Szürreális mese, avagy ki tudja...? (Viktor Ullmann: Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond)

A Halál és Harlequin

VIKTOR ULLMANN:
Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond

Overall császár - Molnár Levente
Halál - Cseh Antal
Bubikopf - Kiss Noémi
Dobos - Mester Viktória
Harlequin, a katona - Megyesi Zoltán
Hangszóró - Gábor Géza

Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Julian Kuerti

Régóta vallom, de még sosem volt számomra ennyire egyértelmű a közhely: egy alkotás sohasem függetleníthető a megszületésének körülményeitől és korától. November 3-án a Trafóban tekinthettem meg Viktor Ullmann hangzatos című operáját: Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond. Ez volt az utolsó, ötödik előadás, a szeptemberi MűPás Mahler Ünnep óta.

Bár régóta ott legyeskedem a Trafó környékén, operát csak most először sikerült kifognom. Pedig a helyszín kifejezetten kedvez a kamaraopera oly zehernyés műfajának. Sokkal inkább, mint más egyéb, be- (és le-)járatott helyszínek (Fesztiválszínház, Thália Színház, Kiscelli Romtemplom stb.).

Szóval, a kor és a körülmények. Viktor Ullmann a theresienstadti koncentrációs táborban, 1944-ben alkotta eme szürrealista operáját. Ha a komponista neve nem mond sokat, az inkább a mi bajunk, meg a hiányos Kárpát-medencei műveltségünké. A zsidó származású cseh zeneszerző Prága ismert zenei alakja volt a két világháború között, két bemutatott operával és számos egyéb fontos művel a háta mögött. Amikor Theresienstadtba deportálták, hamarosan ott is a tábor kulturális centrumában találta magát. Merthogy ez a tábor egyfajta \"lazább barakk\" volt, s így még némi kulturális élet is kialakulhatott.

Ullmann egészen 44-ig szervezgethette a tábor zenei életét, mi több, új alkotásra is futotta erejéből. Itt komponálta meg az Atlantisz császárát. A szöveg a szintúgy rabtárs Peter Kien igényes munkája. Mi több, még bemutatóra is készülődtek, amikor a tábor vezetői - megismerkedvén a készülő alkotással - megelégelték Ullmannék ügyködését, s az opera alkotói és főszereplői - egy kivétellel - nem sokkal később az auschwitzi gázkamrákban végezték. (S milyen a szeszélyes Sors: az egyetlen túlélő a Halál egykori alakítója, Karel Berman volt, akinek még kottapéldánya is megmaradt a rendezői jegyzetekkel.)

A theresienstadti tábor főnöke nem sokat érthetett sem a színházhoz, sem a zenéhez. Kevés optimistább alkotással találkoztam ugyanis, mint ezzel. Talán azért, mert ott és akkor a táborlakók már csak ezzel tudtak reményt csempészni nyomorúságos életükbe, talán másért. Nehéz ezt innen és most megítélni.

Maga a mű egy szürreális mese. Telis-tele dramaturgiai és zenei allegóriákkal, jelképekkel. A szereplők nagy többsége \"elég valószínűtlen figura\", ahogy a prológusban a narrátor szerepét jelentő Hangszóró ezt a Dobosról ki is mondja. De Harlequin és a Halál sem egy kézzelfogható alak. A helyszín egy seholország, az időpont is seholsincs. Vagy mégis: mindenhol és mindenkor? Más pillanatokban (pl. a német himnusz keringőszerűen parodisztikus előadásakor) meg egyértelműen: ott és akkor.

A nézőpontok is folyton folyvást változnak, a jelenetek pedig többnyire összefolynak. Persze azt sosem gondoltuk, hogy a Halálnak is van, lehet nézőpontja, véleménye, ars poeticája. Itt van, és ki is fejti. Kedves kupléban hallhatjuk, kedélyeskedően-szellemesen, hogy a groteszk helyzet még abszurdabb lehessen.

Maga a - voltaképpen nem is létező - cselekmény is abszurditás, mindössze ennyi: a Halál sztrájkba lép, mert megunta, hogy a császár (értsd: diktátor) értelmetlen kaszálásra készteti. A kivégzések megtörténnek, de be nem következnek, a haldoklók nem tudnak meghalni. Az ősi ellenségek (Bubikopf és a katona), mivel nem győzhetik le a másikat, hát egymásba szeretnek. Mese ez vagy vágyálom?

Ullmann remek időérzékkel építette föl mintegy háromnegyedórás operáját. A jelenetek gyorsak és frappánsak, sodró lendületűek, de főleg sokatmondóak. A zene a XX. század első felének jazzes hangzását hozza, erősen karakterisztikus hatáselemekkel. Fura, de kifejező a zenekari felállás (vélhetően a tábori zenekar összetételével egyezik meg): zongorával, fúvósokkal, ütőkkel, harmóniummal és bendzsóval(!) kiegészített vonóskvintet szól.

A látvány viszonylag egyszerű volt. Kisebb porond alakú színpadot ölelt körbe a zenekar, a Hangszóró alakítója (a nagyszerű Gábor Géza) az \"árokban\" ült. Lukáts Andor találóan egyszerű rendezése hál\' istennek nem akart túl sokat mondani, ettől a (magyar felirattal ellátott német) szöveg a szokásosnál sokkal erősebb, ütősebb lett. A néhány beállított színpadi játék is \"nagyot szólt\". Így például a Halál és Harlequin (a lezser Cseh Antal és a muzikális Megyesi Zoltán) sokatmondó kettőse egy szűk padocskán szorongva, vagy a Dobos harcra buzdító \"áriája\", a zongorán dizőzszerűen elfeküdve (Mester Viktória párját ritkító kabinetalakításában). Az énekes szólisták (említsük meg még a császárt átélten alakító Molnár Leventét, s az érzékeny lelkületű Kiss Noémit Bubikopf szerepében) kivétel nélkül igényes zenei és színpadi teljesítményt nyújtottak. A zenei irányítás a Budapesti Fesztiválzenekar hangszereseinek élén ezen az estén a fiatal Julian Kuerti lendületesen biztos kezében volt.

Jó lenne ezt különösen tanulságos művet ebben a remek előadásban repertoáron tartani!

Bubikopf, Harlequin és a Dobos