Tükör által homályosan (A Manon Lescaut a Margitszigeten)

2008. augusztus 08.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

PUCCINI: Manon Lescaut

Annalisa Carbonara, Haja Zsolt, Tae Sung Jung, Jekl László
Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara (karig.: Pálinkás Péter)
Vez.: Kocsár Balázs
Díszlet és rendezés: Szergej Maszlobojscsikov

Napok óta töröm a fejem Szergej Maszlobojscsikov Manon Lescaut-rendezésén. A művész ugyanis földbe tiporta mindazt, amit általában erről a szerelmi zenedrámáról gondolni szokás. Ez a tény önmagában cseppet sem zavarna, sőt kifejezetten örülök, amikor olyasfajta felfogás lát napvilágot, mely segítségével egy-egy jól ismert kedvencünket új megvilágításba helyezhetjük. A választ arra próbálom megtalálni azóta is, hogy miért unatkoztam néha mégis a Margitszigeti előadáson.

A rendező így nyilatkozott Kozma András interjújában:
\"...nagyon izgatott az a dolog, hogy az ember miként reflektál a saját életére. Vajon képes-e saját magát kívülről szemlélni, s ez mennyire tér el attól, ahogyan az őt körülvevő világ látja, és elfogadja őt magát. Ezért kapott központi szerepet az előadásunkban egy hatalmas tükör, amely lehetőséget ad annak az ábrázolására, hogy az ember képes-e irányítani a sorsát, vagy csupán reflektál a vele történő dolgokra. Meglehet, az önreflexió az ember alapvető tulajdonságai közé tartozik, és aki erre nem képes, annak viselkedése közelebb áll az állati létezéshez. Ebből kiindulva pedig azt kutattam, a szereplők egymáshoz való viszonyát milyen irányban befolyásolja ez a kétségbeesett önreflexió, mi alapján hozzuk meg a döntéseinket, mi az, ami fontos és értékes számunkra, hogyan tekintünk magunka és a hozzánk közel állókra a »tükröződésen« át. Ezt a témahalmazt járja körül a mi előadásunk. Hogy meddig tart az őszinteség...\".
...vagy hol kezdődik - kérdezem én, de most nem ez a lényeg.

Maszlobojscsikovnak ez a néhány mondata olyannyira az életről, az emberi kapcsolatok lényegéről szól, hogy nehéz lenne nem egyetérteni vele. Ezekből a szavakból zseniális rendezői koncepció látszik kibontakozni. Egy olyan előadásé, amely a nézőkben kérdések sorát vetheti fel, saját életükkel, saját cselekedeteikkel, saját szerelmeikkel kapcsolatosan is. Hiszem, hogy éppen ez az, ami a művészet egyik nagy feladata. Olyan kérdéseket feltenni, amelyek feltevését és megválaszolását rendszerint szeretjük kikerülni.

A romantikus szerelem mítosza az egyik legkedvesebb mese a számunkra. Felnőtt fejjel sem akarunk lemondani a hitről, miszerint van ilyen, velünk is bármikor megtörténhet. Minden egyes alkalommal, amikor színpadon találkozunk vele, egy kicsit a sajátunknak érezzük, átéljük, mi is részeseivé válunk. Maszlobojscsikov nagyon igyekezett megfosztani bennünket ettől a gyermeki ringatózástól, minduntalan kijózanított néhány meghökkentő részlettel.

Des Grieux, amikor először beszélget Manonnal, a lány fejére tesz egy almát, és arra készül, hogy kardjával kettévágja azt. Manon, az ártatlan tündéri lény, kacér mozdulattal felhúzza szoknyáját, s harisnyakötőjéből kést ránt elő, mellyel vagdalni kezdi a gyümölcsöt. Alig néhány perc telt csak el az operából, de minden illúziónk a porban hever. Manon máris egy igazi szajha, Des Grieux pedig csak egy meglehetősen gyerekes kölyök. Később sem lesz ez másként, a színpadon lépten-nyomon iróniába, cinizmusba botlunk, a szerelem egyszerűen ki lett gúnyolva.

Manon halad tovább a szajhaság útján, Des Grieux legfőbb tulajdonságává pedig az önsajnálat lép elő, fűszerezve némi cselekvésképtelenséggel. Nem olyan ismeretlen ez a való életből, de valószínűleg nem ezt akartuk látni, amikor a Manon Lescaut-ra vettünk jegyet. Van nekünk ilyen épp elég a való világban, ha operába megyünk, valami szebbet, valami jobbat akarunk átélni.

Azt hiszem, ha pusztán a történetet tekintjük - zene nélkül -, a Manon Lescaut valóban felfogható két, kevéssé tudatos ember hazugsághalmazából szövődő elkerülhetetlen tragédiaként. Manon és Des Grieux alakja bőven elbírja, hogy úgy tekintsünk rájuk, mint öntudatlan fiatal lelkekre, akiket önbecsapásaik visznek a sírba. Talán még jobb is volna ez így, mint leönteni őket cukormázzal.

Gyönyörű, elképesztően izgalmas kérdés, miért is döntünk úgy, ahogyan döntünk. De ezen az estén nem sokkal kerültünk közelebb a válaszhoz. Hogy ennek mi is az oka, azt pontosan nem tudnám megmondani, inkább csak sejtem. Úgy vélem, a rendező elveszett a részletekben. Az \"aki sokat markol keveset fog\" csapdájába lépett. Talán Manon Lescaut története mégis sokkal egyszerűbb ennél. Talán felesleges ennyire részeire szedni, ennyire felboncolni, ennyi pszichológiát belekeverni.

A Des Grieux-t alakító Tae Sung Jung elég gyenge láncszemnek bizonyult. Legkevésbé az éneklésével volt bajom, hangszíne alapvetően nagyon szép, még ha nem feltétlenül Des Grieux-höz illik is. Igaz, a magasságai gyakran rekedtesen, pontatlanul szólaltak meg.
Ehhez azért hagy tegyem hozzá, hogy a színpadot gyakorlatilag szünet nélkül elborította a gomolygó füst (vagy köd - ki tudja?). Ha ennek az volt a célja, hogy ábrázolja a szereplők ködösítő viselkedését, akkor nagyon amatőrnek érzem, ha más célja volt, arra nem sikerült rájönnöm. Az viszont egyáltalán nem kizárt, hogy zavarta a művészeket az éneklésben.

Tae Sung Jung mozdulatai ügyetlenek voltak, egész megjelenése kiábrándítóan hatott. Ha ez a rendezői koncepció része, akkor persze tökéletesen sikerült. Des Grieux volt maga a megtestesült pancser, aki saját gyengeségeit úgy próbálja elkendőzni, hogy időnként utálni kezdi az imádott nőt. Félelmét, szorongásait, önnön gyengeségét agresszióba szublimálja. Egyszer hajánál fogva kényszeríti térdre Manont, máskor egyszerűen csak megdobálja szeméttel.

Manon figurája Annalisa Carbonara alakításában elég hitelesre sikerült. Hangi adottságai nagyszerűek, tisztán erőteljes hangon énekelt. Színészi játékban is kiemelkedőt nyújtott. Igaz, a lány egyénisége nem volt túl bonyolulttá téve. Szereti a pénzt, ugyanakkor érzéki, kéjsóvár nőstény, kéne neki a fiatal szerető is. Őszinte szerelemről nála szó nincs, mindig a pillanatnyi érdekei szerint dönt, természetesen időnként rosszul. Hogy a cirka négy méter átmérőjű tükör Manon számára is feleslegesen volt a színpadon, az teljesen egyértelmű. Még halála pillanatában sem tanult semmiből, nem változott, egy fikarcnyit sem.

A két szereplő között valódi kapcsolatnak a nyoma sem volt. Még a szerelmi jelenetek nagy részét is egymástól több méteres távolságban vészelték át. Ha Maszlobojscsikov azt akarta, úgy érezzük, a szerelmeseknek semmi közük egymáshoz, örökké mást mondanak, mint amit tesznek, ez nagyszerűen sikerült. A főszereplők egymáshoz való viszonya riasztóan felszínesnek, hazugnak tűnt.

Lescaut szerepét Haja Zsolt alakította, azt kell mondanom, szinte hibátlanul. A fiatal művész gyönyörű hanggal rendelkezik, és színészként sem utolsó.
Geronte alakítója, Jekl László szintén meggyőzően formálta szerepét, zenei szempontból sem éreztem semmilyen problémát vele kapcsolatban.

Az énekkar nem állt mindig a helyzet magaslatán, egy-egy belépés kínosan szanaszét sikerült, de összességében ők is szépen helyt álltak.
Akárcsak a Debreceni Filharmonikus Zenekar. Ami leginkább feltűnt, az a mélyvonósok egységessége volt, emellett remek fúvósszólókat is szép számmal hallottunk.

Azt hiszem, Kocsár Balázsnak elsősorban a produkció egyben tartására kellett összpontosítania. Szükség is volt a rugalmasságára, a határozottságára, hiszen nem minden énekes rendelkezett egyformán jó időérzékkel. Az előadás zenei szempontból igazán élvezhetőnek bizonyult, nem volt persze hibátlan, de arra nincs is feltétlenül szükség. Hatalmas katarzisok ugyan nemigen születtek, de én valójában ezt nem is csodálom. Ha karmesterként én álltam volna ott, valószínűleg engem sem inspirált volna túlzottan az a hangulat, ami a színpadról sugárzott.

Azt hiszem, valójában egyetlen igazi baj van a rendezői okoskodással: az ellentmondás a zene és a cselekmény tálalása között. Hol van ebben az egészben Puccini? Az ő érzelmektől hömpölygő muzsikája. Mert lehet agyalni mindenféle pszichológiai játszmákon, de nehéz azt kikerülni, hogy Puccini igenis elsöprő szerelmet komponált a kottába. Nagy, határtalan, folyondáros érzéseket, visszatarthatatlanul hömpölygő szenvedélyt. Nem érzem ezekben a hangokban sehol a hazugságot, a felszínességet.
Persze az is meglehet, hogy valójában én sem akarok rendesen belenézni abba a bizonyos tükörbe...