\"Veszprém a tabella élén\" (A Rigoletto a Veszprémi Ünnepi Játékokon)

2005. augusztus 5.
Veszprém - Veszprémi Ünnepi Játékok
VERDI: Rigoletto
Ramon Vargas, Paolo Gavanelli, Rost Andrea, Szvétek László, Kovács Annamária, Egri Sándor, Ambrus Ákos, Laczó András, Clementis Tamás, Pérchy Kornélia, Bokor Jutta, Kovács Pál, Murár Györgyi
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Joseph Rescigno

Tegyük a szívünkre a kezünket: voltak kételyeink! Az elmúlt tizenöt évben ráfáztunk már jó párszor a kultúra gyanánt elénk tárt remek ötletekre. Gondoljunk csak Maestro Raffa hajdani pazar, tevekaravános, ámde hallhatatlan Aidájára a Népstadionban, vagy a tavalyi Liza Minelli-koncertre, hogy csak a hosszú sor elejét és végét említsem. Most meg itt van három világsztár Verdi örökbecsűjében, hát miért is ne lennének kételyeink a nálunk soha nem látott összeállítás láttán?

Azután a kételyek kezdtek elszunnyadni. Egyrészt három tényleg kikezdhetetlen világnagyság nem adhatja akármihez a nevét. Másrészt, ahogy telt az idő, egyre többet találkozhattunk a fesztivál mértéktartóan intelligens reklámjával a buszon, villamoson, az út mellett, a rádióban vagy éppen a Mezzo tévécsatornán. Így hát, mire eljött augusztus 5., az ember már nem foglalkozott az időjárás-jelentéssel, fogta a meleg ruhát, az esőkabátot, ahogy a szervezők kérték, és irány a Veszprémi Ünnepi Játékok.

Jó előjel, hogy délután öt óra után, épp amikor az ember elhagyja a nyáron oly unalmas főváros határait, a rádióban a Rigoletto első felvonásbeli monológját énekli Radnay György. Székesfehérvárnál kisüt a nap is, Veszprémnél elönti a meleg a kocsit. Nem csoda, hogy már lélekben Mantova utcakövein kopogtatva ér a néző szabadtéri előadás várbéli helyszínére, ahol a vihar által előző napokban összedöntött nézőtér fogadja. És a hír, hogy a koncertet a Március 15. téri Sportcsarnokban tartják meg. (Kételyek vissza.) Egy kép a szomorkás helyszínről az utókor, az otthoniak (és a Café Momus) számára, majd irány a csarnok.

Mivel a város gondosan körbetáblázva, viszonylag könnyű megtalálni a városszéli lakótelep kellős közepében emelt hajdani (gondolom én) VÁÉV Bramac Csarnokot, melyet tervezője eredetileg bizonyára nem efféle operai mulatság részére gondolt ki. Parkolni már negyed nyolckor se nagyon lehet, de ki foglalkozik ilyenkor ezzel. Az izgalom (ahogy elnéztem, másban is) a tetőfokra hágott. Bemenetelkor mindenkinek a kezébe nyomnak egy bámulatos kiállítású, impozáns műsorfüzetet (kételyek újra oszlanak). Ezt böngészgetve gyorsan eltelik az idő a kezdésig.

A fesztivál igazgatója, Vándorfi László lép a mikrofonhoz, aggályos részletességgel elmondja a helyszín- és szereplőváltozást (erről később), majd a koncertszerű előadás miatt az opera első felvonásának tartalmát. Ez utóbbit a szünetek után is folytatja. Azután végre megjelenik a karmester a darab eleji szereplőkkel.

Az első harmad - ahogy arra a papírforma alapján számítani lehetett - Ramon Vargasé. A mosolygós mexikói tenorista elképesztően magas szinten kezd (kételyek végleg el). Pár éve az Erkel Színházban énekelt nagyszerű, de egy kicsit hűvösen távolságtartó Edgardót a Luciában. Ennek most semmi nyoma. Hetyke és szenvedélyes, hatalmas és szabadjára eresztett hang, tulajdonosa mindent megengedhet magának. Lehengerlően hibátlan virtuozitással énekli a kényes kesztyűáriát (\"Questa o quella\"), teszi a szépet Ceprano grófnénak, s majd később Gildának. Szerelmi kettősük végét impozáns \"desz\"-szel koronázza.

Minden porcikájában megmarad tékozló nagyúrnak, akit cseppet sem érint meg a lány ártatlansága. Második felvonást kezdő áriáját (\"Ella mi fu rapita\") nem engedi át egy pillanatra sem a bel canto Verdinek. Nem bújik a gyönyörű dallamok mögé, nem próbálja meg elhitetni velünk a mélyen érző szerelmest. Egyszerűen csak dühös, mert nem kapta meg az előző estére kiszemelt játékszerét.

Vargas ezt követően sem csökkent a színvonalból, sziporkázóan pontos és hibátlan. A III. felvonás abszolút sikerszáma, a \"La donna e mobile\" az ő előadásában éppoly könnyed és hajlékony, mint az az asszony, akiről dalol. Nagyon nagy alakítás! Produkcióját hallva csak az a kérdés, hogy egy ilyen rokonszenves fiatalember hogy tud ilyen pocsék alak bőrébe ennyire könnyedén belebújni?

Rost Andrea Gilda szerepében jutott el a világhírig, s számos helyen énekelte azóta is. Meglepő módon az első felvonásban nem tud mit kezdeni az ártatlan, fiatal lány szerepével. Hangi és játékbeli alakítását egyfajta negédes mázzal vonja be, ami megakadályozza természetes képességeinek érvényesülését. Mire gondolok? Apjával való kettősében ez a Gilda bizony mórikálja magát, egyes frázisai affektáltnak tűnnek, s nem segít ezen a művésznő kicsit bájolgós mosolygása sem. S ez így megy tovább, a szerelmi kettős és az ária alatt is.

Azután a második felvonásban fordul a kocka. A becsapott és meggyalázott lány figurája már pontosan fekszik. Hirtelen újra megjelenik az iménti attitűd, de ami korábban - megfelelő szituáció híján - fölös érzetet keltett a nézőben/hallgatóban, az most a fájdalomnak és rezignáltságnak kifejezése. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy Rost művészileg túljutott már a szerep I. felvonásban megkövetelt arcán. A mai Rost Andrea ideális szólama már sokkal inkább a rafinált Susannáé, vagy másfelől a tragikus Luciáé, Desdemonáé. Ezt igazolja az este további folytatása. Az utolsó felvonásban - és különösen a drámai záró duettben - Rost rendkívüli drámai mélységről tett tanúbizonyságot. Haldoklásában megjelent a szerelmét és becsületét vesztett lány őszinte és érzékeny tisztasága, vagyis mindaz, amit az első felvonásban hiányoltunk. Nem kellene szétnézni végre már Puccini tájékán?

A címszerepre a Veszprémi Ünnepi Játékok eredetileg a nagyszerű Renato Brusont szerződtette. A közbejött vírusos torokgyulladás nehéz helyzet elé állította a szervezőket, akik bravúros módon oldották azt meg, Paolo Gavanelli színre léptetésével. Gavanelli ismert név nálunk, énekelt már Budapesten Posa márkit, Miskolcon Leporellót, Szegeden Nabuccót. Nos, e három szerep mégsem adott teljes képet a művészről, de erre csak az előadás alatt jöttünk rá. Gavanelli ugyanis nem egy olyan őshang, mint mondjuk Robert Merill vagy épp Radnay György volt. Nem is nagy hang, csak éppen azzal a nem nagy hangjával mindent ki tud fejezni.

Istenigazából fortét csak egyet énekel az egész este során, ami pont ebben a darabban elgondolkodtató. Igaz, azt az egyet épp a legjobbkor, a legeslegutolsó frázisnál (\"Ah, la maledizione!\"). Nem is hang az már, csak egy véget nem érő, tébolyodott vonítás, a hallgató legbensőbb zsigereire hatva. Hát mikor énekeljen így egy Rigoletto, ha nem lánya elvesztésekor?

Gavanelli a pontos szerepismeretből indul ki. Minden szó, minden hang és hangsúly szerepet kap nála. Játszik a hangjával, hol világos, hol sötétebb a hangszíne. A II. felvonás eleji jelenetben (\"Povero Rigoletto!…La ra, la ra …\") a rémülten kapkodó Rigoletto minden hangját megpróbálja, hogy visszakaphassa lányát. Fenyeget, sír, könyörög, gúnyolódik, tombol. Gavanelli tehát nem egy melldöngető bariton, nem hangfenomén. Ember - minden hangja erről szól.

Sparafucile szólamát Szvétek László szolgáltatta, a tőle megszokott magas színvonalon, de kissé fáradtan. Maddalena szerepében Kovács Annamáriát hallhattuk. A későn, az utolsó felvonásban megjelenő szólam két fontos jelenetében egyenrangú partnere volt neves kollégáinak.

A három világsztár mellé szükséges viszont a dirigens Joseph Rescigno nevét sürgősen följegyezni. Igen, a név nem ok nélkül ismerős, az úriember ugyanis a Callas-felvételekről (is) ismert karmester Nicola Rescigno unokaöccse, aki bizony nem hozott szégyent a családra. Az első pillanattól kezdve kézben tartotta a darabot, finom, de határozott mozdulatokkal irányította a népes szólistagárdát. Ha szükséges volt, háttérbe vonulva kísért, máshol meg nagynevű szólistát visszafogva szorította rá a helyes tempóra.

A darab súlypontjait jól felmérve a III. felvonás viharjelenetének tombolásáig nem engedte szabadjára a zenekari hangzást. Keze alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara pontosan és kiegyensúlyozottan, minden máskor szokásos gikszerek és tisztátlanság mellőzésével játszott. Jó lenne máskor is így találkozni velük!

Komolyzenei produkcióról szólva nem lehet szó nélkül hagyni a szinte tökéletes hangosítás tényét. Íme a példa, hogy Magyarországon nemcsak rockzenét lehet jó minőségben erősíteni.

Ha a világhálón szörfözve találkozunk oly Rigolettóval, ahol e három nagyszerű szólista énekli a főszerepet, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a négy nagy színház valamelyikének (Met, Scala, bécsi Staatsoper, Covent Garden) előadását böngésszük. Esetleg valamelyik híres fesztiválét (pl. Verona, Salzburg). Most e tényleg szűk kör bővült Veszprémmel. Bravó!