Tanmese arról, hogyan lehet elhagyni a rokkát a Faustból II. – Gounod operája az Operaházban
2015. május 23.
Magyar Állami Operaház
Gounod: Faust
Faust - Dario Schmunck
Mefisztó - Bretz Gábor
Valentin - Haja Zsolt
Wagner - Geiger Lajos
Margit - Rost Andrea
Siebel - Vörös Szilvia
Márta - Wiedemann Bernadett
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Maurizio Benini
Az izgalmas és minőségi színpadi megvalósítás kiemelkedő zenei partnerre akadt a karmester, Maurizio Benini személyében. Már a cikk első részében is említhettem volna, hogy az általam látott előadás a közönség kitüntetett figyelmével zajlott le. Minduntalan tetten érhető volt a lélegzet-visszafojtott csend, ami sok évtizedes operajáró múltamban mindig a kiemelkedő élmények velejárója volt. Ez a rendezés izgalmasságán túl a feszes, pontos és kidolgozott muzsikálás számomra fontos (ha nem is kizárólagos) mutatója.
Maestro Benini lendületes tempókkal éppúgy szolgált, mint végtelenül lelassított pillanatokkal, brutálisan grandiózus fortékkal ugyanúgy, mint pókháló-finomságú pianissimókkal. A zene a keze alatt szinte élőlényként hömpölygött, s a dirigens ezentúl lelkesen kiszolgálta a változatos hangi képességekkel rendelkező énekeseit. Jó lenne minél gyakrabban találkozni vele idehaza.
Az, hogy az Operaház nem rendelkezik munkaviszonnyal rendelkező társulattal, számos előnnyel szolgál, amit Ókovács Szilveszter tavaszi interjújában oly lelkesen ecsetelt is, ám van néhány hátránya, mely a mostani Faust-sorozatban ékesen tetten érhető volt. A Sors ezúttal kegyes volt az egyetlen szereposztáshoz, így nem kellett egyik főszereplőnek sem – az előadás megtartásának érdekében – megalázó helyzetben, testi vagy hangi betegségtől sújtva fellépnie. Ugyanakkor a „laza holdudvarként” viselkedő társulat miatt némely szerep csak erős megalkuvással került kiosztásra.
Kezdjük mindjárt a címszereppel! Dario Schmunck megjelenésében egy anti-Faust, ráadásul – ahogy a huncut szakzsargon mondja – be van oltva színpad ellen. Májbajosan álldogál a színen, mint akinek elment a busza és ki fog kapni a főnökétől. Semmi, de semmi sugárzása nincsen annak ellenére, hogy hangilag tulajdonképpen minden meglenne egy jó produkcióhoz. A voce kellően karcsú, nem túl nagy, de szépen nyílik, technikai határai – a szerepen belül – nincsenek. Hallottunk már sokkal rosszabb adottságokkal is jó Faustot. Jellemző adalék, hogy a cavatinát majdnem hibátlanul elénekli, de alig verődik össze néhány tenyér, az is csak megszokásból. Mert nem szól semmiről. Hangok egymás után megszólalnak, de nincsen irányuk, céljuk, értelmük. Nem tudom mit csinált ez az ember a pályáján eddig, s már az is önmagában meghökkentő, hogy ennyi idő alatt (jó ötvenesnek nézem) nem ragadt rá valami szakmai minimum. Abban a bizonyos holdudvarban van legalább három ígéretes Faust-reménység, megdöbbenve olvasom a Ház honlapján, hogy jövőre is Schmunck lép fel!
Mefisztó szólamában excellál Bretz Gábor, ami az előzetes várakozásnak pontosan meg is felel. Mostanra már eldőlt számomra is a goethe-i kérdés, amivel az Olvasó nyilvánvaló bosszantására korábbi fellépéseit kísértem: basszus oder bariton? Magam is sajnálom kicsit, de Bretz most (már?) nem igazán basszus. Iszonyúan intelligens énekes, aki – Schmuncknak pont ellentéte – még a telefonkönyvet is végtelenül kifejezően (szellemesen, avagy drámaian, ahogy igény van rá) tudná előadni. Hát persze, hogy ellopja a sikert egy ilyen mutatós és látványos rendezésben a társaktól. De ettől még tudnunk kell, hogy bár Bretz minden hangot pontosan megénekel, énekesi teljesítménye nem igazán mefisztói, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt például Begányi Ferenctől vagy Airizer Csabától (hogy csak a személyes csúcsélményeimet említsem) megszoktuk. Bretz hőse nem démoni, hanem groteszk. Ez is benne van a figurában, de nem kizárólagosan.
Valentin szólama pontosan megfelel Haja Zsolt képességeinek. A fiatal és tehetséges énekes akkor teszi jól, ha továbbra is Bende Zsolt nyomdokain halad, mint azt tette a pálya legelején (Figaro, Melitone, stb.) és óvakodik a drámai szerepkörtől. Wiedemann Bernadett (Márta) némileg felturbózott szerepét kedvesen, szeretettel, sok öniróniával adta elő. Ugyanakkor erős luxusnak és pazarlásnak tűnik, hogy a „holdudvar” messze legerősebb drámai mezzóját a jövő évadban kizárólag karakterszerepekben láthassuk viszont. Vörös Szilvia meggyőző volt Siebel (kertész)nadrágszerepében.
Rost Andrea Margit. Talán már túl a zeniten, de mindenképpen erős, szenvedélyes és megragadó alakítás. Szenvedélyesebb, mint korábban bármi, amiben láttam. A szeme sem rebben, hogy nem a megszokott naiv leánykát kell alakítania, sokat dolgozhatott a figurával, hogy ennyire természetesnek hat. Még egyetlen szerepében sem tűnt ennyire keménynek. Hogy az első két felvonásban meggyőző lesz, várható volt. A templomkép drámaiságával némiképp – még – adósunk maradt ezen az estén, de a záróképben teljesen meggyőző. Alakításban méltó partnere Bretznek is, ami nem kis szó.
Az előadás rendkívül stabil pontja az Énekkar (karigazgató: Strausz Kálmán). Nemcsak magas szinten teljesítik a számukra igen munkás rendezést, de – kórus szempontjából – az évad legbiztosabb hangi produkcióját is nyújtották.
Az Operaház új Faustja jó, erős produkció. Nem minden pontján tökéletes, de nagyszerű alap, amely akár évtizedekig előre mutató eladás lehet. Egy valódi címszereplőt kérünk, pls!
fotó:© Rákossy Péter
