Vagy mégsem hanyatlik minden? I. – Verdi Falstaffja a Magyar Állami Operaházban

2013. szeptember 21./27., október 3.
Magyar Állami Operaház

Verdi: Falstaff

Sir John Falstaff: Kiril Manolov/Alexandru Agache
Ford: Alik Abdukayumov/Haja Zsolt
Fenton: Balczó Péter
dr. Cajus: Megyesi Zoltán/Dékán Jenő
Pistola: Gábor Géza
Bardolfo: Horváth István
Mrs. Alice Ford: Fodor Beatrix
Nannetta: Baráth Emőke
Mrs. Quickly: Budai Lívia
Mrs. Meg Page: Gál Erika

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
rendezte: Arnaud Bernard
vezényel: Halász Péter

Mindjárt az elején gyorsan összefoglalnám a lényeget: A premiert a televízión követtem, elég kaotikusnak találtam az előadást. A 27-i helyszíni tapasztalataim szerint egy szerény fokkal javult a helyzet, de azért „minden hanyatlik”-érzéssel bandukoltam hazafelé. És október 3-án azután – számomra is váratlanul – valami megcsillant. Azaz, inkább valaki.

Arnaud Bernard rendezése csak látszólag borította fel a megszokott trendet, viszonylag konvencionális előadást láthattunk, a rendező kevés valódi újdonsággal rukkolt elő. Giuseppe Verdi zseniális utolsó operájáról, a Falstaffról azt szokták mondani, hogy benne egyesül a filozófia és a humor, s ez legtöbbször így is van. Bernard munkájában viszont mindkettő meglehetősen szerényen jelent csak meg. De ez a sommás ítélet is módosult ezen a minapi, október 3-i előadáson, amikor Alexandru Agache beállt a produkcióba.

Persze a rendezést önmagában is minősíti, ha egyetlen beállótól ilyen jelentősen feljavul (netán leromlik) egy produkció. Másfelől meg mindenkinek, még a rendezőknek is tudomásul kell(ene) venniük, hogy egy ez olyan műfaj, ahol az igazi egyéniség olykor fontosabb kelléke az előadásnak, mint a mégoly fontos rendezés. Így most nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezt a produkciót Agache miatt kellett létrehozni, az ő beállása adott az előadásnak értelmet, itt lelhettük fel a korábban hiányolt humort és filozófiát is.

Bernard csak látszólag újított azzal, hogy modern körülmények közé tette a darabot, korszerű bútorokkal vette körül hőseit. Ráadásul az a körítés, miszerint az egész előadás egy filmes/tévés produkció részeként valósulna meg, elhanyagolható mértékben nyomta rá bélyegét az előadásra. Kicsit olyan volt, mintha amolyan „gyárlátogatáson” vettünk volna részt, amikor a kulisszák mögé tekintve közreműködhettünk volna valami létrehozásában. Ahogy a MET-közvetítéseknél már megszoktuk, amint a függöny összecsapódásakor láthatjuk, amint a hullafáradt címszereplő (jó képet vágva) bevánszorog az öltözőjébe és levakarják róla a sminket. Érdekes, érdekes ugyan egyszer, de az előadásról (normál esetben) mégsem ez marad meg emlékeinkben. Esetünkben még ennyire sem tett mélyebb benyomásokat ránk, ha a legvégén a zárókép televíziója nem ereszkedne a színpadra, már rég elfeledtük volna jelenlétét a nyitóképben. De mondom, nem osztott, nem szorzott mindez.

A rendezésben engem jobban zavart, hogy a rendező félt attól, hogy ez a pörgős opera leül, ezért azután kényszeresen telezsúfolta mindenféle mozgással a darabot, ha kellett, ha nem. Ez ott hatott leginkább zavaróan, ahol sokan sertepertéltek a színen, így például az első felvonás második képében, ahol a konyha körül rohangált kilenc szereplő, valamint a kiszolgáló személyzet. Az egyik csapat (a pasik) bevásárolt egy halom kaját-piát, a másik (csajok) meg elpakolták, mintha csak egy népesebb bulira készülődnének. Közben a hűtőszekrényen álló tévén a jégtánc-vb gáláját nézte, aki nézte. Mindehhez a Falstaffnak sok köze nincs. Hasonlóan kaotikus volt a helyzet a második felvonás második képében is.

De ez a rohangálás nem vett el sokat az örökzöld remekműből, igaz, hozzá sem tett semmit. Nagyobb gond volt annak a bizonyos humornak és filozófiának a hiánya. Bernard hiába igyekezett, a viccesnek szánt jelenetek szánalmasan blődre sikerültek, az elmélyültnek gondoltak tökéletesen kiürültre. A humorral valahol az lehetett a gond, hogy a rendező talán azt hitte, Verdi remeke egy klasszikus commedia dell’ arte darab, ahol Bardolf és Pistol a bohóc megszemélyesítői. A 21-i és 27-i előadást nézve azt is hihettük, hogy Ford figurája azonos lehet A sevillai borbély Bartolo doktorával. Ez utóbbiban talán a figura aktuális alakítója, Alik Abdukayumov lehetett a ludas, aki rút és olcsó ripacskodásba süllyesztette Verdi egyik legtragikusabb jelenetét, az „È sogno o Realta?” kezdetű monológot. Talán, mondom, mert a második Ford, Haja Zsolt, bár az említett monológ rajta is kifogott, kifejezésben tényleg fel tudta mutatni a féltékenység otelló-i mélységét, így remélhetjük, hogy Abdukayumov nem rendezői intencióra, hanem csak a művészi önállóság jegyében csinált komplett idiótát Alice kicsit merev gondolkodású férjéből.

A rendező a színészvezetési eszközökkel meglehetősen csínján bánt, így mindenki kellő hadonászással segíthette saját éneklését, függetlenül attól, hogy ez az adott figurához hozzátartozik-e vagy sem. Bernard a díszlet-és jelmeztervezésbe is beledolgozott, ami helyenként sikerült, máshol meg nem. Kicsit az volt az érzésünk, hogy kész ötletekkel érkezett Budapestre és ezeket akkor is végigvitte, ha az adott személyhez egyáltalán nem illettek. Fodor Beatrixet például kevésbé előnyös jelmezével sikerült további húsz kilóval „gazdagítani”, aligha az énekesnő kérésére.

A produkció zenei vezetője Halász Péter, a színház új megbízott főzeneigazgatója lett. Nem mondom, hálátlan feladat egy más által előkészített produkcióba beállni úgy, hogy voltaképpen szinte mindenki azt figyeli, mikor és hogyan bukik bele. Mert a Falstaff nem az a remekmű, amibe csak úgy simán be lehet ugrani. Ide is szükségeltetne az a bizonyos humor és filozófia, de ezzel – a rendezőhöz hasonlóan – Halász is adósunk maradt. A fiatal dirigens, sportnyelven szólva, biztonsági kűrt futott. Tempóit mérsékelt vitalitás jellemezte, dinamikája viszonylag szűk skálán mozgott, viszont korrekten igyekezett énekeseit kiszolgálni. A néhány új beállóból sejthetjük, hogy Halász kellően érzékeny művész, aki idővel majd saját elképzelését is rá tudja majd vetíteni az előadás egészére is. Most azonban mindebből csak nüanszok tűntek fel, a fiatal dirigens produkciója nem lépett túl a reményteljes minősítésen, ami ennél a darabnál egyértelműen kevés.

folytatjuk