Túltengő érzelmek, ambivalens érzések (A Traviata az Armel Operaversenyen)

2010. november 10.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: Traviata

Maria Pakhar, Balczó Péter, Sergio Foresti
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Pál Tamás
Rend.: Juronics Tamás

*

Alfától az ómegáig.
Nem tudom, ki dicsérendő a szegedi Traviata-előadás műsorlapja kapcsán. A kihajtva is borítéknagyságú lapocska utolsó oldalán a szereposztás, a két középsőn a darab keletkezéséről rövid, magyar és angol nyelvű ismertető.
A címoldalon, fekete alapon, egy stilizált női kosztüm. Fehér virágokból, a ruha derék alatti részénél már hullófélben.
Egyetlen piros akad közöttük, mély dekoltázst feltételezve a humán szív anatómiai pozíciójának megfelelő lokalizációban.
Ez a lapocska az operalátogató első élménye a szegedi Traviata-előadás kapcsán, és földre hulló, Violetta portréját ellepő fehér virágok égnek bele retinájába a fináléban. Ifjabb és idősebb Germont csokrai, kipotyogván a haldokló Violetta kezéből.
Hollywoodi giccs ez a befejezés? Lehet. De akkor egy naplemente is az Szunionban.
Hatásos?
Igen.
Megindító?
Ha az ember gombócot érez a torkában, a válasz ugyanaz.
Ám Juronics Tamás rendezése messze nem egyértelműen dicsérendő.

Eléggé nyilvánvalóan - hadd használjam itt, persze az idézőjelek utalási tartalmával - "inspirálta" Willy Decker 2005-ös salzburgi rendezése. Paradox módon a balett jelenet bizonyult a legszegényebb kópiának.
Juronics is végigjátszatta a két előjátékot, nekem a harmadik felvonás ötlete, a lázálmában Alfredót vizionáló Violetta tetszett.
Ám valahogy mégsem sikerült az egész történetet modern környezetbe áthelyezni, például öncélú volt a mobiltelefon-mutogatás - ha már van, Violetta miért levelet ír, s miért nem SMS-t?
Egy évekkel korábbi prágai Don Giovanni-előadás következetes volt minden marhaságban - ha Giovanni Skodán jött be (akkoriban ez az autógyár volt a Národni fő szponzora), a kormányzót valamiféle boncasztalszerűségen szúrta le, a kórista hölgyek manökennek lettek öltöztetve stb.

Ez a szegedi Traviata felemás.
Úgy nézem az előadást, hogy rögtön mindennek az esetleges utalásait is lesem - amikor az első két felvonás felfokozott szexualitása után Grenvil doktor pulzusszámlálás céljából Violetta ruháját a fossa cubiti magasságáig felhúzza, már érteni vélem az utalást: még a vén kecske is meglátja a nagybetegben a nőt. Aztán kiderül, tévedek, csak vénás injekciót akar beadni (amit egyébként Violetta visszautasít).

A rendezés fő gondja az "áthallások", akarom mondani "utánlátások" és az inkonzekvencia mellett az énekesellenesség. Violettának a Sempre libera-t lépcsőn fel-le futkározva kell énekelnie (a második este záró háromvonalas esz-e sokkal jobban sikerült, mint a premieré), egyáltalán és általánosságban fogalmazva, túl sok a mozgás, sokszor elvonva a figyelmet a zenei megvalósításról. Ám a rendezésről értelmetlen többet írni, még hetekig bárki megtekintheti a neten - akárcsak Kentaur elegáns, luxuslakás képzetét keltő díszletét -, s kialakíthatja saját véleményét.
Földi Andrea neve fémjelzi a jelmezeket. Boldogult fiatalkoromban, ha az ember sötét öltönyben és barna cipőben ment el az első randijára, második nem volt. Most viszont felhomályosítottak, ez a trendi. Érthető Douphol antipatikus beöltöztetése is, az utolsó felvonásban Alfredo cserkészruhája számomra nem.

A comprimario szerepeket a szegedi társulat művészei énekelték, és, noha itt is akadt, aki egymondatos szerepében az operaénekesi talentum teljes hiányáról tett tanúbizonyságot, összességében adekvátan.
Sergio Foresti (Georges Germont) alakítására kár sok szót vesztegetni. Megjelenésében kissé hasonlít Thomas Hampsonra, vokálisan még rosszabb.
Egy tenor-szekund.
A címszerepben Maria Pakhar. Róla kissé nehezen, elfogultan tudok írni, arca, alakja erősen emlékeztet valakire, aki huszonéve szintén énekelte Violettát, és akinek nem csak vokális, hanem egyéb adottságait is alkalmam nyílott közelebbről megismernem.
Pakhar játéka pazar, a hang nem az igazi olasz voce, az első ária koloratúráihoz már túl nehéz, nem elég flexibilis, a II. felvonástól vált igazán érdekessé, izgalmassá.
A mai "második vonal" egyik első sorába helyezném.
A nagy meglepetés Balczó Péter Alfredója. Kérem, itt van végre egy tenorista, aki, noha alacsony termete nem előnyös, nincs elhízva, képes Juronics tornaleckéit teljesíteni, s közben énekelni. És hogy énekelni! Szinte észrevehetetlen, mikor vesz levegőt, elegánsan frazeál, kihasználja a dinamikai skála teljes tartományát. S mindezt végig teljes azonosulással, izzással.

Szegeden számos karigazgató működését átélhettem, évek óta Kovács Kornélia vezeti a kórust, és évek óta egyenletesen jó teljesítményre képesek.

Az est "hőse" a Szegedi Szimfonikus Zenekart dirigáló Pál Tamás volt. Mondják, ez a második este mentes volt a premier görcsétől, számomra a Verdi-dirigálás Nagykönyve, panizzai drámával a Violetta-idősebb Germont kettősben, halasi csipke hangzással a harmadik felvonás előjátékában.
"Kinyitották" a tenor- és bariton-strettát (utóbbit inkább a filológiai hűség, semmint zenei értékei miatt), és, nagy örömömre, a III. felvonás kettősének szinte minden előadáson abszolvált húzását is.

Ambivalens érzéseket indukál a szegedi Traviata. De érzéseket kelt, vitára késztet, megmozgatja a publikumot.
Meg kell nézniük, nem csak a tévében vagy a neten.

*

(A versenyen ez a produkció kapta a Duna Televízió nézőinek közönségdíját, az Alfredót alakító Balczó Péter pedig a zsűri döntése alapján megosztott második helyezést ért el.)