Szent Márk oroszlánja (Az Otello a Bakáts téren)

2008. július 6.
Bakáts tér

VERDI: Otello

Emil Ivanov, Anatolij Fokanov, Sümegi Eszter
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Budapesti Kórus
Vez.: Kaposi Gergő
Rend.: Valló Péter

Mindig is kedveltem a szabadtéri operaelőadásokat. (A koncerteket kevésbé.) Ami elidegenítő, sokszor zavaró körülmény a szabad ég alatt – s persze kőszínházakban ismeretlen akadály –, az errefelé úgyszólván mindennapos tapasztalat. A közlekedés zajaitól az időjárás szeszélyéig, a hangosítás nehézségeitől a kényelmetlen műanyagszékekig. Ahol a polgári illúziószínház véget ér, ott kezdődik a köznapi valóságba implantált rémdráma. De éppen ez adja az ilyen események diszkrét báját, semmihez sem fogható hangulatát: alkalmazkodni kell bizonyos zordabb körülményekhez; hitem szerint ez teszi igazán izgalmassá a produkciókat: valamiféle természetességet, keresetlenséget, s valljuk meg, mosolyra ingerlő esetlegességet kölcsönöz nekik.

Hogy Verdi egyszerűen elhagyta a Shakespeare-dráma első, Velencében játszódó felvonását, hasznos és káros elemeket egyaránt hordoz. Otello és Desdemona szerelmének mélységéről így csak az első felvonást záró gyengéd kettős ad hírt, s le kell mondjunk arról is, hogy Otello jellemét tovább árnyaljuk olyan jelenetekkel, melyekben a mór nem Cipruson, saját autokrata birodalmában közlekedik, hanem egy idegen, és számára ijesztő közegben. Pedig de szívesen néznénk az egyébként népe forró szeretetét bíró bölcs hadvezért velencei feletteseinek társaságában! Mert enélkül csak azt látjuk, Otello minden szeme-villanása parancs, minden halk szava egy megfellebbezhetetlen ukáz. Velence vazallus oroszlánja igazi „állatok királya” a ciprióták közt, bajsza remegésétől, mint a tűztől, tart az egész várnép.

Jago voltaképpen az egyetlen lehetséges utat járja, hogy Otello impériumát megtörje: ott támad, ahol a vezér a leggyengébb. Asszonya iránti bizalom és hit talán nem hiányzik a mórból, de az ösztönösen vad, úgymond „nagytermészetű” emberek hirtelen indulatai bármikor önpusztító formát képesek ölteni. Jóllehet, tudjuk, Otellónak van oka a kisebbrendűségi érzésre, lévén fekete. De bármennyire is természetéből következzenek a fékezhetetlen indulatok, a dührohamok, vagy az ájulásig fokozott érzelmi hevület, bőrszínéből adódó hátrányos helyzetét (avagy ennek kényszerképzetét) nem küzdheti le. Hiába a hatalom és a hadisiker.

Ma már nem lepődünk meg, ha egy előadásban elmulasztják Otellót feketére maszkírozni. Úgyis tudjuk, hogy az, miért kéne ragacsos, barna kenőcsökkel bíbelődni. Így sem vész el az egyébként fontos motiváció: Otello csakugyan fekete, s ez leginkább őt zavarja.

A Ferencvárosi Fesztivál záróeseményeként került színre Verdi operája a Bakáts téren. Előzetesen hozzáfűzném: a tavalyi Lammermoori Luciához képest érezhetően magasabb művészi és technikai színvonalon. Értékelhető rendezésben, meggyőző énekesi munkákkal, ezúttal (a vasárnapi előadást láttam) hibátlanul működő műszaki eszközökkel.

A címszerepre jól jön egy vendég (Otellóból nem állunk valami fényesen), ezúttal Emil Ivanov a meghívott, hamisítatlan hősi fényekben játszó, érces, szép zengésű, nagy volumenű tenorhang gazdája. Igaz, a mélyek nem szépek, viszont alig akarnak megszólalni. De a felső regiszter pompás és csalhatatlan klasszikus héroszi orgánum, tele élettel, nemes pompával, fémes csillogással. Már a belépője után meggyőz, jó választás a szerepre, szabadtéren is kiválóan érvényesül a hangja; énekkultúrája megfelelő, legatói tiszták és következetesek, gesztusai nem keresettek. Ugyan szerepfelfogása nem kimondottan sokrétű, nincs benne semmi árnyalás, inkább Vickers, mintsem Domingo alakításait idézi, de van benne spiritusz, mindig kifejező a hirtelen felfortyanó, hatalmas indulat, s ez ma elegendő is egy dicsérendő Otellóhoz. „Helyes a bőgés, oroszlán” – végül is ez is csak Shakespeare.

Fokanov Anatolij (Jago) csak időnként nő fel hozzá. Pedig az első felvonásban még kifogástalanul szól a hangja, kellő erővel, szép színnel. A másodikban viszont mintha elfogyni látszanék az ereje, s némileg el is veszíti a hangját, a harmadik és a negyedik felvonás már gyengébben sikerül, erőlködésekkel, csúnya hangokkal és kevés kolorittal. A színészi teljesítményt nála sem értékelném sokra, Jagója inkább csak a figura szokásos kliséit nyugtázza, de tegyük hozzá: ez azért nem olyan nagy deficit, a Bakáts tér mégsem a moszkvai Művész Színház.

Méltó partnere Ivanovnak a Desdemona szerepét vállaló Sümegi Eszter. Bár hallottam nemegyszer jobb formában is énekelni a művésznőt, de így is teljes az élmény. Jól sikerül a szerelmi kettős, de tetszetős, kidolgozott az Ave Maria is. Kellő drámaisággal előadva, a hangi adottságok szinte minden szegmensének szabatos bemutatásával sértetlen a karakter. Ugyanilyen meleg hangon szólnék a mellékszereplőkről: Fekete Attila (Cassio), Meggyesi Zoltán (Roderigo), Palerdi András (Lodovico) és Fáklya Erzsébet hibátlan alakításokkal szolgálták a produkciót.

Jóllehet, fentebb ki-kicsúsztak tollamból meleg hangú ítéletek az énekeseket illetően, az est legmagasabb érdemjegyeit mégsem nekik tartogatnám. A karmester, Kaposi Gergő, bár a darab részletszépségeit néha el-elhallgatja, de a körülményekhez mérten igen eredményesen és okosan – nem vagyok rest az ilyenkor szokásos, közkeletű jelzőt kikölcsönözni a kritikai szókincstárból: sallangmentesen – vezényel A zenekar sokszor kétségkívül összeszedetten szól, megfelelő tempókkal, a kívánt összhangban. A kórus (Budapesti Kórus) produkciója viszont már elég vegyes, néha sikerülnek a dolgok, néha nem, sokszor csak úgy záporoznak az egyébként sem túl szigorú egységből kikacsintó, illetlenül csúnya hangok, a szétesés réme pedig szinte folyamatosan a fejük fölött lebeg.

Valló Péter számos szcenikai ötlete „ül” – ahogyan mondani szoktuk. A színészvezetés és a kóristák elhelyezése már-már mintaszerű, a díszletek sosem zavaróak, közlekedni bennük-közöttük kényelmesen lehet, s végre a lángokat sem valami szerencsétlen és oktalan szükségmegoldás helyettesíti. Kiváló rendezői gondolat, hogy Otello azzal a sállal fojtja meg nejét, mely az előadás során azt a bizonyos zsebkendőt helyettesítette, s társával együtt a jelmezek fontos kiegészítőjeként is szolgált.

Otello és Desdemona mégsem hallhatnak meg úgy, mint Rómeó és Júlia, halálukban is egymásba kapaszkodva. Az öngyilkosság nem jelenthet feloldozást. Az utolsó csókra Otello már nem ér oda. Az ágy lábánál hal meg, saját fegyverével a szívében, pizsamáján a sörényes birodalmi jelképpel. „Ecco il Leone!”
Sosem tudtam szánni.

Jago pedig elszalad balra, mielőtt egy utolsót rúghatna a döglött oroszlánba. Úgyis elkapják.