A varázstalan Varázsfuvola

Sok szép dolgot olvastam már a Varázsfuvoláról. A szabadkőműves áthallásokról, a próbákat kiálló hősiességről, megvilágosodásról, nappal és éj, gonosz és jó szembeállításáról.
Felsorolni sem tudom a magvas gondolatokat, de hogy őszinte legyek, némelyiküket nem is nagyon értem. Egynéhány - különösen német ihletettségű - dráma-teoretikus okfejtése kapcsán legfeljebb a kissé sajgó felismerés kapcsolja fel a villanyt a fejemben: Istenem, ha én ilyen okos lehetnék!

Az nekem is világos, hogy az opera elején szó sincs a próbákat kiálló tiszta ember, a hős megjelenéséről. Éppen egy sárkány elől menekül! Persze ez nem baj, egy sokfejű tűzokádó elől bárki észvesztve szaladna - de tényleg ennyire nagy a veszély?

A Metropolitan Levine-Battle-Serra-féle előadásának rendezője, Brian Large jól ráérzett a szituáció komolytalanságára. A sárkány egy Süsü-szerű plüssfigura, hosszú rugón komikusan lengedező egyfejű játékszörny, amit egy statiszta tologat talicskán, a körbe-körbe menekülő Tamino után. A VHS-kiadáson is jól hallható, amint a közönség diszkréten felvihog.

Rendezői túlkapás, a szerzői koncepciót meghamisító terror lenne Large ötlete? Már csak azért sem hiszem, mert Schikaneder nem lovagsereget, hanem mindössze három hölgyet: trécselő, viháncoló lányokat küld hősünk megmentésére. Õk sem vetnek be szörnyű fegyvereket, nehéztüzérséget, hanem jószerivel egyetlen dúr-akkorddal teszik ártalmatlanná a fenevadat, hogy aztán repülősóval élesztgessék az ijedségtől elalélt ifjút!

Elég dicstelen antré.
Még ez sem lenne baj, hiszen, ahogy pestiesen mondják: innen szép nyerni!
Úgyis csak jóval később, a meglehetősen hosszú opera vége felé kerül sor a hőssé nemesítő próbára. Addig kell tehát megtörténnie az átalakulásnak, melynek során szereplőnk a sötétségből szépen, fokozatosan kiér az isteni bölcsesség napsütésébe.

De nézzük csak meg közelebbről a mű végét, azt a próbatételt is!
Gyanúmat először csak az kelti fel, hogy maga a jelenet viszonylag rövid, és a legkülönfélébb rendezésekben is gyakran sikerül súlytalanra. Kék reflektorral megvilágított tüllfüggöny lesz a víz, vörös fények jelenítik meg a tüzet, a szereplők az egyiknél balról jobbra, a következőben jobbról balra sétálnak át a színen. (Ne tagadjuk le: azért közben igen szépen énekelnek.)
Ismét fölmerül a kérdés: hibázik-e az a rendező, aki nem tud, nem akar néhány extra fogással katartikus csúcspontot kreálni a vizsgából?

Éppenséggel megpróbálhatná megtenni, ha maga a történet nem tenne ismét rögtön keresztbe.
Az egész próbatétel értékét elárulja az, hogy a másik pályázó, Papageno ugyan nem teljesíti a távot, de azért - egye fene - a díjat mégis megkapja. (\"És akkor hadd nyújtsak át egy hangszórót...\")

Ne vessenek meg érte, magam is tudom, hogy csak egy ötletbukfenc, logikai szaltó a következő okfejtés, de az egész Tamino-jelenség engem az engedelmes alattvaló, a jó szolga őstípusára emlékeztet - de egyúttal ő a porosz katona és a német beamter is. Tisztviselő, akivel a főnöknek nincs más dolga, csak motiválni (legyen az fizetés, céges autó, vagy egy csinos lány ígérete), biztosítani az eszközöket (hivatali hatáskört, vagy varázshangszert), valamint kijelölni a célt, legyen az a főpap meggyilkolása, vagy éppen szolgálata. Ha mindezek megvannak, elég irányba fordítani, és szelíden elgurítani.

Taminónak gondját kell viselni. Cserébe mindig meg fogja tenni, amit várnak tőle.

Hogy aztán miként lesz a figurából mégis szeretetre méltó ember?
Azt hiszem, Mozartnak és korának erre egyetlen határozott válasza volt. Az esendő embert a jóindulatú, bölcs és gondoskodó hatalom felelőssége boldoggá és hasznossá tenni.

Taminónak tehát nem is kell hősnek lennie, ez az opera sem róla szól. A történet nem az ő kezében van, sorsa a jó és rossz hatalom harcától, annak kimenetelétől függ.
Mi pedig, az opera nézői és Mozart rajongói, csak annyit tehetünk, hogy szurkolunk neki.