Világsztár-keresgélő – Az Aida a Margitszigeten

2014. augusztus 3.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

A király: Berczelly István
Amneris, a lánya: Wiedemann Bernadett
Aida: Sümegi Eszter
Radames: Thiago Arancam
Ramfis, főpap: Palerdi András
Amonasro: Kálmándi Mihály
Főpapnő: Schöck Atala
Hírhozó: Kiss Péter

a Magyar Állami Operaház Énekkara
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
vez.: Dénes István

*

Öt év telt el a legutóbbi margitszigeti Aida óta. S mert a darab sikolt a látványelemek iránt oly fogékony szabadtér után, így az országszerte szűken mért operakínálat ellenére újra repertoárra került a jelenleg egyedüliként üzemelő fővárosi helyszínen. Legutóbb Viktor Rizsakov újszerű és elgondolkodtató rendezését láthattuk, a Csokonai Színház érdekes, de zeneileg rendkívül egyenetlen előadásában (momus.hu/article.php?artid=5232). Az idén a Szabad Tér Színház a Magyar Állami Operaház húszéves produkcióját hozta ki a szigetre.

Nagy Viktor rendezése a bemutató idején sem az újszerűségével hatott, inkább a klasszikus és beváltnak tekinthető megoldások tették szerethetővé. Hogy mégsem egy bármikor megnézhető operaházi estét kapjunk, a szervezők egy „igazi” világsztárral kecsegtettek bennünket. Persze, nagyon nézőpont kérdése, hogy ki minősül ma Magyarországon világsztárnak (ebbe nem is mennék bele), de a marketing – úgy tűnik – már csak ilyen. Tény, hogy az idehaza nem igazán ismert névre két estére rendesen megtelt a Margitsziget „duplaerkelszínháznyi” nézőtere.

Mindjárt az elején persze el is dőlt, hogy Thiago Arancam egyelőre messze nem világsztár, mindössze egy rokonszenves fiatalember, egészen tisztességes matériával, jó kiállással, ám mérsékelt színpad-érzékenységgel. Radames híres románcát (’Celeste Aida’) sűrű karlengetések közepette, elég kapkodva abszolválta, ám a záró bé’-t azért tisztességgel kivágta. Nem mondom, hogy „ahogy illik”, mert tudunk néhány kevésbé attraktív, ám hitelesebb megoldást a közelmúltból, ráadásul a kottában sem forte szerepel. Azért időzök el a románcnál ennyi ideig, mert a fiatal művész egész esti működését pontosan előrevetítette. Arancam ugyanis hibátlanul leénekelte szólamát, de megoldásaiban szinte mindvégig „biztonsági kűrt futott”, ám néhány (talán három) exponált magasságot úgy istenigazából és jó hosszan megfújt. Mennyivel több lett volna, ha mondjuk, a Nílus-parti jelenet egy-egy nagyobb ívű dallamán elgondolkodik és megpróbálja értelmezni. Szerepfelfogásával tulajdonképpen csak annyi bajom volt, hogy sablonosnak és felszínesnek éreztem. Valószínűleg az sem szolgálta az elmélyülést, hogy az énekes alig néhány nappal korábban még Európa túlsó végében egy másik operában lépett színpadra. Így erre az általa egyelőre nem sűrűn énekelt szerepre, s az ismeretlen rendezésre alig két-három napja maradhatott. A publikum viszont úgy tűnik, megvette Arancam fermátáit, ünnepelték, mintha tényleg világsztár lépett volna színpadra.

Szerencsénkre azért lépett színpadra világsztár ezen az estén, különösen igaz ez akkor, ha nem a „marketingi értelemben” használt terminológiát vesszük alapul. A címszerepet Sümegi Eszter énekelte, s ugyan nem vele volt teleplakátolva a város, fellépésének minden mozzanata átgondolt, mély és technikailag közel tökéletes volt. Pedig Verdi ugyancsak feladta a leckét az etióp királylány alakítóinak. A figura egyszerre rabszolga és uralkodó, egyszerre csendesen szerelmes és harcos amazon, egyszerre alázatos és kevély. A szólam a maga különös összetettsége folytán magában hordozza a tragédia és a líraiság jegyeit. Sümegi királylánya mindezeken túl olyan tulajdonságokat is felmutatott, ami tényleg nem mindennapos. Ez az Aida a tisztasága, drámaisága mellett olykor erotikus sugárzásával tűnt ki, ami azért megfelelő partner híján igencsak nehéz feladat volt. Pont egy évtizede ünnepeltem már Aidáját, s akkor azt gondoltam, ennél jobb már nem is lehet. (momus.hu/article.php?artid=775) Tévedtem, a szerep tovább érett, Sümegi észrevétlenül további apróságokkal mélyítette a figurát. Gondoljunk csak a már felemlegetett Nílus-parti jelenetre, ahol az énekesnő a színek ezernyi kavalkádját vonultatta föl az összetett szituációk sorozatához. Technikai biztonságát mindennél biztosabban jelzi a tény, hogy hallhattunk egy olyan ’Qui Radames verrà’ áriát, amelyből nem szólt ki a csúcsfrázis esetleges gikszerétől tartó rettegés.

Aida vetélytársát, Amnerist Wiedemann Bernadett énekelte, aki talán egy évtizede a szólam legbiztosabb hazai alakítója. Lehet, hogy a szokatlan helyszín zavarta, de ezen az estén olykor intonációs és ritmikai bizonytalanságok fedték el korábbi erényeit. A hang (és a szabad hangképzés) ugyanakkor most is megtette hatását, de a fáraólány drámájának mélyebb értelmezése ezúttal elmaradt.

Kálmándi Mihály Amonasrója szokatlanmód a figura nemességével tűnt ki, a mások által kiemelt „vadság” ezúttal háttérben maradt. A maga módján szép alakítás ugyanakkor jól illeszkedett Sümegi Aida-alakjához. Palerdi András az évek során szép lassan kihagyhatatlanná lett a hazai Aida-előadások Ramfisaként.

Szabadtéri előadások kiemelt közreműködője még a hangmérnök is. A Margitszigeten használt technika kicsit igazságtalanul egyenlőségjelet tesz a szólisták közé, így ugyanazon hangerővel szólal meg hírhozó és hadvezér, főpapnő és fáraólány, ami nyilvánvalóan becsapja némileg a hallgatót. A hangnak elveszik a háttérzengés által biztosított tere, helyette egyforma erősítést kapnak – ami egyeseknek segít, másoknak nem.

Az előadást biztos kézben tartotta Dénes István karmester, a Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara a megszokott színvonalán teljesített.

©fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadásról további képek találhatók a galériában