Szubjektív Tosca Szegedről

2009. árpilis 28.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

PUCCINI: Tosca

Sümegi Eszter, José Cura, Kelemen Zoltán, Altorjay Tamás, Gábor Géza
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Gyüdi Sándor

Sok újdonság és érdekesség történt ebben az évadban a szegedi operaéletben. Volt Adriana Lecouvreurünk, Mezzo-fesztiválunk, jó pár teltházas, magyar nyelvű Figarónk. Majd május 8-án jön még egy meglepetés, Berlioz Faustja, Juronics Tamás rendezésében és Kentaur díszleteivel.

És volt az évadnak egy régi felújításként visszatérő stabil pontja: Puccini Toscája. Összeszámoltam, ötször néztem meg októbertől áprilisig. Miért? Mert kíváncsi voltam Rálik Szilviára (az ő első „Vissi d’arte”-ja könnyfakasztó volt, a következő négy előadáson már sem ő, sem más nem tudta megközelíteni), aztán meg Boross Csillára, a beugró és triumfáló Adam Diegelre – Heiner Lajos lelkes beszámolója tudósít e forró hangulatú, vastapsos előadásokról.

Áprilisban pedig – nagy meglepetésként – José Cura és Sümegi Eszter párosát láthattuk, hallhattuk. A tudósítások szerint Cura és a társulat állítólag a pesti Operában készültek a tavalyi Otellóval vendégszerepelni, s ez valamilyen oknál fogva meghiúsult. A szegedi vezetés azonnal lecsapott a Cura naptárjában lévő két üres napra, a tenor pedig igent mondott, és 2008 után 2009-ben is énekelt a Tisza-parti színházban. Nem is akárhogy! Ez volt az az előadás, amikor a recenzens három hang után hátradőlt a székében, nézte a festővászon előtt álló Curát, és nyugalommal konstatálta, hogy ma nagyon jót fog hallani. És lőn. Nagyszerű Képária, még jobb Levélária, csillárt rengető Vittoria. Persze, ezek csak a szerep fontos sarokpontjai.

Cura Cavaradossijából két dolog fogott meg a legjobban. Egyrészt, ahogy az első felvonásban Tosca féltékenységi jeleneteit kezelte: szilárd nyugalommal, és teljes magabiztossággal Tosca szerelmét illetően. Sugárzott belőle a szerető nyugalom. Avagy: „mondd csak kedvesem, meghallgatom, aztán megölellek és minden jó lesz”. Tosca robbanékony, túlzó féltékenységét hogyan is lehetne másként kezelni? Curától ez a megoldás magától értetődően természetesnek hat. A másik kiemelkedő pont a harmadik felvonás kettőse, ahol Cura egy végtelenül szerelmes, gyengéd Cavaradossit énekelt, lenyűgöző kantilénákkal. Igen, nagyon meglepett ezzel az énekléssel, bevallom, nem számítottam rá. Persze annál jobban élveztem.

Tetszett Sümegi Eszter is, vokálisan abszolút magabiztos és meggyőző volt, szerepformálását viszont olykor túlzónak, máskor a kelleténél visszafogottabbnak éreztem. Még Cavaradossi folyamatosan próbált Toscával kommunikálni, addig Tosca sokszor fordult el Cavaradossitól. Nem tudom, vajon a második előadásra összébb csiszolódtak-e.

Az általam hallott összes előadásban Kelemen Zoltán énekelte Scarpiát, ami már önmagában komoly teljesítmény. Azt hiszem, vele ugyanaz történt, mint tavaly, Cura akkor Jágót inspirálta, most pedig Scarpiát. Kelemen magasan ezen az előadáson énekelt a legjobban. Az első felvonásban egészen kitörő volt, a második felvonás közepe tájától kis fáradtságot lehetett hallani, de ez már nem sokat vont le a nagyszerű vokális teljesítményből.

A végén még meg kell említenem Altorjay Tamást, aki ezen az estén is brillírozott a Sekrestyés szerepében, és Gábor Gézát, aki robusztus basszusával néhány perces színpadi jelenléte alatt drámai főszereppé formálta Angelottit. Velük kapcsolatban csak Heiner kollégát tudnám ismételni.

Betegség miatt sajnos nem Pál Tamás vezényelte az estét, de a beugró Gyüdi Sándor keze alatt az énekesek színvonalához méltón szóltak a Szegedi Szimfonikusok. Külön szeretném kiemelni a Levélária klarinétszólóját (sajnos nem tudom a klarinétművész nevét), hisz két évad két bécsi Toscájának kemény hangú, hideg klarinétja után Szegeden mindannyiszor érzelmes, meleg, lágy szólót hallhattam.

Az április 28-i este minden bizonnyal a „Tosca-évad” csúcsának mondható, azzal, hogy egyébként az általam hallott valamennyi előadás bárhol megállta volna a helyét. Bizonyítottak a Toscák műsorpolitikai szempontból is: kiváló vendégművészekkel és a mellettük álló nagyszerű társulati teljesítménnyel sokszor meg lehet tölteni a nézőteret egyazon operával is.

(Fotók: Veréb Simon)