Viszontlátásra, avagy hogyan nem szúrták el? (Pfitzner: Palestrina)

2008. március 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PFITZNER: Palestrina

Fried Péter, Michael Kraus, Gulyás Dénes, Rácz István, Peter Weber, Palerdi András, Honinger László, Szvétek László, Szegedi Csaba, Hormai József, Gerdesits Ferenc, Kálmán Péter, Francisco Araiza, Hajnóczy Júlia, Mester Viktória, Andrejcsik István, Asztalos Bence, Geiger Lajos, Boncsér Gergely, Kiss Tivadar, Cser Krisztián, Urbán-Nagy Róbert, Gavodi Zoltán, Kovács Annamária, Szigetvári Dávid, Rezsnyák Róbert, Sebestyén Pál, Rácz Rita, Gál Gabi, Fodor Gabriella

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
Honvéd Férfikar
Vez.: Peskó Zoltán

Napok óta motoszkál bennem a kérdés: tényleg, miért nem tudták elszúrni? Pedig oly sok lehetőség volt.

Sorolom: adva van egy nálunk szokatlan zenei nyelvezetű és sosem játszott opera (szerkesztőségi szlenggel szólva: olyan mint a Parsifal, csak nem annyira vicces). A műnek mind a hosszúsága (nettó három óra fölött), mind a sűrűsége (41 szólószerep!) meghaladja az itthon átlagos méreteket. A magas létszám rendkívüli egyeztetési nehézséget feltételez, továbbá extra mennyiségű próbaszámot, amit a külföldön tevékenykedő főszereplők és karmester ténye még tovább nehezít. A megértéshez a mű sem ad túl sok kapaszkodót, ahhoz túlságosan sok az elmélet és a filozófia benne. A történet korban igen távol játszódik, a hazai publikum általános érdeklődési körén messze-messze túl. S valljuk meg: az előzmények is aggodalomra adtak okot a gyakran cserélődő szereposztással, s a legutóbbi félszcenírozott megoldások sem kecsegtettek semmi jóval. Félő volt, hogy monstre unalomba fulladó diaporáma-vetítésen ásít majd nagyokat az érdeklődő Nagyérdemű.

Ehhez képest a frenetikus előadás, a tomboló közönségsiker nem igazolta a kétkedőket. Örömmel rögzíthetjük tehát: a müncheni bemutató után 91 esztendővel Hans Pfitzner háromfelvonásos zenei legendája, a Palestrina diadallal vonult be Budapestre.

Kivételesen kezdjük a legvégén. Kovalik Balázs zseniálisan mérte föl és használta ki az általa eleddig felderítetlen terep, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem speciális adottságait. Újszerű és nagyhatású ötletei más dimenzióba helyezték ezt a különös operát. A darab egyik csúcspontja, amikor a Borromeo bíborossal történt drámai vita után magára maradt Palestrinát megrohanják a víziói, képzeletében megjelenik kilenc korábbi zeneszerző, elhunyt hitvese, majd az angyalok, akik lediktálják neki a bíboros által oly kitartóan követelt misét. Nos, Kovalik a zeneszerzőket (szanaszét) beültette a földszint székeibe a nézők közé, míg a három angyal a terem túlsó végén, az I-II-III. emeleti középerkélyről szólaltak meg, majd lassan átsétáltak a színpad fölé az orgonához (történetesen egy hatalmas orgonapont alatt), míg a gyermekangyalok a színpadon \"kerítették be\" Palestrinát, és köré tették papírkoronáikat. (Lám, egy jó ötletnek nem feltétlenül kell drágának is lennie!)

De már maga a színpadi megoldás sem volt mindennapos. Kovalik ugyanis - kollégáival ellentétesen - nem kényszerítette árokba a terjedelmes későromantikus nagyzenekart, inkább a játékteret emelte az orkesztra fölé. (Ez nem új, hiszen Ligeti Le Grand Macabre operáját hasonlóan oldotta meg Kovalik a Thália apróbb színpadán majd egy évtizede.) Itt dicsérnünk kell még az ötlet akusztikai zsenialitását is, ugyanis így a magasított hátsó színpadról megszólaló énekeseket inkább kiemelte, mintsem elnyomta a zenekar.

A félszcenírozott színrevitel ugyanakkor azt jelentette, hogy az énekesek többnyire kottából énekeltek, tehát a rendezőnek a mozgatások alkalmával erre is ügyelnie kellett. Kovalik a szólisták ügyes és szinte folyamatos helycseréivel a legnehezebb rész, a II. felvonásbeli tridenti zsinat jelenetét is rendkívül izgalmassá és élővé tette. A szolgák késeléses verekedését pedig páratlanul feszültté a férfikar két felének egymással ellentétes irányú, váratlan, gyors mozdulatokon alapuló mozgatásával, még akkor is, ha ez az akció csak papírgalacsinok vad dobálása volt. Kovalik sokat tud a látvány mechanizmusáról. Ha valamit mégis kifogásolni kellene, az a szolgák verekedését lezáró fölös géppisztoly-sorozat, ami már-már kezd Kovalik önálló színpadi védjegyévé válni.

A rendezés nagy segítségére volt a szellemes és okos díszlet (színpadkép: ARTeVIA), mely a közönség számára könnyen átláthatóvá és érthetővé tette a bonyolult cselekményt. Volt vetítés is, de egyetlen pillanatig nem volt olyan érzetünk, hogy alacsonyabb rendű illusztrációsort mutogatnak nekünk, a képsorozat mindvégig szervesen, következetesen szolgálta a drámát.

Az óriási szereplőgárda valamennyi tagja egy nagyszabású csapatjáték részese volt, biztosan működő fogaskerekek a monstre gépezetben. Rácz Rita, Gál Gabi és Fodor Gabriella tiszta és átható énekével nagyban hozzájárult az angyali jelenet felmagasztosult hatásához. A zsinat kisebb közreműködői közül feltétlenül kiemelném Andrejcsik Istvánt Ercole Severolus püspök pontos karakterrajzáért, az operaházi működéstől már visszavonult Hormai Józsefet (Budoja püspöke), remek hangi kondíciója miatt, valamint Honinger Lászlót (Asszíria pátriárkája), kényes szólamának pontos és kifejező megszólaltatásáért.

A főbb szerepek közül Gulyás Dénes (Bernardo Novagerio bíboros) találó és hatásos színekkel mutatta be az inkvizíciós eszközök iránt rajongó főpap alakját. Ugyanezen oldalt képviselte a jóval humánusabb, de az ügy érdekében kemény kezű Borromeo bíboros, akit Peter Weber személyesített meg. Weber már a pálya leszálló ágában van, ha hangja néhol alul is maradt a nagyzenekari tuttiban, kifejezésben maradéktalanul szolgálta a komponistát. Az este zeneileg legperfektebb énekesi produkcióját a konzervatív oldal vezetőjét, Giovanni Morone bíborost alakító Michael Kraus szolgáltatta. Pontos frazírozással, töretlen hanggal mutatta be a hit érdekeit szem előtt tartó főpap kérlelhetetlen figuráját.

Minden szempontból telitalálat volt a két nadrágszerepet alakító Mester Viktória (Silla, Palestrina tanítványa) és Hajnóczy Júlia (Ighino, Palestrina fia) felléptetése.

A címszerepben egy igazi világsztár lépett fel, Francisco Araiza. Persze Araiza már rég nem az a nagyszerű és könnyed Mozart-tenor, akinek Böhm, Abbado vagy Karajan felvételein megismertük. Az 55 esztendős mexikói énekes az utóbbi időkben tartózkodik is a kantábilis szólamoktól, újabban elsősorban parlando feladatokat vállal el. Palestrina szólama ennek tökéletesen megfelel, így Araiza némiképp elsúlyosodott hangja a kellő hatást éri el. Az énekes egyébként az első felvonás közepétől folyamatosan rekedtséggel küzdött (meglepő módon a középregiszterben), de ez nem nyomta rá bélyegét alakítására. Araiza pontosan közvetítette a figura legfőbb sajátosságát, a gondolkodó és vívódó Palestrina mély és komoly gondolatait.

Az előadás egyik revelációja a Magyar Rádió Gyermekkara volt (karigazgató: Thész Gabriella), a maga ihletett, zeneileg igényes és magasrendű produkciójával. A zsinat zűrzavaros felvonásában és a katartikus záróképben remekül és karakteresen állt helyt a Honvéd Férfikar (karigazgató: Drucker Péter). Csak dicséret illeti a nehéz hónapok után lévő, de rendkívül magas szinten teljesítő Telekom Szimfonikus Zenekart.

Az előadás spiritus rectora Peskó Zoltán volt, aki - úgy vélem - ezzel a produkcióval érkezett vissza igazán Magyarországra. A 43 esztendeje külföldön élő Peskó vendégként évek óta jelen van ugyan a magyar zenei életben, de képességeihez és nagyságrendjéhez méltó feladatban most először tudott megnyilvánulni. A 72. életévében járó dirigens az első pillanattól fogva szorosan kézben tartva a produkciót rendkívül feszes, lendületes és izgalmas előadást hozott létre. Jó lenne minél többször viszontlátni őt hazai pódiumon!

Mint ahogy jó lenne hasonló minőségű előadást is látni, minél többet!

Azt mondják, Pfitzner saját magát alkotta meg Palestrina személyében. Bár ezt a komponista tagadta, az áthallások tagadhatatlanok. A mű bemutatója 1917-ben volt, ekkor már működött Bartók, Berg és Schönberg is, de legfontosabb operai műveiket (A kékszakállú herceg vára, Wozzeck, Mózes és Áron) még nem mutatták be. A későromantikus Pfitzner láthatta, hogy \"gyermekei\" már az újat, a jövőt fogják szolgálni, éppúgy, mint Palestrina utódai. Mint ahogy a \"hogyan tovább?\" kérdése éppúgy aktuális volt a XX. század legelején, mint három és fél évszázaddal korábban, a tridenti zsinat idején. S a döntés nem csak egy évre, és nem is csak egy emberöltőre határozza meg a világ zenei irányvonalát.

Utóirat:

A siker elfedtetheti a szervezőkkel, hogy ezen az estén csak cirka kétharmad részben telt meg az amúgy is erősen csökkentett nézőterű hangversenyterem - dacára a népes előadógárdának, a hozzátartozók vélhetően magas számának, s a szakmai közönség szemmel látható túlreprezentáltságának. A Palestrinát, Pfitzner idehaza nem ismert és sosem játszott operáját éppoly sematikus felvezetés előzte meg a sajtóban, mint például a híres-hírhedt Roberto Alagna nemsokára esedékes gálakoncertjét. Ez Alagnának bőven elegendő, de a Palestrinának édeskevés volt.

(Fotók: Hajdu D. András)