Sors, nyiss nekem tért! (A végzet hatalma az Operaházban)

Bazsinka Zsuzsanna, Kiss B. Atilla

2007. november 10.
Magyar Állami Operaház

VERDI: A végzet hatalma

Leonora - Bazsinka Zsuzsanna
Don Alvaro - Kiss B. Atilla
Don Carlos - Kálmándi Mihály
Gvardian - Rácz István
Melitone - Sárkány Kázmér
Preziosilla - Pánczél Éva
Vez.: Kesselyák Gergely

A 21. századi operajátszásban alapvető tendencia látszik kirajzolódni: a rendezői megvalósítást illetően a Regietheater térhódításának lehetünk tanúi, de néhány operaház (így például a Met vagy a Scala) továbbra sem szakít a hagyományos, nagyszabású és színpompás színpadi produkciókkal. Ez utóbbit is lehet jól csinálni. Nem feltétlenül kell hozzá sok pénz, kell viszont alapos műismeret, hozzáértés, és mindenek felett: ízlés. Persze kis hazánkra ez a tétel nem mindig érvényes, sorra születnek a sokat markoló, keveset fogó, tradicionális szellemben fogant, ám banális ötletekkel lebutított produkciók.

Vidnyánszky Attila meghatározó szereplővé nőtte ki magát a magyar zenés színpadokon, az Operaházban néhány éven belül ötödik rendezését mutatják be, melyek közül akadt példátlan szakmai siker (Jenufa) és egyértelmű kudarc (A nürnbergi mesterdalnokok) is. Legújabb munkája, A végzet hatalma (amely a debreceni rendezés átvétele) valahol a két véglet között helyezkedik el: érezhető egy az egész előadáson átívelő koncepció (sors-motívum?), azonban a megvalósítás sok helyütt szájbarágós és iskolás.

Jó a díszlet (egy hatalmas pléhkaréj, Alekszandr Belozub munkája), de túl sokszor kell kerülgetniük a szereplőknek. Jók a tömegjelenetek, de fölösleges a szólórészeket lődörgéssel \"életszerűbbé\" tenni (ebben Trabucco mester jár az élen, tarisznyájával az oldalán). Az Operaház színpada nem kis tér, Vidnyánszky azonban - akárcsak a Mesterdalnokoknál, itt is - meglehetősen ügyetlenül bánik vele: pedig tudhatná, hogy a zsúfoltság nem feltétlenül jelent látványosságot is egyben. Mindemellett akadnak poétikusan szép megoldások is: a 2. felvonás zárójelenetében Leonórát gyertyáktól körülölelve látjuk, a nézőtér pedig szűrt fényárban úszik.

A zenei megvalósítás a hazai rutinhoz képest elképesztően magas színvonalon áll. A végzet hatalmában hat fontos szerep van, amely közül ötöt sikerült igen jól kiosztani. A legjobban Leonóra szerepében Bazsinka Zsuzsanna tetszett: lehet vitatkozni azon, hogy az énekesnő hangja mennyire illik a szerephez, ám a rendkívül muzikális és érzékeny szólamformálás vitán felüli. Bazsinka legjobb pillanataiban (például az 1. felvonás áriájában) olyan magasságokban szárnyalt, amelyre nagyon régóta vártunk hazai színpadon.

Kálmándi Mihály, Kiss B. Atilla

Alvaro szerepében Kiss B. Atilla annak ellenére sem okozott csalódást, hogy néhány frázist csak nehézségek árán tudott kiénekelni. Ő az egyik legintelligensebb hazai tenorista, végig tudja, mit s hogyan kell énekelnie: hangszere a legtöbbször engedelmeskedik is neki.
Kálmándi Mihály Carlos szerepében pontosan azt nyújtotta, amit várni lehetett tőle: a baritonista játékával nem mindig tudja érzékeltetni a szerep mélységeit, vokális produkciója azonban makulátlan. 3. felvonásbeli áriája (\"Urna fatale\") az egész este legjobban sikerült szólója volt.

Rácz István basszusán a Gvardian szólama illúziókeltően szól, miként Sárkány Kázmér is kiváló választás Melitone szerepére (sokkal inkább, mint Beckmesserére).
Az egyetlen negatívum Pánczél Éva fáradt hangú, közönséges Preziosillája.

Az előadás dirigense, Kesselyák Gergely szereti, ha nagyot szól a zenekara, szerencsére ennek nem látták kárát a lírai jelenetek sem. Mindent egybevetve jól fogta össze a heterogén zenei szövetű opera előadását.

A vitatható rendezői (fél)megoldások ellenére kétség sem férhet hozzá, hogy az utóbbi évek egyik legerősebb Verdi-produkciója született az Operaház valóban legjobb erőinek közreműködésével.

Fotó: Éder Vera