Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

VIVA NABUCCO! – Verdi-bemutató az Erkel Színházban

2015-02-22 21:44:42 - ppp -

Verdi: Nabucco 2015. február 11/13/15/18.
Erkel Színház

Verdi: Nabucco
Nabucco, Babilónia királya - Alexandru Agache
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse - Horváth István
Zakariás, a zsidók főpapja - Palerdi András
Abigél, Nabucco nevelt lánya - Rálik Szilvia
Fenéna, Nabucco lánya - Gál Erika
Baál főpapja - Cserhalmi Ferenc
Abdallo, Nabucco bizalmas szolgája - Ujvári Gergely
Anna, Zakariás nővére - Molnár Ágnes

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

A Nabucco közönségkedvenc. Az 1969-es hatalmas sikerű, Békés András jegyezte felújítás óta ez a mostani már a második új produkció. Kesselyák Gergely követte el, váltja Mikó András annyit vitatott, szidott 1988-as rendezését. Mindig figyelmeztettem a fanyalgókat, hogy az egykori főrendező stílusát emblematikus formájában felmutató, mára már régimódinak tűnő, statikus és kevéssé fantáziadús, de jó énekesekkel mégis működő rendezése helyett esetleg egy új, de semmivel sem kellemesebb, ráadásul még csak hasonlóan jól se működő színrevitellel kell majd szembesülnünk. Akkor pedig, mint már annyiszor, sirathatjuk majd azt a sokat szidott régit, mint a zsidók az elveszett hazát a Jordán partján.

Amitől tartottam, többé-kevésbé bekövetkezett. Kesselyák Gergely lényegében áthelyezte Budapestre korábbi miskolci rendezését, anélkül, hogy tekintettel lett volna a két színház közti alapvető különbségekre. Ami működik a Miskolci Nemzeti Színház méreteiben, egyáltalán nem biztos, hogy sikeres az Erkel Színházban is; így ez a különbség sok esetben az előadás alapvető problémájává vált. Mert milyen is ez a rendezés?

Olyan… felemás: lényegében hagyományosnak lenne mondható, hiszen a bibliai cselekményt nem aktualizálta, nem csinált belőle sem az utóbbi évtizedekben annyi operaházban látható holokauszt-storyt, sem még valami annál is modernebbet és világtól elrugaszkodottat. Mondjuk úgy, nem talált ki semmi bombasztikus vagy kolosszálisan új koncepciót. A színpadon Verdi operájának cselekménye zajlik, egységes koncepció helyett sok-sok ötlettel. Hogy ezek az ötletek mennyire illenek a műhöz, mennyiben segítik annak megértését, és legfőképpen zenéjének élvezetét, az énekesek színészi és vokális alakítását, az már egészen más kérdés. Ezen a téren ugyanis legtöbbjük igencsak vitatható.

Az opera rendezői színházként való értelmezését illetően már többször letettem itt a voksomat. Tudom, hogy sokan a rendezésekben intellektuális izgalmat keresnek manapság, és még azt se bánják, ha ezért az izgalomért a zene, az ének sérülésével kell fizetniük. Én sok év alatt eljutottam arra pontra, hogy egy rendezésnek képes vagyok minden modernségére, lehetetlen vagy egyenesen bosszantó részletére rálegyinteni, ha nem zavar a mű és a zene élvezetében. Így voltam és vagyok a Nabucco 2001-es bécsi rendezésével: csúnya, nem szeretem, erőszakolt, de legalább valamilyen. Van koncepciója, amely nekem nem tetszik, de van, és minden részében hagyja érvényesülni Verdi zenéjét és a kitűnő énekeseket, akiket szerencsém volt benne hallani.

Kesselyák Gergely egy hasonlóan konzekvens koncepcióval, úgy érzem, adós maradt – lehet, hogy csak én nem értettem meg – ellenben ötletei sajnos folyamatosan zene- és énekesellenesek. Amit az ember nehezen tolerál még egy prózai rendező esetében is, aki a partitúra alapos ismerete nélkül közelít egy dalműhöz, az egy olyan kiváló, számtalanszor bizonyított muzsikustól, mint Kesselyák, teljességgel meglepő és érthetetlen. Végig lehetne menni a négy felvonás effajta ötletein, de erre nincs hely és idő, ezért csak a számomra legzavaróbbakra térnék ki.

Alapvető hiba a zenei és hangzási egyensúly teljes negligálása. Címszereplőt olyan előnytelen helyzetbe ritkán hoz rendező, mint ami Nabuccóval történik az első felvonásban. Az asszír király nem a színpadon, hanem az erkély legtetején jelenik meg dörgedelmeivel, a színpadtól, a zenekartól óriási távolságra. A színházak a hang terjedési iránya alapján lettek megépítve, amely lentről fölfelé terjed, fordítva nem. Hogy az együttes teljes kettészakadása ellenére mégis lehet hallani a domináns baritonszólamot, az csak Alexandru Agache hangvolumenének köszönhető.

Hasonló probléma a kórus „szétcincálása” különböző helyekre, fele a színpadon, fele a nézőtér földszintjének két oldalán; ebben a formában a nyitójelenet és Zakariás első áriája kiegyensúlyozatlan dinamikával szól, aszerint, hogy a néző a terem melyik részébe váltott jegyet. A mű egyik zenei csúcspontjának számító 2. felvonásbeli együttes (”S’appressan gl’istanti”) egy színpadtechnikai ötletnek esik áldozatul: a forgószínpadon köröztetett énekesek semmiképp nem tudnak összeállni valódi együttessé, hiszen amikor a bariton hátul énekel, kevésbé hallani, amikor újra megjelenik, az akkord tetejét éneklő szoprán hangja gyenge.

Nabucco megőrülését a színpad leghátsó részébe rendezte Kesselyák, lehetetlenné téve, hogy ez a kulcsfontosságú jelenet a megfelelő hatást érje el. Ő valószínűleg abban bízott, hogy Nabucco lejtőn való legurulása fog hasonló hatást kelteni. (A magam részéről jobban bízom Verdi zenei hatásában.) A Nabucco-Abigél kettősben is túlságosan távol van a két énekes ahhoz, hogy énekük valódi együttmuzsikálás legyen.

A legsúlyosabb törés a fináléban következik be. Az Urat dicsérő csodálatos a capella együttest a szó szoros értelmében kettévágja, Nabucco benn, a többiek a színfalak mögött kinn, a nézők halmazati büntetéséül pedig a rendező hátra fordítja a kórust is: akusztikai nonszensz. Így az „Immenso Jehova” fohásza nem hogy az égig, de még a földszinten ülőkhöz se igen jut el. Zakariás zárómondata pedig, amely az egész mű legfontosabb üzenete, eszmei összefoglalója lenne, még erősítéssel is teljesen hatástalan marad.

A felsoroltak csak legfontosabb kifogásaim lennének, melyek a rendezést illetik ugyan, de legalább annyira zenei problémát is — sőt inkább azt — jelentenek. Ehhez járul sok zavaró, egyenesen idegesítő elem. A színpadon megjelenik és forog egy kalitka. Abigélt folyamatosan rabszolgalányok és –fiúk masszírozzák. Hatalmas agyagedények gőzölögnek, melyekben a kórus bizonyára forró vizet hurcol a Jordánba — különben mitől gőzölögnének oly rettenetesen? A harmadik felvonás előtti szünetben egy piros lámpás ház sejtelmes hangulatával megvilágított terem előtt a színpadon laza pettingjelenetek folynak, amelyet az eléggé hiányosan öltözött ifjú párokból álló statisztéria ad elő. Az előadást záró tapsrendben felvonulva tűnik igazán szembe az a rikító színkavalkád, a lila és a rózsaszín minden árnyalatában, amely inkább emlékeztet egy kínai bazárra vagy diszkóra, mint amit az ember az asszír király ókori udvarához elképzel.

Hogy mindezek ellenére az előadás hat, és óriási sikert arat, a zenei megvalósítás általánosan magas nívójának és a címszereplő valóban a legmagasabb világszínvonalat képviselő alakításának tudható be. Alexandru Agache a világ legnagyobb színpadain énekelt parádés szerepét mutatja be a budapesti közönségnek. Bár jómagam igen gyakran voltam és vagyok kénytelen a színház vezetésének szereposztási gyakorlatát kifogásolni, el kell ismernem, hogy az idei évadban azzal, hogy Agachét sok szerepben tűzte ki, igazi ajándékot adott a magyar operabarátoknak. (Mindenkinek ajánlom meggondolni, hogy ez a nagy művész egymástól teljesen eltérő szerepekben, Wagnertől Verdiig, Puccinitől a közelgő Erkelig milyen széles skálán játszott és énekelt nekünk, egyforma színvonalon és hitelességgel.) Nabuccója valóban színpadi és vokális remeklés, amelyért kijár a magából a műből jelen írás címének választott mondat: VIVA NABUCCO!

Agache művészetéről az elmúlt hónapokban jószerivel elhangzott már minden, a hang szépségét, kifejező erejét, volumenét dicsérni csak ismétlés lenne. Arra a hallatlan profizmusra hívnám fel a figyelmet mindenekelőtt, amellyel alakítását felépíti. A figura és a szólam ívére, amelyben minden pillanatban megtalálja az adekvát színt és dinamikai árnyalatot. Végig döbbenetes erővel uralja a színpadot, ha onnan elszakítják, mint például az első felvonásban, akár az egész színházat is. Ha megjelenik, nem létezik nem csak őrá figyelni, mert megváltozik a légkör, minden új dimenzióba kerül — ám a sok erős és még erősebb pillanat után a negyedik felvonás áriájában jut el a csúcspontra, szerepe igazi és valódi tetőpontjára. Soha senkitől nem hallottam az áriát így, egy ember teljes összeomlását követő újjászületéssel interpretálni. Ahogy ő megszólaltatja a „Dio degli Ebrei, perdono!” mondatot, majd utána a „Dio di Giuda!” áriát intonálja, az valóban biblikus szférákba emeli a hallgatót, a megtisztulás és a bűnbocsánat isteni kegyét sugallva. Az áriát követő cabaletta hatásában állja a versenyt a legjobb Manricók Strettájával is, fantasztikus g-vel és asz-szal, olyan erőt árasztva, hogy az ember tényleg nem tehet mást, mint tátott szájjal bámulja. Minden hangja, gesztusa élmény és operai ünnep.

Ami körülötte van, énekesileg már nem ünnep, inkább az operai hétköznapok megbízható színvonala: gazellák az oroszlán körül. Agache után első helyre Gál Erika nagyszerű Fenénáját sorolnám, akiért a Falstaffban vagy a Rigolettóban egyáltalán, a Carmenben és a Don Carlosban csak mérsékelten tudtam lelkesedni. Most egyértelműen meggyőzött, sőt elvarázsolt. Nagyon szép, telt hangon, olaszos énektechnikával szólaltatta meg a matériájának és vokalitásának remekül fekvő szólamot. Hálátlan szerepéből igazi főszerepet csinált, dinamikában többször háttérbe szorítva a mű főhősnőjét.

Palerdi András Zakariása tavaly óta sokat fejlődött, különösen, ami a középregisztert illeti, de a szólam legmagasabb és legmélyebb hangjain változatlanul technikai gondok mutatkoznak, sajnos sok zenei bizonytalansággal kísérve. A rendezés neki sem volt mindig segítségére, különösen a minden basszus énekesi próbakövét jelentő „Profezia”-ban, amely a nagyrészt előnytelen akusztikai helyzet miatt nem tudta a szokott hatást elérni. Megtett mindent, ami jelenlegi technikai felkészültségéből és matériájától telik, de különösen a magas regiszter megfelelő pozíciójának keresésében még további jelentős feladatai vannak.

Hasonló lehet a summázat Rálik Szilvia teljesítményét illetően Abigél szerepében, ám az arányok Palerdiétől eltérők: technikai szempontból uralja a gyilkos szólamot, minden hangot elénekel, alapvető gondja a matéria típusa és minősége. Rálik hangja megfelelő a német repertoárban, inkább Strausséban, mint Wagnerben, de olasz fachban pár kivételtől eltekintve, sose volt, és ma sem az. Egy igazi Abigél hangja minden fekvésben szól, sűrűn és szélesen — lényegében Ráliké is szól, de vékonyan és élesen. Az ária lassú részében inkább emlékeztet egy korrekt Gilda volumenére, mint Abigélére, a középfekvésben sokszor erőtlen: a második felvonás záróhangjából egyik előadáson se hallatszott semmi; mély regiszteréből a mellhangok teljes mellőzése miatt szintén nem. Összességében kétségtelenül üzembiztos énekesnő, számomra a Mara Zampieri - Francesca Patané vonalba tartozó, aki elénekel mindent, de a hallgató fülének igazi örömet nem okoz. A színház vezetése mégis úgy döntött, hogy a széria minden előadásában ő énekelje Abigélt, noha a többi főszerep kettőzve megy. Vitatható döntés, mert ezáltal a közönségnek nem adja meg a lehetőséget sem a választásra, sem Boross Csilla tavaly már nagy sikert aratott, nemzetközileg is jegyzett Abigéljével való összevetésre.

A főszereplők közt kétségtelenül a legnagyobb tévedés Horváth István Ismaelje. Ez a rokonszenves énekes, aki a Hollandiban kitűnő Kormányos volt, valószínűleg nagyon jó lehetne Mozart-különféle tenorszerepeiben, Verdi terjedelmében legkisebb, de mégis spinto tenort kívánó szólamával egyetlen hangon se képes megbirkózni. Cserhalmi Ferenc megbízható pontja az előadásnak Baál főpapjaként, bár azt az apró momentumot, hogy hogyan és milyen alapon puszilgatja Abigélt, nem igazán értem. (Igaz, erről nem ő tehet, hanem a rendezés.) Molnár Ágnes Annája gyakran indokolatlanul premier plánba rendezve, lelkesen támogatja énekével Abigél szólamát, de valódi hangi képességét egy másik darabban fogjuk tudni majd megítélni.

Utolsó helyen említem ugyan, de nagy dicsérettel, Ujvári Gergely Abdallóját. Az ifjú kórusművész kellemes, szólistához méltó hangon énekel, és lelkesen, hitelesen játszik. Ahogy a főszereplőt kíséri, támogatja, játékában részt vesz, általában példa lehet bármely karakterszereplőnek. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ugyanis kis szerepben is lehet nagy valaki. Piero de Palma soha egyetlen nagy szerepet se énekelt, mégis világhírű lett comprimario tenorként. Nem véletlen, hogy Ujvári Gergely kitűnő Abdallója őt juttatta eszembe.

A kórus feladata a Nabuccóban igazán hálás és nagy, amelynek a színház jelenlegi énekkara, itt-ott különös, hol aerobicra emlékeztető koreográfia, hol kúszó-mászó tornagyakorlatok vagy érthetetlen fejmozdulatok közepette, mindenben meg is felelt. A Rabszolgakórus a mű cselekményébe illesztve is, attól különállóan is szépen, megindítóan szólt — és bárcsak minden este megtalálná megfelelő közönségét is, amely képes türelemmel, tapsikolás nélkül kivárni a záróhang teljes elhalását!

A zenekari játék, a nyitány fúvós szólamaiban többször hallható gikszereket leszámítva, jól megfelelt feladatának, de Kovács János biztos kezű dirigálása, mindenre kiterjedő figyelme ellenére se érte el a 2007-es felújítás hangzásának homogenitását. Ne feledjük, hogy az Erkel Színház zenekarát hosszú kihagyás után kellett újraszervezni, adjunk hát nekik időt, hogy a régi színvonalat elérjék! Úgy tűnik, a legjobb úton haladnak.

Összességében tehát a Nabucco az idei évad nagysikerű produkciójának bizonyult, és még csak a felénél tartunk, hiszen a második szereposztás előadásai részben még előttünk állnak. Bárhogy is alakul, az összes előadáson tapasztalt táblás ház azt jelzi, hogy a közönség a művet szereti, igényli. Reméljük, nem kell sokáig várnia, hogy újra láthassa. Hát, majd meglátjuk…

Verdi: Nabucco
fotó: © Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.