Szerepgondolatok a Falstaff kapcsán – Férfi/női test, és lélek, és hangjátszmák

A Falstaff január 23-i, operaházi előadásának második szünetében –zéta– és Operatikus Urak összetalálkozván galád tervet szőttek a Nyájas Olvasó szíves tájékoztatására/bosszantására (nem kívánt rész törlendő) az iménti (a második) felvonás személyes elemzésére. Az egymáshoz lazán kapcsolódó mondathalmazból –zéta– a dőlt betűvel szedett gondolatokért , míg Operatikus az állókért vállal mérsékelt felelősséget, a kövér lovag történetéhez írott félkövér bevezető teljesen közös munka. Efféle vállalkozáshoz fontosak az azonos föltételek, hisz a mű-, sőt olykor a valódi kritikusokat is gyakran éri a vád, hogy eltérő nézőpontból ítélnek meg egy előadást. Ezért közöljük: az említett produkciót mindketten tiszta tudatállapotban, pihenten, s – köszönet az operai sajtóosztálynak! – a földszint 14. sorából néztük végig…

Minden színházi előadás a társulatról is szól. Még akkor is, ha társulat nincs. Sőt akár azt is képes bizonyítani: tulajdonképpen van! A Falstaff Verdi legegységesebb darabja. Nincsen benne mellékszerep, 10 főszerepből áll, 10 plasztikus, sokoldalúan jellemzett figurája van, hős mindenik. Mégis kimagaslik közülük a főhős, akinek jellemzésére – figyeljük csak meg! - Boito a librettóban nem győzi halmozni jelzőket: egyik oldalról dicsérő, másfelől a becsmérlő szavakat, mégsem ér a végére. Világos tehát, egy operaház csak akkor tűzheti műsorára a darabot, ha van hozzá egy lenyűgözően nagy énekese.

Ha viszont van ilyen, akkor nemcsak lehet, de kötelező játszani!

Alexandru Agache Falstaffja már akkor elszédített, amikor debütált a szerepben, s azóta az alakítás egyre csak mélyült. Ez a potrohos lovag az operai filozófia megtestesítője, Agache a sok sutaságot felmutató rendezés minden zavaró nyűgén átgázolva nyújtja felénk egy idősödő pasas keserédes gondolatait a világról, az elmúlásról, a női és a férfi test és lélek (szerinte) örökös játszmáiról. Akár az idős Verdit is odaképzelhetnénk e fanyarul filozofikus alak mögé, ha nem tudnánk a komponista híresen szigorú, puritán életmódjáról. (Persze a híresen szigorúnak és puritánnak kinézőknek is kijár a feltételezés a mélyben, titkon rejtőzködő kéjenc huncutságról, Operatikus rá jellemző kajánsággal emlékeztetett arra a bájos történetre, amikor Strepponi Asszony feddőleg kifogásolta, hogy a szomszédos szobában Stolz Kisasszony lakik, mire a Maestro kiment a szobából – három napig vissza sem jött.)

Ebben az operában nincsenek hullámvölgyek. A magas fennsíkból is kiemelkedik azonban néhány orom. Ilyen a II. felvonás első képe, amely még szerelmetes Verdinktől is elképesztő remeklés. Olyasmi, mint a Bohémélet III. felvonása. Az előadás itt – nem váratlanul – más dimenzióba emelkedett, mert legjobb energiái adódtak össze.

Agache ebben a felvonásban remek partnereket kapott, s ettől tehetsége, játékkedve, hangja nyomban fölszárnyalt . A cselekményben ott tartunk, hogy visszajöttek az első felvonásban elűzött szolgák, hogy megvessék a címszereplő megleckéztetését szolgáló csapdát, előkészítsék Ford Mester, azaz Signor Fontana felbukkanását. Előbb azonban be kell jelenteniük a rivális (női) cselszövők képviselőjét, Quickly Asszonyt, akinek szerepében Wiedemann Bernadett lépett színre. Wiedemann is lubickolt a neki való szerepben, de a szólam biztosította játékmesteri feladatot csak részben vállalta magára, az, a személyiség formátuma miatt átkerült Agachéhoz. Ezt a nemzetközi mezőnyben viszonylag ritka szituációt a Melis György Falstaffján felnőtt magyar operabarát ismerősként kezeli. Agache (és annak idején Melis) élt azzal a lehetőséggel, amit a komponista és a szövegíró nyújtott számára, szó szerint ki is mondva: Ő a sója a többiek unott mederben csordogáló életének.

Ha van Melisünk, Radnay Györgyünk, Gregorunk, Gyimesi Kálmánunk, muszáj Falstaffot játszani! Szerencsére most itt van nekünk a mi nagy baritonunk, Alexandru Agache!

Kettősükben Wiedemann jóval visszafogottabb volt, mint a társnőkkel folytatott jeleneteiben. Megelégedett a hangi testreszabottság adta biztonsággal. Mérsékelten él a szatirikus formálás lehetőségeivel, vidáman komédiázik, ami – ilyen partner esetében különösen – kevésnek tűnik.

Teljes ellenvéleményt jelentek! Csupán annyit írok alá, hogy az énekesnő barátnőinek valóban virtuóz hangváltásokkal, láttató erővel mesél küldetéséről. A megelőző jelenetben azonban Wiedemann fenomenális! Már belépő „Reverenzá!” – ját nevetés fogadja, ami egyaránt szól dzsungelsűrűségű drámai altjának és frivol ruhájának: piros kalap, piros körömcipő, földig érő dekoltázs, mindez a teltkarcsú énekesnőre ízléssel közönségesítve. (No lám: eddig kellett várnunk az első jelmeztervezői ötletre! Nemsoká jön a másik.) Falstaff nyomban ráizgul, nem tudom, Agachénak a szeme vagy a hangja kezd-e fényesebben csillogni, Sürge asszony pedig félmerészen kokettál vele: hozzá dörgölőzik, ölébe ül. A női mezőnyből ő az egyetlen, aki jelzi: férfiként mégiscsak tud valamit ez a hájas lovag, amire az asszonyok szomjaznak. A gigantikus szomszédasszony gigantikus hangjával körbesimogatja a hájas lovagot. Agache nyomban veszi a lapot, az este folyamán itt mutatja meg először hangjának valódi méretét, zengését.

A címszerep nehézséget az adja, hogy két hagyományt egyesít. Egyszerre épít az olasz buffo, Dulcamara, Don Pasquale, és Bartolo (de nem Figarofigarofigaro) hagyományira, valamint a saját baritontradíciójára, Rigoletto, Renato, Jago drámai hangütésére. A nagy Falstaffok mindkét tradíciónak, hangvételnek birtokában vannak. Agachénak kevesebb a buffo tapasztalata, ám a személyiség, a kedély, és a lélegzetelállító technika kiemelkedő Falstaffá avatják. Ahogy ez a bariton-katedrális könnyed futamokat közvetít, a magas pianókat énekel játékosan, az egyszerre érzéki és énektechnikai élmény. Egy jó énekes-komédiás még csak-csak akad, de legtöbbször kizárólag a világszínpadokon találnak két kitűnő baritont. Agachének láthatóan kedvére van, hogy hozzá mérhető Fordot állítottak mellé.

Az összes általam valaha látott Ford közül Kelemen Zoltán figurája tetszik legjobban (a régiek közül Faragó Andrást nem volt lehetőségem látni, csak hallani). Kelemen természetesen a II. felvonásbeli nagy duettben és az azt követő monológban tudott leghatásosabban teljesíteni. Ez a Ford véresen komolyan veszi saját magát és épp ezzel teszi magát nevetségessé szemünkben, s ezúttal világos is, miért nem veszi saját családja sem komolyan. (Signor Fontana álruhaként skót szoknyában jelenik meg, s ez a fura viselet egycsapása megteremti a hős tragikomikumát.) Hangban Ő is sokat fejlődött, a monológbeli tépelődéseit ezer színnel tudta ábrázolni. Mind Agache, mind Kelemen esetében örvendetesen fedeztem fel, hogy a beépített apró gesztusaik egész sorával sokkal gazdagabban ábrázolták hőseiket, mint azt a bemutató szereplőitől láttuk.

A színháziak néha kegyetlenül pontosak. „Agache most már szépen megtanulta a szerepét” – mondta kedves malíciával egy nézőtéri felügyelő. Ilyen hatalmas feladatnál még fontosabb, hogy az énekes fölényesen legyen birtokában a szólamnak és csak a megformálásra és a játékra tudjon figyelni. Két ilyen voce egymás mellett az tömény érzéki élvezet, a nagy Verdi-éneklés ünnepe. Két nagy drámai bariton, kitűnő technikával, fölényes stílusismerettel. Kelemené áthatolni akar az univerzumon, Agachéé meg körülölelni azt. Erősen inspirálják egymást, miközben olcsó rivalizálásnak nyoma sincs.

A már korábban és folytatólagosan is sokat szidott Arnaud Bernard rendező és az általa tervezett mobil díszletek következtében a más produkciókban természetesnek tekinthető hangvetők hiányában több jelenetben a szólisták hangja elszáll „az égbe”, csak néhány kiemelkedő matéria tulajdonosa hallható. Ebből következően a felvonás nagy együttes jelenetei kisebb-nagyobb mértékben áldozatul estek a rohangálásos rendezés, valamint a testetlen díszlet kettős ártányának. Ebből a színből kiemelkedik Falstaff udvarlási jelenete, amelyben az Alicét megjelenítő Fodor Beatrix csak játékban tudott kellő partner lenni.

Vagy talán abban sem. Alice az asszonykommandó esze. Minden sikerül neki, ami meg nem, végül azt is megoldja. Fodor képtelen irányító erővé válni, sem hangjával, sem mint személyiség. Agache a szenvedély minden árnyalatát bevetette, a suttogva-dünnyögve hízelgéstől a mennydörgő melldöngetésig.

Marcus Bosch karmester vélhetően csak az utolsó felvonást próbálta, mert az a szokatlan helyzet állt elő, hogy az első kettőben feltűnően sokszor úszott a zenekar a szólisták/együttesek mögött. Márpedig a Falstaff nagyon mélyvíz, úszni benne tilos! Egykor Vaszy Viktor az első felvonás próbája közben halt meg. Boscht hallgatva bizonyára kiabálva vette volna ki kezéből a pálcát.

Egyvalamiben viszont Agachének biztosan nincs igaza. Van azért, ami nem hanyatlik.

fotó:© Rákossy Péter