Wozzeck-premier Klagenfurtban

2007. április 5.
Klagenfurt
Stadttheater

BERG: Wozzeck

Wozzeck: Marcus Eiche
Marie: Christiane Boesinger
Tamburmajor: Michael Ende
Andres: Alexander Kaimbacher
Kapitány: Ernst-Dieter Suttheimer
Doktor: Rainer Zaun
1. Mesterlegény: Willi Jeschofnik
2. Mesterlegény: Werner Wulz
Margret: Christa Ratzenböck

Karntner Sinfonieorchester - Peter Keuschnig
Chor und Extrachor Des Stadttheaters Klagenfurt - Alexander Kowalsky
Színpadra állította: Olivier Tambosi

Nem bízza a véletlenre dolgait a klagenfurti színház. Erről tanúskodnak a premier előtti matiné-előadások is. Amolyan szabadegyetemféle ez, ahol egy kis zenetörténeti bevezetővel igyekeznek kedvet csinálni a produkcióhoz. Azt hiszem, a Wozzeck esetében kétszeresen is indokolt a népszerűsítés, mivel ez esetben nem könnyítik meg fülbemászó dallamok az otthoni kényelem feladását. A megvalósítás mikéntjének és magának a műnek egyaránt szüksége van a reklámra, még itt, a Wörthi-tónál is, ahol Berg szelleme tulajdonképpen otthon van.

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy Olivier Tambosi rendezése nemcsak a szakmai tudása miatt olyan kitűnő. Már a matinén is - melynek érthető módon ő volt a központi figurája - feltűnt kiváló kommunikációs képessége. A Schönberg és Berg nevével fémjelzett, Sprechgesang és atonalitás misztikus fogalmaival rémisztgető korszak a zenetörténet egészen természetes állomásává szelídült. A népszerűsítő műfaj feledhetetlen nagyját, Bernsteint idézve: a sarki fűszerestől a rendőrön át kivétel nélkül mindenki élvezettel hallgatta a zenékkel megfűszerezett, humoros előadást.

Mintegy másfél héttel később - ennyi időt kaptunk a hallottak megemésztésére - egy ilyen kis városhoz mérten egészen szép számú közönség gyűlt össze Wozzeck kedvéért.

Miközben a nézőtér lassan megtelt, egy érdekes, kissé ferde, vastag fehér keretben ment a tv-műsor. Először azt hittem, hogy itt már a színházba is betört a mozi reklámőrülete. De amikor a tévéhíradót kezdték vetíteni, akkor már nekem is feltűnt egy kis logó a képernyő sarkában. Ez nem reklám. Ez az osztrák tv éppen sugárzott adása, méghozzá már a darab részeként.

Lassan bekúszott a zene is, akkor kezdtünk elcsöndesedni. Az adás elhalkult, majd eltűnt, s a felgördülő függöny mögül lassan kirajzolódott még egy ferde keret, csak ez már fekete színben. És homok. Rengeteg homok.

A két keret három részre osztotta a színpadot. Ez már csak azért is zseniális ötlet, mert az ember ösztönösen elkezd gondolkozni egy ilyen színpadkép láttán: vajon miféle szerep juthat ennek a három résznek? Nem akarok belemagyarázni semmit, de legvalószínűbbnek a tudat szintjeinek megjelenítése tűnik. Minden, ami a látomás vagy az őrület szintjén történt, hátul játszódott. Ráadásul - akárcsak Freud szerint az emberi lélek elnyomott tudatalattija esetében - itt is ez volt a legnagyobb terület. S minden, ami köthető a valósághoz, az elöl játszódott, a két kisebb térben.

Kihasználták az első páholyokat is. A doktor és a Kapitány az anyag figurái. A doktor a száraz ész, a Kapitány pedig az értelmetlen rend képviselője. Mindkét figurának alapja a lélektelenség, a tényleges megjelenési forma azonban ellentétes. Az egymással szemben elhelyezkedő erkélyeken folytatott párbeszédük pontosan ezt, a végletek által mindig képviselt egységet mutatta meg a nézőknek.
Ők sosem léptek a hátsó térbe.

Wozzeck és Marie ellenben minduntalan át- meg átkerültek a homály birodalmába. Haláluk azonban jelzi igazi helyüket. Marie a színpad elején kapja a halálos késszúrást, Wozzeck pedig leghátul fullad bele a tóba.

A már emlegetett homok is zseniális ötletnek bizonyult. Az előadás végére a doktor kivételével mindenki magán viselte nyomait, a homokban pedig látni lehetett a szereplők nyomát. Minden, ami megtörtént, ott tükröződött. Öregedtek a hősök, és öregedett a hősökkel együtt az életet képviselő tér is.
A színpadi játékból pedig volt mit rögzíteni a homokban.

Ezt a darabot úgy szokták emlegetni, mint a kisember megjelenését az operaszínpadon. Wozzeckben ott van mindenki, akinek nincs hatalma, pénze, egzisztenciája, csak a gondolatai. Nem a doktor száraz, kizárólag az elmét mozgató gondolataival bír, hanem a nagybetűs ember létérzékeléséből eredő filozofikus eszmefuttatásokkal átszőtt gondolataival. Egyvalaki van, akit némileg meg tud érinteni földi hatalom nélküli szellemével, ez Marie. A többiek lényegében az ember torzult formái.
EZT tükrözte tökéletesen a koreográfia.

A látott mozgások a test és a lélek egységére épülnek. Elég volt végignézni egy szereplő egyetlen gesztussorát, máris tudtuk, mi van \"belül\". Különösen a Marie-t alakító Christiane Boesinger volt zseniális e téren. Marie a hús-vér nő magakelletése mellett testtel volt anya, kislány vagy gondolkodó ember, ha éppen arra volt szükség. Tambosi tehát nemcsak a színpadkép tekintetében volt teremtő erejű, hanem színészeit illetően is. Mert mozgásuk alapján bátran nevezhetjük őket színészeknek. Igazi színházat láttunk, érett, átgondolt gesztusokkal.

A sok dicsérő szó mellett azonban meg kell emlékeznünk a hiányosságokról is. Az énekes teljesítmények már korántsem voltak olyan meggyőzőek, mint a színészi játék. A Sprechgesang nem okozott senkinek problémát. Kitűnő szövegmondás, határozottan és jó helyen ejtett hangzók, markánsan megjelenő hangulati elemekkel átszőve. Berg azonban nem tartozik a Sprechgesang \"hagyományos\" művelői közé. Valahol a tonalitás és atonalitás között lebegnek félig beszélt, félig énekelt mondatai. És bizony sok hely van, ahol \"csak\" énekelni kell. Énekelni pedig úgy tűnik, a doktor, Marie és Wozzeck kivételével nem nagyon tudnak a klagenfurtiak. Elrettentő példa a Kapitányt alakító Ernst-Dieter Suttheimer, aki éltesebb korára teljesen elvesztette hangjának erejét. Fakó, halvány minden olyan helyen, ahol a hagyományos technikákat kellene alkalmazni. Sajnos úgy tűnik, a többiekre is ugyanez a sors vár. Többségüknek rendkívül hiányos a technikai tudása.

A zenekar teljesítménye sem volt túl bíztató. Küzdöttek a szöveggel rettenetesen. Berg tonálishoz igen közeli dallamai, akkordjai jó néhányszor elvéreztek a hamis hangok tengerében. Az arányokra már egyáltalán nem tudtak figyelni. Többször előfordult, hogy az énekeseknek egy nagy adag hamis recsegést kellett átkiabálniuk.

Pedig a zene ennél jóval többet rejt magában. Hallatlanul finom lélekábrázolás, a cselekedetek egészen árnyalt megjelenési formája, nem pedig véletlenül összelapátolt hangok tömege.
Érdekes módon azonban a látvány tökéletessége feledtetni tudta a hallottak hiányosságait.

Az előadás vége megdöbbentő élmény volt. Másodpercekig tartó csöndben nézte a közönség az újra elénk vetített tévéadást. \"Kívül\" voltunk, és mégis \"belül\". Néztük a \"híradót\", amely ezúttal rólunk szólt. Éreztük, hogy a legszimplább ember életében is borzasztó nehéz elkerülni a tragikus összeomlást.

Az előadás látszólag lényegi hiányosságai ellenére a mű megszületett.
Elképzelni sem tudom, milyen lett volna, ha minden hibátlan.
Talán ezért van, hogy csak az Isten tökéletes...