Szerepgondolatok - Falstaff, az éltető erő
Vidám vagy szomorú mű? - teszi föl a kérdést operaházi Falstaff műsorfüzete. „A Falstaff nem szomorú mű, még kevésbé vaskos bohózat, de nem is olyan örömtől és erőtől duzzadó alkotás, amellyel Boito honfitársait felvidítani remélte. … A Falstaff hatalmas érdeme, hogy a teljes embert akarja kifejezni annak összetettségével, rejtett oldalaival és örök ellentmondásaival együtt.” Amikor elolvassa az ember, óhatatlanul azt hiszi, hogy ezek a sorok az előadásról szóló kritikából valók – aztán megrökönyödve látja, hogy a darab rendezője vetette papírra őket. Különösen furcsa ez annak fényében, hogy Arnaud Bernard a darabot saját bevallása szerint sokadszorra állította színre ebben a formában. Ezért érthetetlen, hogy sem ő, sem azok, akik felkérték, miért nem vették észre, hogy saját rendezése egyáltalán nem felel meg a fenti, fontos maximának.
Sok baj van ezzel a rendezéssel, de legnagyobb épp az, hogy a színészvezetés helyett az énekeseket állandóan rohangáltatja, és a legvásáribb ripacsériát várja el tőlük. Ez katasztrofális! A legnagyobb veszteség azonban a címszereppel ér bennünket. Sir Johnt csak a darab vége felől lehet értelmezni, amikor ezt mondja: én adom az életetekbe a sót, az én szellemem éltet benneteket. És az a kettő együtt érvényes! Falstaff nem holmi mókamester, még kevésbé hülyegyerek, akin mindenki kacag. Hanem egy nagy formátumú személyiség, aki csak egy kicsit értékeli túl önmagát, némileg viszi túlzásba a léhaságot, a borivást és a zabálást. De tartás kell bele, nagy szabás!
Mármost az Operaháznak Alexandru Agache személyében van egy baritonja, aki mind a személyiség, mind a hang formátuma tekintetében megfelel a kihívásnak. Ehhez képest ez a nagy énekes elbohóckodja a szerep jó részét, túl gyakran él nőies falzettekkel, s alig-alig énekel széles, kantábilis frázisokat. Agachénak nincs nagy tapasztalata komikus szerepekben, ezért nehéz megítélni, hogy ez a saját elképzelése, avagy átvette a rendező kéréseit, és kapott-e vajon hozzáértő támogatást korrepetítortól-karmestertől a szólam (nem szoktam így fogalmazni, de most kénytelen vagyok:) helyes megformálására. Még izgalmasabb kérdés, hogy mindezt valaha valaki megmondja-e neki, és történik-e kísérlet, hogy egy valóban nagyszerű Falstaffot lássunk-halljunk tőle. Egyáltalán működnek-e olyan mechanizmusok az Operaházban, amelyek garantálják, hogy az efféle csorbát ki lehessen köszörülni.
Annál is fájdalmasabb a hiány, mert ez az az opera, amelynek az előadása olyan hatalmas mértékben függ a címszereplőtől. Mint kisebb nagyobb bolygók keringenek a Nap körül. Ezért az eltévesztett Falstaff körül nehéz hitelesen létezni.
Caius fiatal, ütődött férfi (holott a darabban idősebb, és csak nevetségessé válik), Bardolf és Pistol között semmi különbség, Annuska és Fenton két föllángoló, kissé idétlen tinédzser. Ford házának díszlete reménytelenül nyitott, hátsó határa a színpad hátsó, fekete fala. Minden hangot elnyel, az egész együttesnek borzasztó. Szintén a rendező tervező, bármennyire tetszetős, operadíszletnek alkalmatlan.
A Falstaffot azért nehéz jól előadni, mert kilenc kitűnő, és egy nagy énekes kell hozzá. Az egy nagy meglenne, de méltatlan helyzetbe került. A többi kilenc nagy többsége is megfelelne, ám a méltatlan körülmények között nehéz megítélni őket pontosan. Talán nem véletlen, hogy legjobban az a kettő tetszett, aki nem próbált Bernard-ral. Mikor Wiedemann Bernadett Quicklyként elmeséli asszonytársainak, hogy is fogadta őt Falstaff, éppen azzal a méltósággal viselkedik, ahogy a lovagnak kellett volna. Falstaff ahelyett, hogy tekintélyes, komoly embernek próbálna mutatkozni, több gesztussal teszi magát nevetségessé. Wiedemann persze őshang, hatalmas zengésű, gyönyörűséges mezzo, aki akkor is hatásos volna, ha nem lenne pompás komikai vénája és finom arányérzéke. Kelemen Zoltán nagyon jó passzban van. Fordként pontosan közvetíti a figura tragikomikumát. Hol megszánjuk, hol kinevetjük. Nagy monológjának önkívületében ott hallatszanak Mecbeth látomásai is. A rendező-tervezőnek nála beírunk egy pontot: a második felvonásban skót szoknyába bújtatja, ami telibe találja a figura groteszkségét. Nem lehet véletlen, hogy Agache a velük közösen énekelt jelenetekben a legjobb. Két nagy hang együtt, az nem dupla, hanem négyzetes élvezet. Különösen ritka, hogy két egyaránt nagyszabású, drámai baritont élvezünk egymás mellett, amelyek ráadásul jól megkülönböztethető színben szólnak.
Héja Domonkos bizonyos tempóin időnként jókat lehetne horkolni, ha nem kora délelőtti volna az előadás. Arra képes, hogy a karaktereket megragadja, de arra nemigen, hogy egymásból bontsa ki, egységbe forrassza őket.
Alexandru Agachéban benne szunnyad az a szellem, amely éltetni tudná ezt a világot. Vajon lesz-e valaha valaki, aki fölébreszti benne?