Valahol Kelet-Európában (Lohengrin a MÁO-ban)

Wagner: Lohengrin
Erkel Színház
2004. május 8.

\"A hattyú! A hattyú!
Nézd, újra itt!\"

Már azelőtt botránydarab lett, mielőtt bárki is láthatta volna. Terjedtek a pletykák politikáról, szobor- és tabudöntögetésről, halott oroszlán meggyalázásáról. \"Megbízható\" operai szemtanúk meséltek rémtörténeteket pofozkodó/rugdalózó főzeneigazgatóról/rendezőnőről. Kell-e nagyobb reklám ennél? Aligha. Ezt a harmadik előadás (szinte) telt háza is bizonyította.

Az előjáték nálunk még mindig a kötelező rossz fogalomköréhez tartozik. Kötelező, mert a \"nagy zeneszerző\" írta, de rossz, mert nem történik alatta semmi. A későn jövő néző így kényelmesen elfoglalhatja helyét a sötétben - úgy sem maradtam le semmiről felkiáltással -, előkerülhetnek a nejlonzacskók a papír zsebkendőkkel, a köhögés elleni cukorkákkal és még arra is marad néhány taktus, hogy a közeli és a távolabbi ismerősöket üdvözölje az ember.

Aztán felgördül a függöny, s döbbent morajlás fut át a nézőtéren. A színpadon ugyanis a nyolcvanas évek végét idéző szocreál bírósági/párttitkári/parlamenti ülésterem. Hátul az óriás kivetítőn maga a főtitkár elvtárs olvassa se eleje, se vége beszédét - gyanítom, szándékoltan ügyetlenül - végtelenre montírozott felvételről. A szürke, rosszul öltözött pártfunkcionáriusok alig leplezetten unatkoznak, szervilisen tapsolnak, vagyis élik mindennapi életüket. Otthon vagyunk. Tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan hol is. Magyarországon, Csehszlovákiában, vagy az NDK-ban. Katharina Wagner rendszerváltó operát állított színre dédapja Lohengrin c. művéből. A kérdés az, működhet-e új környezetben a százötven éves mítosz? Miről szól az aktualizált történet? Van-e valódi probléma, melyet körbejár, vagy csupán egy extravagáns magamutogató ötlettel van dolgunk?

Az ifjú Wagner hölgynek mindenre van (elfogadható) válasza. Hihetetlenül pontosan határozza meg a kor - félreértés ne essék, nem csak a tizenöt évvel ezelőtti! - problémáit. A hitet, a reményt és a szeretetet. Illetve ezek illúzióját, vagy éppen teljes hiányát. Tükröt tart elénk, melyben saját magunkra ismerhetünk, s még az az önfeloldozó érzésünk sem lehet meg, hogy ez tükör bizony torzít. Aligha. Magunkat látjuk, magunkon röhög(het)ünk.

Az első pillanatokban megdöbbentő és kissé erőltetettnek tűnő ötlet az idők/jelenetek folyamán elkezd magától működni. \"A gép forog, az alkotó pihen.\" - mondhatnánk, de ez azonban csak a látszat. Katharina Wagner minden pillanatban ezernyi apró ötlettel tartja életben az előadást. A piros szegfűtől a rögtönzött sajtótájékoztatóig, a lyukas zászlótól a Delacroix-parafrázisig. Magától értetődő természetességgel él a kor technikai manipulátorával, a projektor nyújtotta párhuzamos kifejezésmód használatával. Döbbenetes hatású a második felvonás két jelenetét (Telramund és Ortrud veszekedését, valamint Elza és Ortrud kettősét) ellenpontozó, át- és újraértelmező végtelenített propagandafilm az új hérosz főszereplésével. Alig fél óra alatt a kezdetben még érdekes (nevetséges?) reklámfilm érdektelen vizuális szemétté fokozódik le. Ahogy nem figyeltünk az első felvonásban a tökéletesen érdektelen főtitkárra sem, ugyanúgy tűnik el érdeklődésünk süllyesztőjében az új idők új bajnoka is.
Csodák nincsenek - vallja Katharina Wagner. A csodákat magunk gyártjuk, a magunk megnyugtatása végett.

Lohengrin, aki már Wagner \"eredetijében\" is csak azért létezett, mert valaki (Elza) hitte, hogy lennie kell, most a tömegek óhajából vállalja a megváltó szerepét. Hatalma most is csak addig tart, míg ezt a feltétel nélküli hitet ki nem kezdi a kétség. A rendezés ügyesen oldja meg mind a megjelenését, mind a párbajt. Az arctalan tüntető, forradalmi (Trabantos) tömegből válik ki az új messiás, aki szabályos választásokon harcolja ki hatalmát. Mellette Elza nem több, mint egy kötelező píár-darab, szerelmük kezdettől talaj nélküli kirakatkapcsolat.

Ebben az előadásban mindenki túlélni akar. (Ugye milyen ismerős?) Henrik király és a szinte minden jelenetben feltűnő koldus számára mindegy, mi történik, míg státuszuk változatlan. A kalapba mindegy, hogy forint, márka, vagy euró csörren, mint ahogy az is mindegy, ki biztosítja hatalmunkat, amíg az szilárdan áll.
Fried Péter kitűnő uralkodó. Hangi képességei évről évre egyre jobbak, s egykori bizonytalan színpadi megjelenését mára felváltotta a magabiztosság. Telramund a régi/új hatalom örökös tagja. Bukása mindig csak időleges, feltámadására nyugodtan fogadhat bárki.
Perencz Béla fantasztikusan hozta a szerepet. Mind hangban, mind színészi játékban kiemelkedett a férfiak közül. Pedig nem volt könnyű dolga. Hiszen a \"másik oldalon\" Kiss B. Atilla küzdött a nép kegyéért. Az ő Lohengrinje sem akar mást, mint egy kis (nagy) darabot a tortából. Hangja sajnos a harmadik felvonásra megfáradt, de még így is maradandó élményt nyújtott.

Minden férfi sikere mögött egy nő áll. Ez esetben Ortrudként Marton Éva. Egykori világklasszis hangja már túl van a fénykorán, lebegése a tűréshatáron mozog, de hihetetlenül erős színpadi jelenléte, alakítása hiteles figurát teremtett.
Az előadás legkompaktabb szereplője Sümegi Eszter. Hangja az utolsó pillanatokban is frissen, könnyedén, szépen szólt. A mindenből kiábrándult, megcsalatott Elza talán az egyetlen igazán szerethető alakja az előadásnak.

Nem tudnám megmondani, mikor hallottam ilyen jól játszani az Erkel Színház zenekarát. Kidolgozottság, precizitás, remek rezes állások jelezték, hogy Szimonov képes kordában tartani egy négy és fél órás előadást.

Sokaknak sokféle érvük és ellenérvük lesz majd a Lohengrin előadásával kapcsolatban. Akár mindenkinek igaza is lehet. De Katharina Wagner rendezését látni kell.

Ugyanaz az előadás - másik szemszögből
Szilgyo írása

2004. május 8.

Erkel Színház

Lohengrin

Szívem szerint eredetileg kimaradtam volna ebből az össznépi társasjátékból, ami az Erkel Színház új Lohengrinjéhez kapcsolódik, a Wagner-dédunoka (és Liszt-ükunoka) Katharina Wagner játékvezetése mellett. Ugyanis egy dolog biztosnak tűnt, legalábbis a városszerte szárnyra kélt pletykák alapján, nevezetesen, hogy a bemutatóról mindenkinek lesz majd véleménye. És ilyenkor ugyebár jobbnak látszik távol maradni az egésztől. Aztán megnéztem a harmadik, a május 8-ai előadást, és fontosnak, sőt szimptomatikusnak találtam mind az alkotók koncepcióját, mind a felújítás körüli hercehurcát, egyáltalán mindazt, ami ezt a - legalábbis nálunk - cseppet sem hétköznapi, a német nyelvterületen leginkább Regietheaternek nevezett tünetegyüttest övezi.

Alapvetően igen szórakoztató, helyenként elgondolkodtató és találó, máskor súlyosan problematikus, de mindenképp eredeti előadás a fiatal német rendezőnő által megálmodott Lohengrin. Más kérdés, hogy a hattyúlovag története a legritkább esetben szokott efféle asszociációkat kelteni, ám ha különösebb akadékoskodás nélkül, legalább hallgatólagosan elfogadjuk a rendezői szándékot, és akár csak a felszínen hajlandóak vagyunk együtt gondolkodni az alkotókkal, ezek bizony megkerülhetetlen jelzők. Máskülönben viszont bosszankodhatunk eleget. Ugyanis, mit szépítsük a dolgot, Wagner kisasszony gátlástalanul átértelmezte a darabot, a cselekményt az egykori NDK-ba helyezve. Van itt minden: ki tudja, hányadik pártkongresszus, ledöntött Lenin-szobor, politikai fogoly (akit valamilyen rejtélyes megfontolásból Brabanti Elzának hívnak), továbbá forradalom és hatalomátvétel. És ez még csak az első felvonás!

A Lohengrin Katharina Wagner keze által megfosztatott minden mítosztól és romantikától. A címszereplő bájgúnár homo politicus és nemzetközi szélhámos, akinek Elza szerelme nyilvánvalóan az égvilágon semmit sem jelent. Nincs hattyú, és mégis van: Lohengrin aktatáskáján akad egy, és később, a politikai kampány- és marketingstratégia részeként is előkerül jó néhány. Maga a Grál-elbeszélés, a szerep és az opera egyik csúcspontja nem más, mint a Telramund által gondosan megírt, papírról olvasott beismerő vallomás.

Számos ehhez hasonló játékötlet színesíti az előadást, ám -ahogy már az lenni szokott- igen soknak nincs meg a valódi funkciója, így nemegyszer ezek a tényleg szellemes elgondolások didaktikusnak, sőt szájbarágósnak hatnak. A rendezőnő, és alkotótársa, a színpadképért és a jelmezekért felelős Alexander Dodge bőven élnek a modern technika kínálta - ám színpadon már igencsak elcsépelt - vívmányokkal is; természetesen valamirevaló modern előadás manapság már nem lehet meg tv-stáb és óriáskivetítő nélkül. A díszlet és a jelmezek együttesen bizony kimerítik a vizuális környezetszennyezés fogalmát, semmi sem maradhatott ki ebből a retrospektív dizájn-centerből, ami akár csak kicsit is köthető az adott, egyébként csak hozzávetőlegesen meghatározható korhoz, amelyben a darabot játszatják. Az alkotók mentségére szolgálhat azonban, hogy ennek a nagyfokú ízléstelenségnek nem egy helyütt igenis megvan a létjogosultsága.

Az igazi probléma azonban az, hogy ennek az eredetiségnek igen nagy ára van: elvész a darab maga. Nyilvánvaló, hogy a koncepció ebben a formájában nem annyira a Wagner által megírt műből, sokkal inkább az alkotók bőven áradó fantáziájából fakad. Ha csak azt nézzük, hogy az énekelt szöveg és a színpadi cselekmény nem egy helyen még köszönőviszonyban sincs egymással, máris egyértelművé válik, hogy Katharina Wagner szemében a dédpapa romantikus operája csupán egyfajta eszköz az önmegvalósításhoz. Feltehetően nem bízott a neves rokon remekművében… Hogy szabad-e ilyet tenni, ezt jómagam nem tudom megítélni. Morális kételyek mindenképp felmerülnek, ám tudtommal a büntető törvénykönyv egyelőre nem tiltja a dolgot…

A zenei megvalósítás a mai magyar operavalóságban elérhető legmagasabb színvonalon áll. Jurij Szimonov energikusan és lendületesen dirigálja a nagyszerű diszpozícióban lévő zenekart, és a kórus is felnőtt a feladathoz (sőt, még játszik is!). A szólistákról is csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk, amellett, hogy mindannyian lelkes partnerek a rendezői szándék maradéktalan megvalósításában és a nemegyszer abszurditásba hajló ötletek (például a tv-nézéssel és durcáskodással tarkított nászéjszaka) interpretálásában, vokális teljesítményük is elsőrangú. Kiss B. Atilla alakítása a címszerepben igazán emlékezetesre sikerült, jól bírja a nehezebb, magasabb fekvésű részeket is. Az Elzát alakító Sümegi Eszterrel együtt mindketten remek figurát formálnak, ám utóbbinál sajnos a hang egy-két helyen veszít az erejéből. A „másik oldal” politikai bajkeverői, Marton Éva (Ortrud) és Perencz Béla (Telramund) minden szempontból kifogástalanok, remekül győzik erővel az igen nehéz szólamukat. Ugyanez mondható el az eredetiben Madarász Henrik királyt, itt inkább regnáló, majd bukott első titkárt alakító Fried Péterről is. Meg kell még említeni Cserhalmi Ferencet, aki korrektül abszolválja a Hirdető kevés számú, ám annál fontosabb megszólalását.

A német operarendezés kiváló hátszéllel rendelkező potenciális új csillaga bevette a várost. Operabemutató kapcsán ritkán tapasztalható indulatokat kavart, és erősen megosztotta a közönséget. Záporoznak a kritikai és józan paraszti érvek pro és kontra egyaránt. Hogy mindez jót tesz-e a már egy ideje csak vegetáló magyar operaéletnek, az leghamarabb a jövő évadban derül ki. Azt azonban gyanítom, hogy ez a Lohengrin inkább kísérleti előadás és egyfajta színfolt marad, s nem válik a pesti opera repertoárjának integráns elemévé.