Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Turandot, a túldíszített karácsonyfa – A hosszú Alfano-csábítás Bécsben

2024-02-23 20:06:25 - Operatikus -

A hosszú Alfano-csábítás Bécsben Nagyszerű produkció az új bécsi Turandot!

Mindenki megtalálja benne a magáét. A hagyományos operarajongók kedvükre bosszankodhatnak, akik a műfajt értelmes színjátéknak tartják, azok pedig igazi drámát élhetnek végig, s még a kritikusnak is bőven kínál gondolkodnivalót, dicséretre és dorgálásra is rászolgál bőven. Az osztrák tévé, az ORF kizárólag belföldre közvetítette a produkciót, ennek felvételét néztem meg.

Erős képzete van Claus Guthnak a darabról, és azt meg is valósítja. (A híres-hírhedt rendező egyébként hamarosan a pesti Operaházban is bemutatkozik.) Kína katonai diktatúra, ahol a császár lánya nem találja a helyét. Nem véletlen, hogy anyjáról nem tudunk semmit. Valószínűleg régen meghalt, és nem kapott tőle elég szeretetet, női mintákat, gyengédséget. Apja meg csak az uralkodásra nevelte vagy inkább neveltette. Ezért is keres lányának olyan nagy elszánással férjet, magának meg utódot a trónra. Az ismeretlen herceg, mint megváltó érkezik a császárlány számára. Hosszú úton közelednek egymáshoz, végül egymásra is találnak, de ezért mindketten alaposan megdolgoznak.

Mondom, világos az út, csakhogy Guth rengeteg és ízléstelen kacskaringót tesz bele.

A legelején hosszan méricskélik a halára ítélt perzsa herceg fejét. Nemigen értjük, de aztán kiderül, hogy próbán elbukott korábbi jelöltek levágott koponyáit hajastól, nyakastól ügyes kis ládákban tárolják. Azt nézik, belefér-e majd a legújabb darab. Tercettjében a három miniszter elő is vesz néhányat és hosszan játszanak velük. Ennek semmi értelme és gusztustalan is.

Kovalik fölvillanyzó szegedi Turandotja ötlik az eszünkbe, amelyet egyébként az Operaház átvett és azóta is játszik. Ott a színpad elején kopjafák állnak, mindegyiken egy stilizált koponya – kivéve egyet. Aztán lefejezik a perzsa herceget, fejét kitűzik az utolsó rúdra. A helyzet teljesen világos: nincs több hely, valamit tenni kell! Kovalik ezzel okolta meg legérdekesebb ötletét, hogy a miniszterek előre megmutatták a megfejtéseket az Ismeretlen Hercegnek.

Guth fantáziadús rendező, számtalan fölösleges ötlete van. Turandot először az áriában, majd később is többször egy késsel fenyegetőzik, mintha félős lenne, vagy nem bízna a testőrségében. Érdekes ötlet, hogy a Hold, mint fehérruhás lány egy kedélyesen dohányzó fej nélküli pasassal táncol. (Mellékesen fölvetem: ő hol szívja be a cigifüstöt?) Csakhogy a perzsa herceg kivégzése után megint elsüti ugyanezt a fejetlen poént, s akkor már csak röhögni lehet rajta. De azon is jót lehet mulatni, hogy a 3. felvonásban a miniszterek kitüntetésekkel próbálják megvesztegetni Kalafot, az viszont inkább siralmas és buta dolog, hogy le is akarják döfni. Turandotnak van négy babája, akik mintegy gyermetegségét jelképezik. Nos, ők a nagy áriában, ahol úrnőjük ősanyjáról mesél – egy ládából emberi csontokat szednek elő. Igen, jól hallják, Lou-ling hercegnő földi maradványait ükunokája a hálószobájában, az ágy mellett tárolja, sőt néha még ölelgeti is őket.

Guth legnagyobb tévedése, hogy a darabból kiveszi a kórust. Az énekkar a rivalda szélén ül egysoros vonalban, drapp egyenruhában, mozdulatlanul. A Turandot egyik fő problémája az egyén és a tömeg viszonya. A nép vért kíván, de azután megsajnálja az áldozatot. Imádja Turandotot, de retteg is tőle. Kalafnak drukkol a kérdéseknél, de az utolsó felvonásban vérszomjasan vesz részt a neve utáni nyomozásban.

A kórus mozgatása nyűgös feladat, helyette mégiscsak egyszerűbb szertartásszerűen fölmutatni a hóhér szent kardját. Igaz, az viszont mókás, hogy azzal ketté is szelnek - egy nagy tököt. Guth is érzi, hogy így a színen viszont hiány támad, ezért Liút megnégyszerezi, a miniszterek mellé beiktat pár államtitkárt, a cselekmény lebonyolítására pedig néma statiszták okvetetlenkednek az énekkar, azaz a nép helyett. A katonaállam gépembereinek megjelenítése következetes, Guth Turandotjának szövegkönyvét Orwell írta.

Olyan az egész, mint egy gyönyörű formájú karácsonyfa, amelyet a csillogó díszeken túl teleaggattak mindenféle geil mézeskaláccsal, műanyag autócskákkal, házilag összelegózott betlehemekkel. Kalaf első áriája alatt Liu alteregói hosszú pórázokkal igyekeznek visszatartani a herceget, hogy ne jelentkezzen a próbára. A kérdések alatt Kalafot kis zsámolyra térdepeltetik, és körbeszórják – gondolom – szent teafűvel. A mai operarendezők krónikus betegségétől Guth is szenved: kényszert érez, hogy mindig történjen valami a színpadán, retteg a mozdulatlanságtól, nem hisz benne, hogy maga az éneklő ember érdekes.

A színpad egyszínű, fehér, a háttérfalon izgalmas áttűnésekkel, egyetlen nagy, barna ajtóval hátul. Nem elkápráztatni akar, hanem elgondolkodásra késztet. A díszleteket Etienne Plus, a jelmezeket Ursula Kundra tervezte.

Ennél is fontosabb, hogy a két főszerepet nem két öregecskedő, fölcicomázott emberhegy süvölti el. S így a történet közvetlenné és személyessé válik. Asmik Gregorian csinos, fiatal lány, izgalmas arcéllel, hosszú, hófehér haja, egyszerű fehér ruhája magától értődőn sugározza hidegségét. Igazi meselény. És nyilvánvalóan Divina bellezza. A még ötvenen túl is snájdig Jonas Kaufmann fölülről elegáns fekete öltönyben. Sötétkék ingben van, alulról azonban hozzá nem illő trottyos nadrágot és esetlen bakancsot visel. Nota bene Turandot meztélláb jár végig. Grigorian (aki egyébként 2012-ben kitűnő Neddát énekelt a szegedi Dóm téren, s akkor e sorok írója egy portrét is készített róla a Café Momus számára, (a cikk itt: A szegedi Dóm tér idei külföldi sztárjai) biztosan győzi a rettentő szólamot, a szokásosnál több árnyalattal énekel. Liút saját kezűleg is kínozza egy kicsit. Nem örül, nem aggódik, méltósággal játssza végig nagy sors játszmáját. Amint Kalaf megfejti a harmadik kérdését is, mint sebzett párduc húzódik szobája sarkába. Amikor viszont a herceg visszaadja neki az esélyt, „Mondd meg a nevemet!” nincs benne se káröröm, se kajánság, csak elmélyült arccal bólint, mintha maga is valami hasonlóra számított volna. Előtte, „Figlio del cielo” kezdetű könyörgő szólójánál, mely a szerep legnehezebb része, Guth ügyetlenül leülteti, ráadásul oldalvást, mintha nem tudná, hogy az énekeseknek énekelniük is kell. De Gregoriannak a szeme se rebben, lenyűgözően fújja át két magas cé-jét az előtte ülő kóruson és a teljes zenekaron. Hiába, tényleg a végsőkig kétségbe esett attól, hogy ez a férfi erőszakkal a karjába zárja.

Kaufmann tenorját mindig is varázslatos színűnek találtam. Most is így hat rám, ráadásul nagy olaszokhoz méltón frazíroz, ugyanakkor néha németesen aprólékos. Amikor válaszol Turandotnak, „Nem gőgös hercegnő, azt akarom, hogy égj a szerelemtől!” nekimegy a második, nem kötelező C-nek is. Kicsit alacsonyra sikerül a felvételen, nem olyan diadalmas, mint a legendás kollégáké, de világosan mutatja, hogy az énekes mennyire komolyan veszi a szólamot, és Kalaf milyen komolyan gondolja az ellenpróbát. A Nessun dorma jól sikerül, az amúgy közepesen teljesítő Marco Armiliato a végén készségesen meg is állítja a zenekart, és a három és fél perces ária másfél perces dörgő tapsot kap.

Tudom, mese. De én mindig elgyengülök attól, hogy Kalaf nem legyőzni, nem is megszerezni akarja Turandotot, hanem megváltani. Kifejezetten a szerelmére vágyik. Előbb visszaadja neki az esélyt, a végén pedig visszaadja a méltóságát is: Kalaf vagyok, Timur fia, öless meg, ha ettől boldog leszel.

De hát hogy is öletné meg?

Hisz Kalaf (utolsó) rejtvényének az a megoldása, hogy Turandot, Turandot válasza a misztériumra pedig az, hogy Kalaf.

A Turandot végével komoly bajok vannak, ezúttal azonban a probléma kitűnően meg van oldva. Alfano hosszabbik befejezése hangzik el, s így átélhetővé válik, hogyan oldódik föl a császárlány, és hogyan adja át magát a szerelem érzésének. Az ősbemutatón Toscanini Liú halála után letette a pálcát, csak a második előadástól játszották el a tanítvány befejezését. Utána azonban Toscanini többször rövidített rajta és ez a változat terjedt el. A teljes finálé csak ritkán, például egy 1982-es londoni előadáson hangzott föl. Épp a mi Sass Sylviánk énekelte, s egy évvel később Budapestre is elhozta. Akkor Karizs Béla meg a zenekar a kedvéért megtanulta. Egy szegedi szabadtéri produkcióban Szinetár Miklós azt találta ki, hogy Liú halála után megállt a zene, a hangszórókból a rendező hangját hallottuk: „Itt meghalt a zeneszerző, nem tudta befejezni a darabját. De vázlataiban Puccini hitet tesz a szerelem mellett.” És akkor fölhangzott Alfano befejezésének legvége, a győzedelmes kórussal. Ez is értelmes megoldás, de a mostani előadás fényében szegényes. Egyben viszont igaza volt: a szerző hitt a szerelem erejében.

2001-ben Luciano Berio is komponált egy befejezést, amelyet a következő évben Salzburgban be is mutattak. Sőt talán kevésbé ismert, de 2006-ben egy fiatal kínai zeneszerző, Hao Weiya is megalkotta a saját változatát. Közkeletű vélekedés, hogy Puccini ezért nem fejezte be a darabját, mert azt valójában lehetetlen befejezni. Liú holttestén át nem vezet út a boldogsághoz. Puccini azonban színházi és zenei értelemben is olyan zseni volt, aki biztosan talált volna megoldást. Ám figyelemre méltó Pál Tamás karmester gondolata: valószínűleg az opera korábbi részeit is átdolgozta volna, ahogy ezt más műveivel is megtette.

A zárókettős ugyanis Guth rendezésének csúcspontja, s ebben az előadásban Alfano munkája is diadalra jut. A kezdetén Turandot fölállított ágya mellett, egy emelettel Kalaf alatt áll, babái ülnek mellette. A herceg első csókja erőszakos, a babák igyekeznek visszatartani őt, de nem sikerül. De a csók Kalafot is megrendíti: teljesen ellágyul, és ráébred, hogy erővel nem ér célt. Gyengéden közelít a lányhoz, finoman csókolgatja a karját, és ez hatásosabb. (Sajnos, ez a változat nem tartalmazza viszont Kalaf önleleplezésének ismert dallamát, pedig az szerepel Puccini fönnmaradt vázlataiban.)

Ezek után Guth Turandotja még inkább kétségbeesik, de végül kézenfogja Kalafot, maga vezeti a nép elé (igen, ő maga mondja így, „a nép elé”, hol a népkórus?) és előtte kicsit szégyenlősen, de szájon is csókolja. Ekkor babái holtan esnek össze, de a herceg még mindig nem hisz a saját szájának. Fontos, hogy Turandot és Kalaf ebben az előadásban korábban soha nem mosolyognak. (Így nyer értelmet az első ária vége, „Che non sorride piu”, Kalaf már akkor világosan látja, hogy ez a hódítás nem ígér könnyű örömöket.) Sem a rejtvények megfejtése, sem a visszaadott esély, sem a csók után. Csak amikor a legvégén Turandot kimondja az ismeretlen nevét: „Szerelem”, Kalaf akkor nevet fölszabadultan, Turandot pedig visszamosolyog rá.

Jönnek a katonák, nem engedik ölelkezni őket, rájuk teszik azt a vörös vállszalagot, amely az uralkodó jelképe, és trónra ültetik mindkettőt. Ők azonban feszengenek, egymásra néznek, elmosolyodnak, Turandot föláll, leveszi a magáét, aztán Kalafét is, kézen fogják egymást és teljes boldogságban elhagyják a palotát. Szegény Altoum császár bosszankodva néz utánuk, továbbra is rámarad az uralkodás terhe.

A koncepció és a két túl erős főhős miatt a történet többi alakja mellékszereplővé válik. Kristina Mkhitarian szép sötét tónussal énekli Liút, hangszínben kevésbé különül el Turandottól, mint jólnevelt előadásokban megszoktuk. De ez szerencsére egy rosszul nevelt előadás. A többiek derék teljesítménye is árnyékba kerül. Az első másfél felvonást Turandot nélkül utólag üresnek érezzük.

A végére az előadás összes gyarlóságát elfelejtjük és a végső katarzis uralkodik el rajtunk. Hogy a szerelem és a boldogság igen lehetséges.

A hosszú Alfano-csábítás Bécsben






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.