Zaj és siker = zajos siker? - Az álarcosbál az Erkel Színházban

2005. február 19. - ERKEL SZÍNHÁZ
Verdi: Az álarcosbál

Nagy tömegek előtt mutatták be a mostanság magánbefektetők után áhítozó Erkel Színház színpadán Verdi utolsó belcanto operáját, Az álarcosbált. Mindenki ott volt, aki számított. Régi operabarátok és új rajongók, magyarok és külföldiek, diákok és vezérigazgatók, szakmabeliek házon belül és kívül, reménykedő szerepvárományosok és egykori énekes sztárok egyaránt. (A tudósító ez utóbbiak között külön örömmel fedezte fel az elmúlt évtizedek legadekvátabb Riccardóját, B. Nagy Jánost, akinek csibészes mosolyát lám, a betegség sem törte meg.)

Igen, utolsó belcanto operát említettem. Nem elírás volt.

Verdi a középső korszakának tomboló sikerei után (Rigoletto, A trubadúr, Traviata 1851 és \'53 között) új formanyelvvel kísérletezett. Ez nála nem jelentett gyökeres változtatást, mindenesetre a zárt énekszámok folyamatosan föllazultak, s megjelentek a különféle emberi és szituációs karaktereket jelentő motívumok. És ez nem jelentette a \"dallam halálát\" sem. A kísérletezés nem járt gyors sikerrel, hiszen A szicíliai vecsernye (1855) és a Simon Boccanegra (1857) éppúgy elutasításra talált, mint A lombardok 1855-ös átdolgozása.

A remélt győzelmet épp a Scribe-drámára komponált Az álarcosbál hozta meg. Verdi invenciózus alkotó volt, de soha ennyi mediterrán, áradó dallamot nem írt le egy operán belül. Igazi dalmű! (De régen nem használjuk ezt a kifejezést!) Ugyanakkor minden gondolatnak, karakternek önálló jelentése lett, elég, ha csak az összeesküvők bemutatására hivatott szaggatott akkordokra, Renato bosszúérzéseit jelentő vonóstremolókra, a hebrencs apród jellemzéséért felelős piccolofutamra, vagy Amelia fájdalmát demonstráló csellószólóra gondolunk, de sorolhatnánk hosszasan.

Persze ez a siker sem jött könnyen, hiszen Verdinek jócskán meggyűlt a baja hatóságokkal, akik - nem akarván külpolitikai csetepatéba keveredni - betiltották az eredetileg III. Gusztáv svéd király meggyilkolását feldolgozó sztorit. Ahogy lenni szokott, később kiegyeztek, Gustavóból Riccardo lett, királyból gróf, s a történet átkerült a távoli, bonyodalommentes gyarmatokra. De a darab - a fentieken túl -, változatlan maradt! Az Erkel Színház mégis az eredeti verziót játssza, s nem csupán azért, mert mára III. Gusztáv meggyilkolása szalonképessé vált.

A rendező, Kerényi Miklós Gábor épp a Scribe-darabból jellemző uralkodói vonásokba szeretett bele. III. Gusztáv a dráma szerint imádta a bálokat, a jelmezeket (innen a darab címe) és az álruhákat is (lásd Ulrica-kép), olykor magamutogatási hajlammal fűszerezve. Kerényi megsejtett továbbá még némi biszexuális hajlamot is az uralkodóban. Erre utal az előadásban egyrészt Oscar meghatározhatatlan nemisége, s az a leplezetlen homoerotikus kapcsolat király és apródja között, ami főleg az első felvonást lengi be. S ha már itt tartunk, a III. felvonásbeli bosszújelenetben, amikor az elvakult Renato (eléggé idétlen módon) oszlophoz kötözi hitvesét, sokkal inkább emlékeztet házastársak közötti szexuális aberrációra, mintsem dühödt számonkérésre. Hogy mindez találkozna-e Verdi elképzelésével? Aligha, de ettől még a másfél évszázaddal későbbi kor beleláthatja a történetbe.

Az előadás előtt a nézők már szembesülhetnek a király dolgozószobájával, azokkal a kellékekkel, melyek számára az uralkodás nyomorúságát enyhítik. A darab kicsit ügyetlen némajátékkal kezdődik, melyben megtudjuk, hogy hősünk tulajdonképpen felelőtlen zsarnok. Szemrebbenés nélkül kivégeztet valakit, csak titkárának felesége (no és a szemfüles apród) érdekli - derül ki a rövid nyitány alatti, állva lefolytatott teázás során.

E nüánszoktól(?) eltekintve Kerényi eredményesen és főleg következetesen vezérli végig közönségét az opera olvasatán. Különösen sikeresek a tömegjelenetek, mintha a rendező itt lenne igazán elemében. A kevés intimebb, néhányszereplős jelenetekben mindig szükségét érzi \"valamivel feldobni\" azokat, mintha félne, hogy a mű (zene és dráma) nem vinné el önállóan. (Ilyenkor jön a kikötözés, az üvegpohár szétroppantása és társaik.) Jellemzően kerényis az a megközelítés, hogy az adott szituációt olykor duplázza, amikor néhány statisztával, balettművésszel párhuzamosan némajátékban ismétli. Ilyen az Ulrica-kép, s ilyen a báli jelenet, ahol \"színház a színházban\" előre lezajlik a dráma (koreográfus: Keveházi Gábor).

Az előadás zenei felelőse, dirigense Kesselyák Gergely. Sajnos, róla az előadás alatt folyamatosan Karajan jutott eszembe, ami önmagában még nem lenne baj. A Maestro egy interjúban bevallotta, hogy azért vezényli el évente kétszer a Toscát, hogy a benne felgyűlt agressziót levezethesse. Nos, így lehet Kesselyák is Az álarcosbállal. Az előadás szinte folyamatosan forte és fortissimo között zajlott. Az énekesek kevés kivétellel torokszakadtukból harsogtak, mintha mezza voce énekmód nem is létezne. A zenekar és a kórus hasonlóképpen. Pedig kevés Verdi-opera dicsekedhet ennél szélesebb dinamikai lehetőséggel. Különösen kár ezért, hiszen hallhatóan komoly és alapos munka előzte meg a produkciót, a zenekari hangzás is régen volt ilyen ígéretesen tiszta. S így a katarzis is elmaradt, hiszen mire a valódi dráma bekövetkezett, már nem volt hova cressendálni. Nagy kár, nagyon nagy!

Fekete Attila életkorának, testi és énekesi alkatának pontosan megfelelne Gustavo/Riccardo szerepe. Hangja a líraiból épp spintoba váltó, biztos magasságokkal rendelkező tenor. Elképesztő mennyiségű énekelnivalóját (ez tán a legmunkásabb Verdi-tenorszerep) kevés hibával és jól teljesíti - ámde kizárólag forte üzemmódban. E harsogásban azután elvesznek a dallamívek, a lélek és a szellem ábrázolásának Verdinél oly fontos kellékei. Mozgásában még kissé amatőrnek hat, pedig szemmel láthatóan maximálisan igyekszik teljesíteni a rendezői kívánalmakat. Talán pont ezért?

Perencz Béla meglehetősen egyoldalú figurát formál Renatóból. Ez ott jó, ahol a megcsalt férj döbbenetét, bosszúéhségét kell bemutatni. Ám Renato nem Jago, hiszen a felismerésig (II. felvonás vége) hű barátja és segítője Gustavónak. A III. felvonásbeli nagyáriájában pedig adósunk marad a visszaemlékezés fájdalmas lírájával. Helyette ismét melldöngetett egy jót. Mint egykori tenornak (Parsifalként ismertük meg) remek magasságai vannak, a falrengető fermáták viszont csak részben ellensúlyozzák mélységének, hangi és lelki mélységének hiányát.

Oscar remek szerepét Péter Cecilia énekelte. Javára írható, hogy maximálisan hozta a rendező által kért figurát, más nem. A hang mélyebb fekvésben cantabilisen nyávog, s ha fent koloratúrázni kell, keményen, bántóan keményen csattog. Meglepő lenne, ha az Operaház nem tudott volna jobb művészt kiállítani erre a szerepre.

Ulrica cigányasszony régi szerepe Sánta Jolánnak. Sajnos, a hang nem rendelkezik azzal a felhangdús mélységgel, amit a szólam megkíván. A művészi szívósság, kitartás és a rutin azért a produkciót a korrekt magasságba emeli. De nem tovább!

Ilyen körülmények után a produkció hőse az Ameliát alakító Sümegi Eszter. Nemcsak tud visszafogottan énekelni, de mer is, ami ebben a zajos hangkavalkádban nagy bátorság. A művésznő e szereppel (Elza és Erzsébet után) ismét egy fontos lépést tett meg az énekesi szerepkör-váltásában. Jó helyen és jó időben! A III. felvonásbeli, ún. Szobaáriájában sikeresen fogta vissza a mind hangerőben, mind lendületben oly szilaj zenekart (karmesterével együtt), megteremtve ezzel az előadás legmeghittebb pillanatát.

A két összeesküvő (Ribbing és Horn) szerepében Palerdi Andrásés Cserhalmi Ferenc kiválóan hozták egysíkú figurájukat. A kórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté) teljesítménye jónak minősíthető, ami nem tetszett, az nem írható a számlájukra.

Csikós Attila díszletei csak kevéssé funkcionálnak. Méreteik folytán rátelepednek a színpadra, jócskán leszűkítik a játékteret. Ez egy néhányszereplős darabban nem okoz problémát, csakhogy Az álarcosbál szinte minden képe - ötből négy - tömegjelenetbe torkollik. Kínos, ahogy az Akasztófa-dombon Renato szinte egy helyben sétálgat lefátyolozott asszonyával, míg rájuk nem akadnak a királyra fenekedő összeesküvők. Másutt a mozgások irányát határozza végletesen a szobányi tér (Ulrica-jelenet). Bár ez a felújítás immár harmadik helyszínen kerül bemutatásra (1998-ban a szegedi Dóm téren, s azt követően az Operaházban láthattuk), a mozgástér mintha csak tovább csökkent volna.

Jánoskuti Márta jelmezei szépek és stílusosak, s pontosan megfelelnek a korszerű színház követelményeinek. A jelmez és szerepek között húzódó és érezhető művészi koncepció nagyban elősegítette az előadás szimbolikájának megértését.

A néhány évvel korábbi felújítás a költségvetési okokból elmaradt Puccini-opera A Nyugat lánya helyett került újra színre. Az előadás végén a közönség zajos tetszésnyilvánítást tartott. Ismét bebizonyosodott a régi mondás: A jó tapsrend, fél siker! A másik felét Sümegi Eszter szállította.