Zavarba ejtő felütés (Poldini-bemutató Törökbálinton)

2007. augusztus 31.
Törökbálint
Munkácsy Mihály Művelődési Ház

POLDINI EDE: Csavargó és királylány

Andrónyi Gábor, Érsek Dóra, Fátrai János, Komáromi Márton, Erdei Péter
Törökbálinti Canthabile Kórus
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vez.: Pál Tamás
(A PalArt Operastúdió és a Munkácsy Mihály Művelődési Ház közös produkciója)

Felütésnek hívja a szaknyelv valamely zenei folyamat hangsúlytalan ütemrészen való kezdését, indulását. Időrendi szempontból tekinthetjük tehát így ezt a vadiúj bemutatót, hiszen közvetlenül a szezont megelőzően került színre. Sőt, felütésnek számíthat maga a helyszín is. Törökbálint aprócska város Budapest tövében, azzal a Damoklész-karddal a feje fölött, hogy a főváros közelsége folytán szép lassan elveszti minden egyéniségét/eredetiségét, s annak bevásárlóközpontos elővárosává silányul. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? („– Adjunk operát! – Operát Szmirnába?” Meghökkentő recept, de – mint látjuk – működik.) S felütés maga a mű is, Poldini Ede, az egykor (régen, 1908-ban) Svájcba távozott komponista fiatalkori meseoperája, a Csavargó és királylány, de erről majd később többet.

A leghangsúlyosabb felütés azonban a dirigens és egyszemélyes éceszgéber, Pál Tamás örömteli (újra)felbukkanása volt. Nincs mit szépíteni, ez a produkció nélküle tényleg nem jöhetett volna létre. Heiner doktor néhány hete már lelőtte a haló poraiból sokadszor újjászülető főnixmadár poénját, így én csak őt tudom ismételni. Csodálatraméltó, hogy egy hetedik évtizedét betöltött Maestro ennyire képes a folyamatos megújulásra. Hely hiányában nem sorolom el azon opera- és hangversenytermi bemutatókat az elmúlt évtizedekből, amelyek úgy születtek, hogy Pál Tamás kutató szenvedélye újfent kihalászott a zeneirodalom valamely rejtelmes bugyrából egy ismeretlen, vagy csak „lexikonszinten ismert” művet, melyről azután bebizonyosodott, hogy igenis érdemes volt elővenni. Mindig ilyen érzéssel távoztam, most sem volt ez másképp.

Zavarba ejtő darab Poldini bő évszázados dalműve (1903-ban mutatta be az Operaház). Ha a komponista zenei világát kellene meghatározni, akkor azt a különös Jacobi Viktor–Huszka Jenő–Richard Wagner háromszögbe tenném. Poldini az a zeneszerző lehetett, aki nem tudott fiatalkori ábrándjaitól megszabadulni, és bár tudta, milyen utat kellene bejárnia, arra mégsem volt képes rálépni. Érezhetően folyamatosan igyekszik a XIX. század harmóniai béklyóitól elszakadni, de nem sikerült neki, vissza-visszatér kedvenc klasszikus hangzásaihoz. Ez volt számomra a rezüméje legismertebb operájának, a Farsangi lakodalomnak (pár éve Debrecen felújította), s ezt érzem most is.

Pedig a darabválasztással, az opera dramaturgiai megoldásaival Poldini igenis jócskán túllépett korán, leginkább Prokofjev remekét, A három narancs szerelmesét idézi, ami ugye 1921-ben keletkezett. S nem kevés freudista nyomot lehet a darabban felfedezni, ami szintén a korral haladó komponista képét erősíti. Sajnos a konzervatív harmóniai szemlélet félresöpri szerzőnk előnyeit. Amúgy Poldini kedvelte a meseoperákat, több is született keze alatt. Ezúttal egy Andersen meséjéből A. I. Seligmann szövegére komponált darabról van szó, amit mi Várady Sándor fordításában hallhattunk.

Zavarba ejtő volt az előadás is. Pál Tamás ugyanis a PalArt Operastúdió élén jelent meg Törökbálinton. Operastúdiótól az ember nem vár túl sokat – olykor már az is öröm, ha egy-két újdonász hang feltűnik –, komplett operaprodukciót a legkevésbé. Pedig ez az volt. A Munkácsy Mihály Művelődési Ház színházterme a legkevésbé sem operára termett, de ez senkit sem zavart. Valahogy mindenki tette a dolgát, és ettől a mű megszületett. (Remélem, operaházi bennfentesek is olvasnak!) Ennyi kellett mindössze.

A MÁV Szimfonikusok elvileg lehetetlen helyen ültek, fogalmazzunk úgy, hogy a színpad rendezői bal oldalán – teljes takarásban. Innen normális hangzás nem jöhetne ki. Kijött, méghozzá tökéletesen. A dirigenst így profilból figyelhettük, amint a színpad oldalában előre-hátra közlekedve tevékenykedett. A terem engem amolyan lovardára emlékeztetett, a mellettem ülő DNI-t inkább tornateremre. Az énekkar egy része a színpadon, másik fele a nézőtér oldalában helyezkedett el. Ez is működött. (Poldini pedig elég igényes kórusbetéteket tett a darabba.)

Hogy zavarunk még tökéletesebb legyen, a darabot Galgóczy Judit rendezte. Senki nem várt tőle iskolai színjátszókört, hát most sem azt kaptuk. Helyette a darab meglehetősen aprólékos pszichológiai elemzését-feldolgozását, a szólisták igényes mozgáskultúráját és némi rejtélyt. A tömeg arctalanságát értettem, a Királyét kevésbé, a gólyalábat igen. Az uralkodó és lánya közti enyhén szólva disszonáns viszony lejött, a Herceg és követe közötti nem igazán. Viszont a darab csúcsa, a csókjelenet igazán elsöprő volt. Nem félreérteni: 100 csókért veszi meg a kérőjét csúnyán kikosarazó királyleány a csavargó bábúit, ezen bukik el. Elbukik, ugyanis a király elzavarja rajtakapott (hűtlen?) lányát, akit a Csavargó (az álruhás herceg) – miután leleplezi magát – szintúgy faképnél hagy. Ha hinni lehet Németh Amadénak (s miért ne?), létezik egy happy endes verzió is, de itt nem azt adták.

Az elkényeztetett Királylány szólamát Érsek Dóra hibátlanul hozta. Persze őt már ismertük, ha máshonnan nem, hát Kovalik Mozart-maratonjából, nagyszerű Donna Elvira volt. Most is remek szövegmondással, igényes és pontos játékkal, tökéletes muzikalitással vétette észre magát. Komoly szerepek várnak rá, kérdés, hogy hol. (Megvárjuk, míg elmegy, vagy még előtte felismerjük tehetségét?)

A Herceg szerepét Andrónyi Gábor szólaltatta meg. Egyrészt remek színpadi készséggel, jó színpadi és zenei adottságokkal, másrészt viszont jelentős hangi félszegséggel. Magasságai némileg elvékonyodnak, az énekes is érezhetően tart tőlük. Ilyenkor az egyébként tiszta intonáció is sérül. Dicsérendő viszont szép szövegejtése.

Érsek Dóra, Andrónyi Gábor

Fátrai János (Király) szintén a Mozart-maratonból ismerős. Remek mozgáskultúra, pontos zenélés jellemzi. Tökéletesen eltalálta a figurát, s a Galgóczy által igényelt pluszokat. Gólyalábas különjátéka ritka élmény volt, ez is egyfajta bravúr.

Komáromi Márton Követként hozta a szerepet, neki érezhetően a zenei megformálás okoz még alapgondokat. Erdei Péter Csillagásza kisebb hangi kvalitással, de zeneileg pontos és igényes megszólalással tűnt ki.

A Törökbálinti Canthabile Kórus (karig.: Vékey Mariann) érezhető lelkesedéssel és pontos zenéléssel vett részt a produkcióban, melyet Pál Tamás jó szokása szerint fejből irányított, s mint mindig, ezúttal is pontosan, precízen tartotta kézben a különös darabot.

Bár senki nem gondolná, a Magyar Állami Operaház árnyéka egészen Törökbálintig is elnyúlik. Sőt, úgy sejtem, tovább. Itt volt mindenki, aki oda (ki tudja, miért) mostanában nem fér be. Karmester, rendező, énekesek, sőt a nézők is... Ettől inkább az Andrássy útiak legyenek zavarban!