Vörös és fekete, avagy A kékszakállú herceg vára „Audiofil előadásban”

Magyar Állami Operaház
2026. január 22.

BARTÓK BÉLA: A kékszakállú herceg vára

Judit – Schöck Atala
A kékszakállú herceg – Cser Krisztián
Prológ – Jonathan Lacôte
km.a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Hamar Zsolt

Bartók Béla egyetlen egyfelvonásos operája minden bizonnyal az egyik leghálásabb repertoárdarab, hiszen színrevitele, lehetőségek tárházát kínálja az alkotóknak. Lehet teljesen puritán módon, jelmezek és díszletek nélkül előadni, koncertszerűen, minimális színészi játékkal. Félszcenírozott előadásban, minimális eszköztárral, de erős színészi munkával. Lehet modern értelmezésű rendezésben, reális környezettel. Klasszikus rendezésben, századeleji, mitikus horrormeseként. Bármelyik változatban működhet, ha a koncepció átgondolt, intelligens, kreatív, tehetséges – és persze nem utolsó sorban kell hozzá két remek énekes, akik a hangjegyeket továbbgondolva építik fel magukban Kékszakállú és Judit világát színészi szempontból is. Ha bátrak akarunk lenni: zenei aláfestésű prózai darabként is működhetne a mű.

A darab hazai előadásai közül mérföldkő Szinetár Miklós 1980-ban Sass Sylviával és Kováts Kolossal készült operafilmje – nem a némileg triviális, bár szép és látványában impozáns rendezés, hanem inkább – a két énekes nagyszerű produkciója miatt. Ahogy a rendezői elgondolás is inkább természetfeletti szférába helyezi a két karaktert, Sass Juditja és Kováts Kékszakállúja is a saját mérgezett belső pokluk mitikus szörnyetegei; ebben az értelmezésben újjászületési, maguk megváltására való képesség nélkül. Sötét, szürreális vergődésük teszi őket egymás és önmaguk ellenségévé, s így mindketten örökre az éj fogságában maradnak.

A Magyar Állami Operaház most Opera IC Audiofil sorozatában mutatta be a művet, Schöck Atala és Cser Krisztián főszereplésével. A színpadra állítás módja a koncertszerű előadásokon egyértelműen túlmutatott, de nem volt igazi szcéna – a cél az volt, hogy a nézők közelről éljék át a hátborzongató drámát. Ezt megtámogatva – mint egy arénakoncerten – kivetítésre is került az előadás, a különböző kameraállások képei pedig filmszerűen voltak összemontázsolva, kifejezően megmutatva az egyes jelenetekben a két szereplő egymáshoz való viszonyát. Nem lehet nem megköszönni a német expresszionizmus némafilmes irányzatának, hogy új szintre emelte a fény-árnyék játékot. Az egyik jelenetben a ’20-as évek Murnau-filmjeinek gesztusával nyúlt Judit keze Kékszakállú feje fölé, idézve a Nosferatu, a Der Golem vagy a Dr. Caligari egyes jeleneteit.

A kivetítés legfőbb előnye azonban az volt, hogy a két énekes minden mimikáját, rezdülését még a harmadik emeletről is tökéletesen tisztán követhették a nézők. A némileg rendhagyó ötlet akkor működik, ha a két énekes a színpadon alkalmazott aktori eszközökön túl kameratudattal is rendelkezik. Itt mindkét énekes ebből a szempontból is várakozásokon felül teljesített – ha a hangi megvalósítást vizsgáljuk, akkor pedig tökéletesen autentikus Kékszakállút és Juditot hallottunk.

Schöck Atala véleményem szerint nem érdemeihez mérten megbecsült, csodálatos hangi adottságokkal bíró és – ennek most is ékes példáját adta – rendkívül széles művészi palettával rendelkező énekesnő. Jó pár éve követem a pályáját, gyakorlatilag nem volt olyan szerep vagy szólam, amit ne tudott volna technikailag is tökéletesen elénekelni, illetve azzal a plusz előadói varázzsal megspékelni, amit valószínűleg tanulni nem lehet. Altja éppoly gyönyörűen, líraian és magasztosan érvényesül egy oratóriumban, amennyire sötét, baljós, földszerű hangadást meg tud ütni Erda, Ulrica vagy épp a Gurre-dalok Erdei galambjának szólamában. A Gioconda Vak asszonyában intelligensen vegyítette az olaszos finomságot a tragikus karakter bölcsességével és a verista stílusból adódó keménységével, kivételes zenei pillanatokat és a tavalyi év talán legjobb mellékszereplő alakítását hozva. Személyes monodrámát volt képes alkotni éveken keresztül a Székelyfonó Háziasszonyaként, kivételes humorát csillogtatva Az ezred lánya Márkinéjaként, démonian gonosz volt Klütaimnésztraként, a Werther Charlotte-jának drámáját ehhez képest – gondosan elmerülve a francia zenében – árnyalt finomságokkal, szinte légiesen oldotta meg. Komlóssy Erzsébet óta – bár Schöck Atala lírai hang, de a drámai megjelenítés ereje is benne lakozik – kevés ennyire színes és érdekes énekesnő volt, akinek hangi adottságai is kivételesek, több dicséretet és előadást, szerepet érdemelne (nem csak oratóriumokban).

Ebben az előadásban tüzes, színpadi alapkarakterére talán kevésbé jellemző, csábító femme fatale énjét mutatta meg. Juditja nem Sass Sylvia-szerű mitikus álomlény(lány) volt, hanem hús-vér nő, aki lelki mélységeiben elveszve, toxikus életeseményeit és traumáit belátni és érzelmileg feldolgozni képtelen, erőszakosan szeretetet, odafigyelést kereső, birtoklási vágyától elvakult királynő. Tűzpiros ruha és rúzs, éjfekete haj, hófehér bőr, innen a cikk címe is. Magát a máglyára ítélő Brünnhilde, az öngyilkosságra készülő Nő Poulenc monodrámájából a Vágy villamosa Blanche-jának őrült hisztériáival tarkítva rántja magát és párját is a biztos enyészetbe. Karizmatikus kisugárzása okán a vásznon egyszerre jutott eszembe Bara Margit és Karády Katalin – Schöck Atala valószínűleg filmszínésznőként is kiválóan megállná a helyét.

Hangi prdukciója ugyanolyan meggyőző volt, mint színpadi jelenléte. Schöck Atala hangjában benne vannak azok a szerepek, amiket a zeneszerzők valódi alt hangra álmodtak meg, mély hangjainál nem lesötétített mezzoszopránt hallunk, hanem olykor szinte tenorális, androgün színnel képes megijeszteni még Kékszakállút is. Magasságai éppolyan biztosan működnek: szárnyal, amikor szárnyalni kell – éles és csúnya, ha azt kell, sőt még a legendás (ossia) C-je is megvan, és nem sikító hanggal, hanem egy szépen megtámasztott, rezonált 3 másodpercig kitartott C-t hallottunk, ami Erdát autentikusan elénekelni tudó énekesnőknél nagyon ritka. Itt is kínálja magát a párhuzam Komlóssy-val, aki – bár nem szerette e szerepeket – Gertrudis és Preziosilla esetében szintén vállalta a C-ket (maximum – saját bevallása szerint – ha épp fárasztotta, megkérte az aktuális igazgatót, hogy kevesebbszer tűzzék ki az adott szerepre).

Schöck Atala világklasszis produkciójától semmiben nem maradt el Cser Krisztián Kékszakállúja. Szikár, sötét és fenyegető alakja a vásznon szintén remekül érvényesült, itt is a Nosferatu-kép villant be néhány fény-árnyék elemnél. Szerepfelfogásának alapját neki is a „kevésbé emberi” felfogású Kékszakállúak adhatták, azonban kivételes érzékével és a koncepcióhoz igazodva itt is hús-vér embert láttunk, aki kétségbeesetten próbálja maga előtt is elhazudni saját félelmeit, traumáit, önmérgező mechanizmusait. Teljesen más megvilágításba kerülhet így érdemeinek, nagyságainak saját maga általi felmagasztalása (kincsek, földek, országok) és később Judit előtti csúfos lelepleződése (hogy ezek mind vérrel szennyezettek.) Cser Krisztián mind játékban, mind hangban érzékeltette a karakter lelki tortúráját: az először inkább csak szorongó, zárkózott férfi később egyre hangosabb, egyre kétségbeesettebb, sőt dühösebb, a végén pedig a belső én hangja a végletekig rezignálttá válik, elfogadva ezzel a jelképes (és majdan fizikai) halált. Mélységei kiválóan működtek, középhangjait úgy nyitotta ki, ahogy a karakter egyre mélyebbre halad saját lelkének kínzó megismerésében, és úgy lettek egyre rezonáltabbak magasságai is. Egy-egy megtört pillanatban hangi játéka suttogásba ment át, például a kulcsok odaadásánál, ezzel is megmutatva a fájdalommal vegyes szégyent, amit a kontroll és talán saját férfiasságának képletes elveszítése miatt érzett.

A Hamar Zsolt vezényelte Zenekar jól biztosította a színpadi történések feszes és erős dinamikáját. Szokatlanul eltalált finomsággal hagyták érvényesülni a két énekest a líraibb részekben, mennydörgést idézően erősek és másodpercre pontosak voltak a drámai részek. Bár a karmester olykor talán túlságosan ráhúzta az énekesekre a zenekart, de ez betudható az előadás egy órán át nem szűnő, izzó feszültségének.

Ha ilyen minőségben valósítják meg az Audiofil sorozatot a jövőben, akkor biztosan kíváncsiak lehetünk a többi előadásra is. Nem csak az énekesek színpad elejére rendezése volt kiváló ötlet, hanem a vetítés ötletével is egy egészen új élményt adnak azoknak a nézőknek is, akik távolabbról nézik az előadást. A jövőben az Operaháznak, ha a Kékszakállú és Judit drámája újra színre kerül, bűn, sőt hiba lenne nem e két énekesre építeni.

© fotó: MÁO Nagy Attila