VIVA ZACCARIA! - A Nabucco második szereposztása az Erkel Színházban

2015.február 22.

Erkel Színház

Verdi: Nabucco

Nabucco - Kálmándi Mihály
Izmael - Nyári Zoltán
Zakariás - Rácz István
Abigél - Rálik Szilvia
Fenéna - Vörös Szilvia
Baál főpapja - Kiss András
Abdallo - Ujvári Gergely Anna
Zakariás nővére - Molnár Ágnes

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

A Nabucco második szereposztásának kiemelkedően legjobb alakításával Rácz István érdemelte ki, hogy jelen recenzió „címszereplője” legyen. Januári csodálatos hangon énekelt Timurjai már jelezték, hogy Zakariásában is nagy élménynek leszünk részesei, és várakozásomban nem is kellett csalódnom.

Ráczot pár éve a hangi érettséget és a technikai felkészültséget illetően legjobb korszakában törölték le az Operaház színpadáról, sokáig kellett fájón nélkülöznünk. Hosszú kihagyás egy énekesnek, ez tudható, nem tesz jót, mert az éneklés olyan tevékenység, amelyet folyamatosan gyakorolni kell, különben az izomzat berozsdásodik. Szerencsére Rácz hangjával nem ez történt: a hang szól, olyan erővel, igazi basszus színnel, remek volumennel, amely önmagában hihetővé teszi a főpap figurájának a darabban elfoglalt helyét.

Zakariás szerepe énekesileg talán a legnehezebb, legigényesebb az olasz repertoárban, de mint karakter meglehetősen egysíkú, jellemfejlődés nélküli. A mű első percétől ugyanazt képviseli, ugyanazt az eszmét zengi a világba: hogy az Úr az egyetlen igaz, az egyetlen fontos, az egyetlen, akit követni kell. Ezt a kissé monomániás, de fontos üzenetet közvetíti Rácz pompás hangon és hitelesen, róla valóban minden pillanatban elhisszük, hogy híveinek, népének megkérdőjelezhetetlen vezetője.

Rácz Istvánról egykori fachtársa, a felejthetetlen Gregor József mondta — így a vélemény kétszeres értékű — hogy Székely Mihály óta a legjelentősebb basszus hang magyar földön. Székely Zakariást sose énekelte színpadon, de a II. felvonás imájából a rádióban felvételt készített. Fodor Géza egy írásában e felvétel kapcsán elemezte Székely énekművészetének erényeit és fogyatékosságait. Amit ő a basszusóriásról mondott, lényegében Ráczra is igaz.

A bevezető részben hallatlan tekintéllyel és erővel szól, nagyszerű mélysége van, de az ária középrészében gyakran töri a dallamot. Rácz Zakariásának is a harcba hívó vagy a jövőbe látó hangja igazán hatásos, a nagy dallamívekben itt-ott elkelne egy kicsit folyamatosabb legato és intonációs pontosság. A mély regiszterben semmi gondja, és minden magasságnak is birtokában van, csak egyik-másikon hallható, hogy jobban meg kell dolgoznia érte, mint korábban. Összességében főpapja nagyszerű hangi és színpadi produkció, kár, hogy nem az első szereposztásban mutathatta meg közönségének.

Kálmándi Mihályt a 80-as évek végén épp Nabucco szerepében hallottam életemben először az Erkel Színházban, és azóta is sokszor, sok helyen. Idestova tehát három évtizede követem szerepformálását. A mostani produkcióba is régi Nabuccóját láttam inkább, mint egy új rendezés inspirálta alakítást. Amennyire statikus Zakariás figurája, annyira nagy utat kell bejárnia Nabuccónak, de a jellemfejlődés, a többszöri nagy váltás bemutatását ezúttal hiányolnom kellett.

A dühöngő zsarnokból félbolond és erőtlen aggastyánná, majd abból új hitben megerősödő uralkodóvá változó asszír király nagy váltásai elmaradtak, kihagyva a rendezés apró, de fontos instrukcióit. Kálmándi mindenkori gesztusaival alakít, sem az őrületében örökösen önmaga testén keresgélő, sem a látomásaiban hol táncoló lányokat, hol csatába hívó erődítményt vizionáló játékelemek nem jelentek meg.

Hangilag évek óta tapasztalt fáradtsága a darab nagy részében kevésbé evidens, mint a Hollandi vagy Scarpia szerepében volt. Az első felvonás végén hangja a két nagy együttes egyikében („Treming l’insani”) nem kirobbanóan, de megfelelő volumennel szól, a második rész („Mio furore, non piú costretto”) drámai, viharos erejű sodrásához azonban már nem elegendő.

Néha talán maga is érzi, hogy hangereje kevés, ezért önkényesen segít magán. A második felvonás együttesében („S’appressan gl’istanti”) nem száll fel a forgószínpad „körhintájára”, előbb befejezi strófáját a színpad előterében, és csak utána keresi helyét bóklászva a többiek között. A villámcsapás előtt se megy egészen a színpad hátterébe, ahol partnernője a játékba várná. A harmadik és negyedik felvonásban Nabucco szerepe a hangerőt illetően kevésbé megterhelő, itt Kálmándi is jobban érzi magát, és jelentősen javít az első két felvonás halványabb összképén. Mindent egybevetve Nabuccója szolíd és vállalható alakítás, bármelyik repertoár előadás megbízható pontja lehetne, de igazi színek, árnyalatok és csúcspontok nélkül.

Teljességgel vállalhatatlan ellenben Nyári Zoltán alakítása Ismaelként. A már a Carmen-bemutató idején is többek által kifogásolt nyitottság még jobban eluralkodott hangképzésén, tényleg úgy énekel, mint aki életében nem hallott a hang pozicionálásáról, a magas hangok fedéséről és egyebekről. Így hangadása bántóan amatőr jellegű, amihez folyamatosan eltúlzott gesztusok és mimika társul. Nyári az operett irányából jutott el az opera műfajáig, így alapvetően játékkészsége jobb, mint egy átlagos énekesé, de ideje lenne megtalálnia azt az egyensúlyt, amely egy profi énekestől elvárható. Don Joséja és Cassiója azt mutatta, hogy nem éppen a megfelelő úton jár, Ismaelje az akkori benyomást sajnos nyomatékkal megerősítette. Nyári ma már semmiben nem emlékeztetett se arra az ígéretes bemutatkozásra, amelyért kb. húsz éve a Miss Saigonban annyira csodáltam, se Szergejére a Kisvárosi Lady Macbethben, amelyben operaházi érkezését örömmel üdvözöltem.

Fenena szerepében Vörös Szilvia küzdött, tulajdonképpen már a rajtkőnél eldőlő versenyben Gál Erika nagyszerű alakításával, de igazságtalan lenne számon kérni rajta olyan alakítókészséget, mint sokéves gyakorlattal bíró kollenanőjéé. Mindent megtett, amit a rendező és a karmester elvárhatott tőle, de arról változatlanul nem győzött meg, hogy a hangjának megfelelő fachot énekli. Fenena áriájában az itt-ott elfúló mély frázisok után jól szóló magasságok utaltak rá, hogy távolról sem egy lírai mezzóval, hanem egy egyébként szép színű lírai szopránnal van dolgunk.

Kiss András első szereposztásbeli kollegájához hasonlóan kellemes hanggal, jó játékkal szolgálta az előadást Baál főpapjaként, Ujvári Gergely most is lelkes és rokonszenves Abdallo volt, de az új címszereplő halványabb játéka mellett kevesebb alkalma, lehetősége volt az együttjátszásra.

Rálik Szilvia Abigélje megmaradt az első szereposztásból a másodikba is. Ötödszörre hallgatva is csak az ária cabalettájának magas C-in érzékeltem apróbb megingást, ám a második felvonás záróhangja továbbra se hallatszott — mint korábban megállapítottam, kétségtelenül üzembiztos énekesnő. Ami hangjának színét, élességét illeti, nincs változás. Az adottság, azon sajnos nem lehet segíteni.

fotó: © Nagy Attila