„Ízisz templomába jöjj !” - Az Aida Szombathelyen

2013.07.26, 28
Verdi: Aida
Iseumi Szabadtéri Játékok, Szombathely

Aida: Lukács Gyöngyi
Radames: Kiss B. Atilla
Amneris: Dana Liliana Ciuca Mattei/ Dobi Kiss Veronika
Amonasro: Alexandru Agache
Egyiptom királya: Berczelly István
Ramfis: Dan Popescu
Hírnök: Andrei Fermesanu
Főpapnő: Lusine Sahakyan
etc...

Kolozsvári Magyar Opera Balettegyüttese
Attitude Balettiskola
Savaria Szimfonikus Zenekar

Karmester: Medveczky Ádám
Rendező: Kürthy András

Jó húsz évvel ezelőtt volt egy kazettás magnóm, az akkoriban igen jó minőségűek közül. Amíg lejátszani kellett, nem is volt vele semmi baj, minőségi problémáit akkor fedeztem fel, mikor beépített mikrofonjával felvételt akartam készíteni, és döbbenten tapasztaltam, hogy az átkozott masina galád módon leveszi a magas hangok erejét. Tehát pl. egy áriafelvétel esetén a legfontosabb hangok tűntek a legerőtlenebbnek, nemcsak halkan, de valahogy messziről, távolról szóltak, a középhangok volumenjének töredékével. Hogy jön ez ide, kérdezhetné bárki, de a kérdésre majd csak később térnék vissza.

Az Aida Szombathelyen új vállalkozás, most mutatták be először. Gyerekkoromtól olvastam az Iseumban tartott Varázsfuvola előadásairól, amelyek szinte minden évben színre kerültek az Operaház legjelesebb művészeinek előadásában, egészen 1999-ig. Emlékszem, hogy a Parasztbecsület-Bajazzók párost is előadták, és jól emlékszem arra is, milyen érdekes story volt, amit Moldován Stefánia mesélt: be kellett ugrania Déry Gabriella helyett Santuzzának, és teljesen véletlenül egy operabarát taxisofőr szállította le Szombathelyre, aki beénekelte neki az összes partner szólamát, így gyakorolván az évek óta nem énekelt szerepet. (Vannak még ilyen taxisofőrök vajon? Félek, hogy nem sokan…)

De ez már a múlt… Szóval az Aida újdonság Szombathelyen, és azt hiszem, kitűnő választás, mert ezen a helyen a darab kivételes szuggesztivitással működik. A háttér adott, az Ízisz szentély homlokzatát csak pár apróbb díszletelemmel kell kiegészíteni, keresni kell jó énekeseket a fontosabb szerepekre, továbbá egy rendezőt, aki az egészet értő módon egységgé rendezi színpadilag, és egy karmestert, aki zeneileg megteszi ugyanezt. Nézzük hát, fordított sorrendben, hogy sikerült ezúttal a felsorolt kritériumoknak megfelelni!

A karmester Medveczky Ádám, aki a darabot már évek óta nem vezényelte az Operaházban. Nagy kár, nagy veszteség, hogy ez így történt. Medveczky óriási lelkesedéssel dirigált, végig partitúra nélkül, de mégis minden momentumra érzékenységgel figyelve és reagálva. A darabot úgy ismeri, hogy talán maga Verdi se jobban, csodálatos színeket kevert ki a lírai részekben, hatalmas energiával töltötte meg a drámai részeket és bontotta ki a nagy tablókat. A szombathelyi zenekar dicséretes lelkesedéssel követte karmesterét, a premieren még itt-ott fakóbb színnel, a vonósoknál némi intonációs bizonytalansággal (I. felv. előjáték), de a második előadáson valóban hibátlanul.

A rendezésre Kürthy Andrást kérték fel, aki a közelmúltban a romániai Iasiban általa rendezett Aidát ültette át a szombathelyi színpadra. Különféle sajtóorgánumokban adott nyilatkozatot koncepciójáról, a romániai hatalmas sikerről, és arról, hogy nemzetközi produkcióként képzeli el a megvalósítást. Az eredmény színvonalas, a hagyományoknak és a partitúrának megfelelő koncepciónak bizonyult. Nem különösebben ötletes vagy újszerű, de legalább nem zavaró elképzelés, ami a jelenkor tébolyodott rendezései közt örvendetes kivételnek is tekinthető. Ami azonban a megvalósítás nemzetközi jellegét illeti, erős kérdőjelek merülnek fel. Ha egy nemzetközileg jelentős művészt kérnek fel főszerepre, soha senki nem kifogásolta a magyar művészek mellőzését. Harminc évvel ezelőtt se vette senki zokon Nyesztyerenko, Chiara, Giacomini, Molese, Seta del Grande vagy Arhipova meghívását, ám erős kétségeit hangoztatta minden kritikus, ha olyan szerepre hívtak meg gyenge külföldi énekest, amelyre számos kiváló magyar énekes rendelkezésre állt. Emlékszem, hogy 1979-ben egy finn szoprán, Taru Valjakka énekelte Leonórát a szigeti Trubadúrban, igencsak közepesen, vagy még annál is gyengébben, és a következő évben, nagyon helyesen, már a fiatal és nagyszerű Tokody Ilonát szerződtették. Az azonban teljes képtelenség, már szinte az abszurditás határát súrolja, hogy egy nemzetközinek minősített produkcióba mellék- és epizódszerepekre hívnak külföldi énekeseket, ráadásul olyan gyengéket, mint jelen esetben. Dan Papescu erőtlen és iskolás Ramphisánál csak Adrei Fermesanu felléptetése támasztott nagyobb kérdőjelet. Vendég Ramphisról már hallottam, de ha valaki tud mondani olyan esetet, hogy külföldről hívnak énekest a Hírnök szerepére, megemelem előtte a kalapom. A helyzet abszurditását csak fokozta, hogy Iasiból idecsődítettek — minek? — egy sereg román kóristát és statisztát, akiknek a feladatát némi szervezéssel bizonyára magyar erőkkel is meg lehetett volna oldani. Csak akarni kellett volna. A statiszták helyett érdemes lett volna inkább 15-20 kóristát szerződtetni, mert a nagy együttesekben elkelt volna még plusz volumen, az ítélkezési jelenetben pedig egy kb. dupla létszámú férfikar.

Ezzel már át is léptünk az énekesek témakörébe — és itt a recenzens meglehetősen nehéz helyzetbe kerül, mert részletes és hiteles képet adni olyan énekesekről, akik mikroporttal énekelnek, nem szerencsés, nem igazságos. Annál inkább, mert a hangosítás minőségében az én ifjúkori magnómra emlékeztetett: a magas hangokat lekaszálta, a közép- és mélyhangokat felerősítette. Ez a módszer különösen előnytelen a nagyhangú énekeseknek, és különösen előnyös lehet a kis hangoknak. Így is lett: Aida, Radames és Amonasro alakítójának hangja több részben tűnt kisebbnek, mint élőben azt máskor tapasztaltuk; Amnerisé ellenben sokat nyert a hangmérnökök kiegyenlítő szándékának köszönhetően. De az is kiderült, hogy akinek van hangja, azzal semmilyen vis major nem tud elbánni: a második előadáson Lukács Gyöngyi mikroportja a 3. felvonás elején elromlott, de ebből csak annyit lehetett észrevenni, hogy a hangja természetesebben, az erősítés nélküli akusztikai térben szólalt meg. Ugyanez többször előfordult Agache és Kiss B. hangjával a működő mikroport ellenére is — bármily hihetetlennek tűnik, de le tudták énekelni saját, a hangszórókból áradó hangjukat. Ők hárman képviselték ezen az estén a nemzetközi színvonalat. Lukács hangja sokkal szebben, teltebben szólt, mint a tavaszi Macbeth és Turandot előadásokon, gyönyörű pianókkal örvendezette meg a hallgatóságot. Verdi Amonasro szólamát Agache hangjára képzelhette, öröm volt hallani minden megszólalását. Mindig is úgy véltem, hogy Kiss B. Attilának Radames a legjobb szerepe, ebben a hitemben most is megerősített, különösen a második előadáson nyújtott erőteljes hangi és színészi alakításával.

Hozzájuk csatlakozott két kisebb szerepben két magyar énekes. Múlt, jelen és jövő képviseletében, egyszerre. Berczelly István, az egykori nagy Amonasro most a Király szerepében mutatta fel egy majdnem ötven éves pálya tapasztalatát és tudását. Minden pillanatában jelentős figura, akinek még a hangja is szól, ha kell. A Főpapnő kicsi, de nem jelentéktelen szerepét az akadémista Sahakyan Lusine énekelte, figyelemre méltó, értékes hangi adottságot mutatva. Azt hiszem, érdemes lesz követni fejlődését, pályájának alakulását, az utóbbi években feltűnt fiatalok közt a matériát tekintve a legnagyobb vokális ígéretek egyikének tűnik.

Végére hagytam Amneris alakítójának, Dana Liliana Ciuca értékelését. Hangilag a mikroport miatt nem lehet reális képet adni róla, biztos vagyok benne, hogy színházban, erősítés nélkül egész más benyomást keltene. Még erősítéssel is egy olyan mezzónak tűnt, aki inkább alkalmas Cherubino vagy Dorabella, mint Amneris szerepére. Verdi mezzo hősnője ugyanis egy fajsúlyos drámai feladat, amelyhez erőteljes mellregiszter is szükségeltetik, és ennek Ciuca nincs birtokában. Hangképzéséből hiányzik a nagy belefeledkezés, a szélesen áradó frázisok, a pregnáns indítások és akcentusok. Óvatosan kúszott fel a magas hangokra, és nagy szerencséje volt, hogy Medveczky udvariasan hagyott erre neki időt. Egy szigorú, kevésbé énekesbarát karmesterrel alaposan meggyűlt volna a baja. Az éneklésénél nagyobb volt azonban a bajom alakításával, játékával, amely mesterkéltségével sokszor a paródia határát súrolta, különösen magyar partnerei takarékos, de kifejező játékának kontrasztjában. Olyan gesztikulációs hókusz-pókuszt, mint az övé, igen rég nem láttam már, és korábban is csak egy pár énekesnő esetében, akiket most udvariasságból nem kívánok megnevezni. Lényegében az egész szerepet lehetetlen illegéssel-billegéssel adta elő, de amit a második felvonás első képének elején, a hasonló stílusban alakító statisztériától kísérve, előadott, az még Flora Bervoix szalonjában is sok lenne, de az ókori Egyiptom fáraójának lányától egyenesen komikus. Úgy gondolom, hogy Ciuca felléptetésére Wiedemann Bernadett vagy az Operaház jelenlegi vezetése által igazságtalanul mellőzött Pánczél Éva Amneris-alakításának ismeretében, semmiféle szakmai magyarázat nem található.

A leírtak alapján és a kifogások ellenére a szombathelyi Aida szép zenei élményt jelentett. Mert voltak ugyan hibák, kifogásolható momentumok, ám amikor a csillagos ég alatt, a nyári éjszaka sötétjében, a szépen megvilágított Ízisz-szentély homlokzata előtt megszólal a Nílus-parti jelenetet bevezető zenekar, a kórus, majd megszólal Ramphis: „Vieni d’Iside al tempio” — akkor a néző, a hallgató kapitulálni kényszerül Verdi zsenije és a hely szelleme előtt. „Ízisz templomába jöjj”, szól a hívás, és biztos, hogy jövőre, ha a produkciót újra elő fogják adni, újra itt kell majd lenni. És csak remélni lehet, hogy akkor már a fentebb taglalt hibák nélküli előadásban, élményben lesz részünk.