Sok szenvedés, kevés történet (Fidelio-premier az Operaházban)

2008. október 5.
Magyar Állami Operaház

BEETHOVEN: Fidelio

Szabóki Tünde, Thomas Moser, Friedemann Kunder, Perencz Béla, Váradi Zita, Fekete Attila, Bretz Gábor
Vez.: Fischer Ádám
Rend.: Kovalik Balázs

Új évad, új remények. Kiváltképp, ha két nagy tudású művész fog közös projektbe: átalakítani, megreformálni, újjáépíteni a magyar operajátszást.
Székfoglalójukként megvolt az első bemutató is, a Fidelio éppen elég sokáig hiányzott a hazai repertoárról ahhoz, hogy kézenfekvőnek tűnjön a felújítása. A gond csak az, hogy kezdeni is kellett volna valamit a darabbal, nem csupán ürügyként felhasználni, afféle iránymutatóként (netán erődemonstrációként?) arra nézve, mire számíthat az operabarát a következő évadokban.

Beethoven operája minden Singspiel-jellege ellenére cseppet sem könnyű mű, az énekszólamok szinte elénekelhetetlenek, a kórusok nagyigényűek, a zenekarnak sem csupán kíséret a feladata. A történet és a jellemek is kibontásra várnak, kiváltképp, ha a színpadra állítók szakítani kívánnak a tradicionális színjátszás konvencióival.

Kovalik Balázsnak más vágya sincs: az eredeti történet (banális, együgyű, tudjuk jól) és a szereplők közötti kapcsolatrendszer a látottak alapján azonban teljesen hidegen hagyja őt. Ennek megfelelően nem is nagyon bonyolódik bele a cselekmény kibontásába, csupán arra a szenvedéstörténetre koncentrál, amelyet belelát a műbe. Hogy más nem nagyon látja bele, az nemigen zavarja.

Az új főrendező mestere a szakmájának (ami papír szerint az operarendezés), profin mozgatja a néma szereplőket, ügyesen bánik a fényekkel, remekül variál a színekkel. Bonyolult szimbólumrendszerrel dolgozik: van itt minden, Luke Skywalker fénykardjától kezdve vásári, világító glóriákon át gyerekekből verbuvált, lődörgő szabadcsapatokig és legionáriusokig. Nagyszabású a díszlet (hatalmas, négyszintes betontömb tölti ki a színpadot), az előadás mégis koncertszerű, akár a Művészetek Palotája félszcenírozott produkciói.

Az énekesek a rendezőtől ugyanis nem kapnak támogatást, Kovalik érdeklődése rájuk most nem igazán terjed ki. Sajnos a díszlet sem kifejezetten énekesbarát: az akusztikai viszonyokat legalábbis alaposan átrendezi.

A karmester azonban a helyén van, Fischer Ádám, ha csodát nem is tesz, biztos kézzel és hibátlan ízléssel irányít. A zenekar langyos kezdés után remekel (a finálé előtt hallható III. Leonóra-nyitány az egész este csúcspontja), a kórus szépen szól, az énekesek azonban színészvezetés híján csak magukat adhatják. Hiányoznak az igazi szerepformálások és az énekesek közötti interakciók egyaránt.

A vokális produkciók terén nagyok az eltérések: Szabóki Tünde Leonórájának akadnak ihletett pillanatai, ám az áriában lehetne intenzívebb is.
Thomas Moser igazolja világhírét, kisebb döccenőket leszámítva győzi hanggal a rövid, de nehéz szerepet.
Friedemann Kunder korrektül abszolvált Hans Sachsai után Roccóként óriási csalódás, mind hangerőben, mind mélységekben.
Perencz Béla nagy hangon, ám helyenként bizonytalanul énekel, Váradi Zita, Fekete Attila és Bretz Gábor viszont sokat ígérő, és nívós produkcióval rukkol elő.
Igen ám, de milyen az a Fidelio-előadás, ahol három mellékszereplő és a zenekar/kórus viszi a prímet?

Kevés tehát az igazi pozitívum, annál több viszont a bosszankodnivaló. Ha így folytatódnak a dolgok az Operaházban, felértékelődnek majd a 3. emelet zenehallgató jegyei. A premieren – legalábbis a szünetig – szinte csak ott voltak üres székek.

(Fotók: Éder Vera)