Szerepgondolatok – Sachs, a filozófus cselszövő – James Rutherford

Az olasz operaszínpadon beletelt pár évtizedbe, mire kialakították a cselszövő bariton szerepkörét. A bel canto klasszikusai, Rossini és Donizetti inkább a komikus, Verdi inkább a drámai feladatokkal bízta meg. Ám föltűnő, hogy akár mulattat, akár rémít, személyiségjegyei mennyire hasonlóak: gyors észjárás, a bonyolult helyzetek átlátásának képessége, az emberi természet mély ismerete, leleményesség.

A szerepkör legösszetettebb alakjai, Mozart Don Alfonzója, Verdi Jagója és Fastaffja vagy Puccini Schicchije esetében a komikus és tragikus nézet tüneményesen váltakozik, és filozofikus hajlammal párosul. Erre a sokféle feladatra nagyon alkalmas a bariton hangfaj kettős jellege, ugyanis egyszerre van meg benne a tenor napfénye és a basszus komorsága. Egy jó bariton persze közös nevezőre hozza a kétfelé tört tónust, de egyszersmind ki is tudja aknázni, hiszen így is, meg úgy is tud énekelni. (Sőt, néha még amúgy, szopránmódra is.)

Az érett Wagner nem írt más vígoperát, csak A nürnbergi mesterdalnokokat. (Ifjúkori alkotása, a Szerelmi tilalom sorolható még az opera buffa germanica kategóriájába.) Ráadásul – ellentétben Verdivel vagy Mozarttal – tragikus kimenetelű műveiben nem fordulnak elő vidám jelenetek vagy karakterek. Sehol egy Papageno vagy Melitone, nincs Oscar apród vagy Masetto.

Ezért aztán gyakorlott operarajongó az elismerés álmélkodásával veszi tudomásul, hogy a Mesterdalnokokban nyomban két pompás, virtuózan jellemzett bariton-karaktert is megalkot: Beckmessert és Hans Sachsot. Az előbbi a tipikusabb: hiú, törekvő alak, aki lépten-nyomon kudarcot vall. Rokonait könnyű megtalálni A Sevillai Don Bartolójában vagy Don Pasqualéban.

Sachsot bölcs, filozofikus hajlamú öregedő poétának szokás beállítani, ám ez felületes, egyoldalú jellemzés. Valószínűleg fiatalon özvegyült meg, nincs több 40-45 évesnél. Nyugodt, meggondolt ember, de azért nagyon kitartóan tud küzdeni a meggyőződéséért. No és ha alaposabban megvizsgáljuk az intézkedéseit, hamar kiderül, hogy nagy ravasz! Rossini Figarójának, Donizetti Malatestájának közeli rokona, igazi játékmester, még akkor is, ha ezt csöndben teszi.

Lássuk sorjában! Az I. felvonásban ő az a mesterek közül, aki nyomban fölismeri Stolzingi Walter tehetségét. Mondhatnánk, nemcsak költőnek, de szerkesztőnek is tehetséges. Ez a III. felvonásban még nyilvánvalóbban kiderül, amikor Walter álmából segít szabályos versenydalt faragni. Hagyja, hogy Beckmesser ellopja a kész verset, még meg is engedi neki, hogy fölhasználja. Tulajdonképpen nem hazudik. Az írnok azt hiszi, hogy Sachs írta, de nem kérdez rá egyértelműen, a suszter pedig „nem bontja ki neki a teljes igazságot.” Előbb diszkréten megakadályozza, hogy Éva és a lovag elszökjenek. A II. felvonás vagy kavarodásában viszont egyáltalán nem tapintatosan, de nagyon határozottan úgy elintézi, hogy a lány visszakerüljön apjához, Waltert pedig a saját házába tereli.

Cselszövése persze a dalnokversenyen éri el csúcspontját, ahol minden terveinek megfelelően alakul: Beckmesser belezavarodik a lopott dalba, Walter viszont nagy sikert arat.

Sachs abban is hasonlít vígoperai kollégáira, hogy a cselekményt valójában nem ő, hanem a szerelemesek szándékai mozgatják. Ő csak segít a „jóknak” és eltéríti a „rosszakat”.

James Rutherfordot három éve hallottam először Művészetek Palotájában a szerepben, igaz, akkor csak rádióközvetítésen át. Már akkor is tetszett hangjának humanizmusa, profi éneklése. Ugyanakkor még ebben a szerepben is hiányoltam belőle az igazi erőt. Tavaly ugyanott Hollandiként is inkább tisztességes profinak azonosítottam, mint fölvillanyozó művésznek. Az idei Mesterdalnokokban aztán élőben tapasztaltam meg, hogy valóban a poéta az igazán neki való szerep és rengeteget fejlődött.

Az első felvonásban Sachs egy a mesterek közül, csak lassan emelkedik ki a tömegből. Pogner elegáns, gazdag, tehetséges polgár, ő sokkal egyszerűbb ruhában lép színre. Hangja telt, közepesen sötét színű. Az első két és fél felvonásban egyetlen szuggesztív fortét sem énekel. Sehol nem kevés a hang, deklamációja is nagyon kifejező, de az első felvonás templomi jelenetében kicsit dohog is az ember: miért nem mutatja meg, ki az úr a házban, mennyivel fölötte áll a társaságnak? Aztán kiderül: ez egyfelől művészi döntés, Sachs csak lassacskán, fokozatosan kerül fölébe mindenkinek, s veszi kezébe az irányítást. Másfelől énekesi mértékletesség, hisz a teljes opera vagy 4,5 óra, s ezen belül főpoétánknak egyedül több mint 2 órát kell énekelnie.

Nagyszerű a két elmélkedő monológ, Flieder és a Wahn. A gondolkodás élvezetesen formálódik dallamokká. Az énekes előadásmódja az elmúlt két évben még gazdagabb, árnyaltabb lett. Itt teszi nyilvánvalóvá, miben áll fölötte a többieknek: a világról való gondolkodás mélységében. A mű és az egész vígopera-irodalom csúcspontja Beckmesser szerenádja. A helyzet ismert: az írnok szerenádot akar adni jövendőbelijének, Sachsnak pedig meg kellene talpalni épp az alkalmi trubadúr másnapi cipőjét. Végül megegyeznek, hogy minden énekesi hibánál üthet egyet a kaptafára. A dologból bősz kalapálás, a szerenád teljes csődje és hatalmas botrány kerekedik. Beckmesserként a zseniális Bo Skovhus lépett föl ismét. A mi szempontunkból az az érdekes, hogy vékony, inas alakja éppen az ellentettje szólamtársa vaskos, pocakos megjelenésének. Hangja is kissé világosabb tónusú, kevésbé puha. Nagyszerű a kontraszt. Rutherford láthatóan élvezi legkomikusabb jelenetét, kajánul csipkelődik, nem mellesleg, kifogástalan tempóban kalapál.

Rutherford hangja mindvégig megőrzi fényét, ám az igazi átütő erőt az utolsó kép két szólójára tartogatja. Itt bizonyítja, nem csupán mestere szakmájának, de erőteljes művész is. Különösen a zárómonológot adja hatásosan. Itt a megfontolt suszternek improvizálnia kell, hisz a forrófejű lovag hirtelen elrontana mindent. Nos, Sachs nemcsak megoldást talál, de a nyilvánvalóvá teszi, hogy a megoldás egyenesen következik az életről és a művészetről alkotott, s eddigre már részletesen kifejtett fölfogásával.

Az artisztikusan fölvázolt ars poetica itt megtelik tűzzel, élettel, egy csapásra nyilvánvalóvá válik, hogy a suszter többek között azért a legjobb költő Nürnbergben, mert a vers számára nem csak hobbi, nem is csak mesterség, de életbevágóan fontos dolog. Mint minden igazi operai cselszövő személyes diadalt is arat: filozófiáját juttatja sikerre.

A MüPa nagyszerű Mesterdalnokok előadását Rutherford pazarló hangadással koronázta meg, ő emelte az igaz művészet magasára.

fotó:© Müpa – Posztós János