításokba, akkor ez a változat bizony még lehet érvényes, ahogy azt sok kutató képviseli manapság is.
És a 88-as változatot hallgatva is elérkezünk a Finale-ig. Egészen elképedtem, amikor egy figyelmes meghallgatás során a főtéma fentebb ecsetelt és szapult visszatéréséhez érkeztem. Ebben a változatban ugyanis a fájdalmasan, harsogóan a csendbe nyilalló visszatérés egyszerűen nem történik meg, helyette f-mollban lágyan bekúszik a lírai melléktéma, és minden megy tovább a maga útján. Micsoda megkönnyebbülés! Hirtelen a súlyosan túltolt zárótétel letette legnagyobb terhét, és az egész teljesen más színben tűnt fel, bár aligha kétséges, hogy ez a változtatás sem Bruckner saját gondolata volt. Igaz, néhány más elfuserált ötlet ugyanakkor ront valamelyet az összképen, pl. a cintányér teljesen fölösleges alkalmazása ebben a változatban, de hát semmi sem lehet tökéletes.
Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy ne szeretném a 4. szimfónia zárótételét. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri tanárember a kicsit problémás diákkal: annyit mérgelődik miatta, annyit gondolkodik rajta és annyit foglalkozik vele, hogy idővel nagyon megszereti pont azért, amit magával hoz a közösségbe.
És hát a két kései változat közül bármelyiket is hallgatjuk, a darab végén ott van az a 3 (Celibidache esetén 5) perces kóda, amely bárhogy is van, még a fáradt hallgató szemébe is könnyeket csalhat. Ez az a pár perc, ami végül is megmenti a tételt, és az egész, egyébként szinte hibátlan művet, mert valóban Bruckner egyik legcsodálatosabb, spirituálisan is igaz és hiteles zenéje.
