Tanmese arról, hogyan lehet elhagyni a rokkát a Faustból I. – Gounod operája az Operaházban

2015. május 23.
Magyar Állami Operaház

Gounod: Faust

Faust - Dario Schmunck
Mefisztó- Bretz Gábor
Valentin- Haja Zsolt
Wagner - Geiger Lajos
Margit - Rost Andrea
Siebel - Vörös Szilvia
Márta - Wiedemann Bernadett

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Maurizio Benini

Rendező: Michał Znaniecki
Díszlettervező: Luigi Scoglio
Jelmeztervező: Ana Ramos Aguayo
Világítás- és vetítéstervező: Bogumił Palewicz
Koreográfus: Venekei Marianna

Valahogy sosem volt nagy kedvem Faust-előadásokra járni, annak ellenére, hogy Charles Gounod operájának számos részlete abszolút kedvencnek számított. Ha mégis elmentem valamely jeles szólista kedvéért (ilyen azért sokszor előfordult), akkor ezek a részletek tartották bennem a lelket, átevezve a kevésbé tetszőkön. Egészen idáig nem gondolkodtam el a jelenségen, betudtam annak, hogy az egyik legnépszerűbb dalmű minősége egyenetlen. Pedig szó sincs erről, de erre igazán csak most jöttem rá.

Mostanáig összesen négy rendezésben láttam élőben a Faustot, az Operaházban, illetve az Erkel Színházban Békés András (1966, bár csak jó tíz évvel később találkoztam vele legelőször), Szinetár Miklós (1985) és Kerényi Miklós Gábor (1996), Szegeden Apró Attila (1991) munkáit. (Néhány videofelvétel is átment a lejátszómon, így pl. nem olyan rég egy MET-előadás vagy Alföldi Róberté az Armel Fesztiválról, de ezek nem változtattak jottányit sem a véleményemen.) Ha a négy – minőségben elég eltérő – élő produkció közös vonását kéne megneveznem, akkor az az lenne, hogy mind a négy rendezői felfogás természetellenesen idilli környezetet teremtett a zeneirodalom egyik legdrámaibb művéhez. Bájos fachwerk házikók a városképekben, hangulatos ónémet épületek, csillogó monumentalitással ható templom, gyönyörű park a kertjelenetben, stb. Sehol egy szeplő, sehol egy folt. A díszleteken túl a rendezői megközelítések is ugyanezt a hamis gyönyörűséget árasztották magukból. Mintha egy boldog operettet nézne az emberfia. Nekem valahogy sokkal gyötrelmesebb dolgokról szólt mindig a Faust és az egész olyan anakronisztikus volt – kicsit durva hasonlattal – mintha valaki Gorkij Éjjeli menedékhelyét rokokó környezetbe téve akarná színre vinni. Így érkeztem el az Operaház mostani felújításához.

Michał Znaniecki vadonatúj rendezéséről ellenmondásos hírek érkeztek és – a korábbi élményeim hatására – csak mérsékelt kedvet éreztem a megtekintéshez, de végül is rászántam magamat – és milyen jól tettem. Már az első jelenettel (magam számára is meghökkentően simán) megnyert, onnantól csak azért szurkoltam a rendezőnek (és magamnak is), nehogy „lerontsa”.

Znaniecki jeles nemzetközi gárda segítségével létrejött rendezésének legfőbb értéke, hogy mindvégig elképesztő következetességgel haladt végig a maga által kitaposott, meglehetősen sajátos úton, valamint, hogy megtisztította a darabot pont azoktól a – valószínűleg kezdetek óta – rátapadt „hagyományoktól”, melyek félrevitték a darab mélyebb értelmezését.

Ha Gounod művének szinte bármely zenetudományi alaposságú elemzését végigolvassuk, vagy akármelyik igényesebb operaismertetőt, akkor visszatérő elem, hogy a komponista csak felszínesen tudta megközelíteni Johann Goethe filozófiai mélységű értelmezését. Most azt gondolom, hogy mindez csak a „színházcsinálók” jó másfél évszázadon átívelő, permanens félreértelmezése miatt terjedhetett el. (Ezzel persze nem állítom, hogy más korábbi rendezések esetleg nem szakítottak ezzel a „bevált” értelmezéssel, csak azt, hogy nekem eddig nem sikerült ilyenekkel összefutni.)

Mert milyen is Znaniecki rendezése?

Először is modern környezetbe helyezi a darabot, de ezzel egyetlen ponton sem sérti a mű cselekményét, mondanivalóját és szellemiségét. A korszerű eszközök nem nyomják rá bántóan, és főleg nem öncélúan a bélyegüket a darabra. És ami – számomra legalábbis – fontos: a nyomor nyomorról szólt, a gyötrelem gyötrelemről, a bukás bukásról, a gúny gúnyról. Margit lecsúszása és tébolya nem művi, hanem nagyon is megélhető. Találkozunk ilyennel nap, mint nap. Tehetjük tehát ezt az egész történetet egészen mai környezetbe ugyanis, mert miért ne kerülhetne egy jó szándékú, istenfélő környezetben fölnőtt lány ilyen helyzetbe? Ha olvasunk híreket, vagy ha csak nyitott szemmel megyünk végig bármely fővárosi aluljárón. (Például az Örs vezér terén ott van Margit, depressziósan ül a falat támasztva minden hétköznap délután.) Persze nyugodtan mondhatjuk, hogy nem azért járunk Operaházba, nem azért adunk ki vaskos ezreket és tízezreket, hogy azzal a nyomorral szembesüljünk, amivel ingyen, szinte bárhol is szembenézhetünk, mert az Operaházban csak a csillogást, meg a szép ruhákat szeretjük, no és persze az elandalító zenét. De a Faust, Goethéé és Gounod-é nem erről szól, még akkor sem, ha eddig így szoktuk meg.

A rendező a környezetet tehát időtlen területre helyezte, hőseit pedig mai eszközökkel ábrázolja, nem győzöm elégszer hangsúlyozni: végtelenül következetesen. A darab kezdetén Faust egy tolószékes öreg, aki éppen fürdőkádjába készül magát beleölni, a záróképben meg is teszi, ezzel remek és főleg működő keretet adva a cselekménynek, de ez még önmagában nem újdonság. Mefisztó megjelenése és az egész előadás így lehet álom, képzelet, drogban úszó mámor is, ránk van bízva, hogyan gondolkodunk e felől.

A kocsmakép nyugodtan lehet modern kéjbarlang, a hadsereg mehet háborúba most is (alig másfél évtizede Pécsett, az SFOR-katonák által birtokba vett sörözőben személyesen éltem át ilyet) vagy akár 800 évvel ezelőtt, a díszlet, a környezet szinte lényegtelen, mert a szituáció és a gondolkodásmód változatlan. És ebben zseniális Goethe és Gounod darabja, mert a stilizálása kortalan. Bármikor, bárhol. A katonák indulhatnak a Szentföldet megvédeni, a harmincéves háborúba, a 48-as szabadságharcba, az első vagy második világháborúba, a francia, a török, a tatár, a muszka, a labanc vagy akár az Iszlám Állam ellen. A gondolat, a körítés ugyanaz. Amikor Valentin kardot ránt, szinte mindegy, Mefisztó milyen formában teszi őt gúny tárgyává, partvissal és szelfivel, mint jelen esetben vagy másképp, a lényeg a hatás, és az megvan.

Az első szünetben egyszer csak azon kaptam magamat, hogy elkezdtem szurkolni az eleddig ismeretlen lengyel rendezőnek, hogy a számomra (korábban) mindig rémesen félresikerült jeleneteket is hasonló színvonalon oldja meg. Az egyik ilyen a Ballada és Ékszerária, mondhatjuk úgy is: Margit a rokkánál. De tényleg, lehet-e ezt a jelenetet egyáltalán rokka nélkül előadni?

Mi ez a rokka? A lány dolgozik valamin, közben egy dalt dúdolgat, de gondolatai minduntalan visszatérnek a városi forgatagban megismert ifjúhoz. A rokka csak munkaeszköz, semmi nem köti rendezőnket, hogy ne hagyja el, akkor sem, ha azelőtt valamilyen stilizált rokkaszerűség eddigi élményeimnél mindig megjelent a színen. Znanieckinél Margit takarít, talán pont úgy, mint az „én Margitom” az Örs vezér teréről. Este egy bárban, nappal egy golfklubban. De a depressziós, magányos takarítónőknek is vannak érzései és vágyai, az nem csak a földöntúli dicsfénnyel megjelölt operahősök sajátja. Margit tehát vágyakozik az előző nap megismert ifjú után, közben pucolja a nyugágyakat, gyűjti a szemetet, üríti a kukákat, s közben egyszer csak megjelenik vágyának tárgya a haverjával. Mi ebben a hihetetlen? Teljesen hétköznapi eset. Mit vett el ebből a szituációból a nemlétező rokka? Semmit, az égvilágon semmit.

A másik – számomra – hagyományosan nemszeretem jelenet a híres Walpurgis-éj. Akkor már három órája nyűttük egymást, előadók és nézők, a cselekmény is száguldana tovább, de megállunk, mert az a fránya Mefisztó meg akarja mutatni birodalmát Faustnak. Az eddigiekben Faust és Mefisztó jó esetben beült egy-egy fotelbe és számolták a nézővel együtt a másodperceket (ez olykor nagyon is látszott). Ennél még rosszabb volt, amikor sután kioldalaztak a színről, majd a jelenet végén vissza. Nem volt valójában egyik esetben sem sok közük a történéshez, mert a koreográfusok (az egy Seregi László kivételével, aki a legrégebben látott Békés-féle rendezésben közreműködött) számára valami presztízsértékű feladat volt valami sosem látott bravúrmutatványt fölmutatni ebben a negyedórácskában. És ezek a koreográfiák mindenről jobban szóltak, mintsem arról, hogy milyen is Mefisztó birodalma. Megint minden szép volt, csillogó, boldog és gömbölyű.

Ezúttal viszont Venekei Marianna koreográfiája tökéletesen illeszkedett az azt megelőző jelenetekhez, mi több, a „főnök és vendége” nagyon is aktív közreműködője volt a „bemutatónak”. A Walpurgis-éj végre tényleg szerves része volt a darabnak, megmutatta a maga riasztó valóságában Mefisztó birodalmát, nem csoda, hogy Faust iszonyodva visszavágyik Margithoz. (Mert ez egészen idáig mindig érthetetlen volt számomra, miért akarna eljönni abból az édenkertből?) Venekei és Znaniecki nagy érdeme, hogy értelmet adtak a jelenetnek és innentől kezdve nem csak a francia nagyopera bevált, kötelező és unalmas sablonjaként tekintünk (vagy én legalábbis) a jövőben erre a jelenetre.

A rendező egyébként pompás munkát végzett abban a tekintetben is, hogy – más „modern” rendezőkkel szemben – amikor szükséges volt, hagyta a zenét önmagában érvényesülni. Nem akart például a szerelmi kettős mögé valami vadidegen jelenetsort odabűvészkedni, Faust nem fejenállás közben vallott szerelmet éppen cigánykerekező partnerének, miközben mögöttük néptáncegyüttes tartott táncpróbát. Amikor ketten voltak, évezredek óta bevált szituációban, akkor évezredek óta bevált eszközökkel jelenítette azt.

Znaniecki talán az általam látott legmozgalmasabb produkciót hozta össze a Magyar Állami Operaház égisze alatt, egyedül Kerényi Miklós Gábor Bolygó hollandija, s Kovalik Balázs Ligeti-rendezése a Le grand macabre tudott ilyen hatásos kórusjeleneteket produkálni, melyet az együttes imponáló sokszínűséggel teljesített.

Az új rendezés tanulsága számomra ugyanaz, amit a Faust egyik jelentős hazai fordítója, Dóczi Lajos írt Goethe művének hazai megjelenése elé (1873): „S ha van, a mit nem értesz meg teljesen s a mit nem akarsz értetlen hagyni, akkor sem mindjárt a commentatorhoz fordúlj, hanem napold el a tudás vágyát és bízzál abban, hogy újra fogod a művet olvasni. Ez új olvasás alatt pedig új dolgokat fogsz találni, mindújabbakat végtelenűl. Mysticus lesz előtted sok, a mit előbb teljesen átlátszónak találtál, világos lesz, a mit nem értettél.” (Wodianer F. és fiai Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedés kiadása)

Folytatjuk

fotó:© Rákossy Péter