Szerepelemzések – Hollandi: Alexandru Agache

2014. április 3
Magyar Állami Operaház

Donald (Daland) - Palerdi András
Senta - Lukács Gyöngyi
Georg (Erik) - Thomas Piffka
Mary - Kovács Annamária
Kormányos - Boncsér Gergely
A hollandi - Alexandru Agache
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

Istenkísértésnek tűnhet, ha egy bariton első német szerepként A bolygó hollandi címszerepével kísérletezik. Halmozott veszélyeztetés, ha mindezt jól és biztosan kiépített olasz repertoár birtokosaként teszi. S ha a próbálkozás a pálya kerek 35. évében történik, akkor az már könnyen lehet szélhámosság … vagy reveláció. Alexandru Agache produkciója az utóbbi és büszkék lehetünk rá, hogy a kísérlet színhelye Budapest volt.

Ugyan Richard Wagner jelentős operái közül A bolygó hollandit szokás leginkább olaszosnak nevezni, de elsősorban a melódiák formálása miatt van így, az énekszólamok hangi terhelése nem marad el a későbbi Wagner-opuszoktól. A Hollandi és Senta szerepe igazán hatalmas feladatot ró megszólaltatóikra.

A par excellence Verdi-énekesnek számító román bariton bizonyos pontokon szakít is az általa gyakorolt klasszikus bel canto éneklés hagyományaival, de csak épp annyira, amennyire minimálisan szükséges. Egy bel canto Hollandi – mondhatnánk, de ez indokolatlanul félrevinné az Olvasót. Agache imponáló dallamgazdagsággal szólaltatja meg a legsúlyosabb frázisokat, ráadásul úgy, hogy erőlködésnek nyoma sincs, s a voce – hallhatóan – könnyedén viszi át a wagneri hangorkánt, eljut a terem legtávolabbi zugaiba is. A hangadása ugyanakkor nem változott, ugyanolyan puha, ugyanakkor határozott maradt, mint más szerepeiben.

Számos korábbi előadás után ebben A bolygó hollandiban tűnt ki számomra, hogy Agache milyen pompás levegőtechnikával is rendelkezik. A monológ hírhedt, másfél oktávot átívelő szekvenciális meneteit rendre egy levegővel teljesíti. A voce alul-fölül egységes, a kétoktávnyi tartományt ugyanabban a tónusban megszólaltja meg.

Alexandru Agache szerepformálása pontosan megfelel a nagy Wagner-bariton elődökének éppúgy, mint a zeneszerzői intencióknak. Alapvetően komor, de nem depressziós figurát testesít meg, s teljes mértékben hiányzik belőle az egyes előadásokban oly nagy szerepet kapó hisztéria. Ez a Hollandi nem cirkuszol, amikor meglátja Sentát Erikkel, nem rendez jelenetet, egyszerűen csak csalódott. Feláll és férfiasan továbbmegy. Ez a nyugodt férfiasság sokkal inkább szembetűnő Agache előadásában, mint bármely általam korábban látott Hollandi esetében.

Nyugodtan megfogalmazhatjuk, hogy Agache korábbi idegenkedése Wagner hőseitől indokolatlannak tetszik. Bizonyítja, hogy megfelelő technika birtokában vállalható a két repertoár összeegyeztetése, mint azt a régebbi idők nagy énekesei is művelték. Produkciója alapján a mai kor operarajongója is képet kaphat arról, hogy milyen Wagner-énekes volt például Svéd Sándor.

Csak rögzíteném, hogy az előadáson Senta szerepében a tavalyi produkciókhoz képest hatalmasat lépett előre Lukács Gyöngyi. A szerep beült a torkába, a szerepformálás elmélyült és hatásos, már egyedül talán a német dikció további javításán kéne dolgoznia és bármely Wagner-heroina szerepében mutatkozhatna. A vendégtenor Thomas Piffka biztos deklamációval, ám némileg elszürkült matériával vétette magát észre. Az Énekkar még a tavalyinál is jobban tetszett.

Szép és váratlan jelenet volt az előadás végén, amikor Lukács Gyöngyi a színpadra lépő dirigens, az előadás legbiztosabb pontja, Kovács János előtt leborult – én úgy éreztem, hogy mindannyiunk nevében.