Sikeres másodpremier (Verdi: A szicíliai vecsernye)
2010. június 22.
Magyar Állami Operaház
VERDI: A szicíliai vecsernye
Bazsinka Zsuzsanna, Bándi János, Massányi Viktor, Rácz István, Gurbán János, Cser Krisztián, Gémes Katalin, Daróczi Tamás, Mukk József, Ambrus Ákos, Kiss Péter
Vez.: Kesselyák Gergely
Verdi 1855-ben keletkezett, idehaza eleddig alig ismert remekét tizenkét évvel ezelőtt a sógorok császárvárosának operapalotájában láttam. Igazi „nagyágyúk” szerepeltek benne, élükön Brusonnal és Furlanettóval, s külön örömet jelentett, hogy Gáti István személyében magyar szereplője is volt a Roberto Abbado által dirigált parádés előadásnak.
Operaházunk tavaly, május utolsó napján mutatta be a darabot, melyet akkor kétszer is megnéztem. A rendezés és a díszlet nem hagyott mély nyomokat bennem, ám a zenei megvalósítást kiválónak tartottam.
Már akkor furcsálltam, hogy a frissen játékrendbe iktatott darabra miért kell szinte napra pontosan újból egy évet várni, hiszen a premier és az azt követő előadások egyértelmű sikere mindennél többet mondott. Az egyéves szünet rendkívül soknak tűnt abból a szempontból is, hogy emiatt a Vecsernye régi szereplőinek is szinte újra kellett tanulniuk és próbálniuk a szerepet. (A Ház műsornaptára szerint a következő szezonban, januárban hat alkalommal, már kettős szereposztásban játssza a társulat.)
Az idei színre vitellel kapcsolatban az egyetlen komolyan kifogásolható dolog a 19 órai kezdési időpont. Az általam látott előadás 22.30 körül fejeződött be. Akik távolabb laknak, és nem rendelkeznek autóval, azoknak ugyancsak igyekezniük kellett, hogy időben elérjék az utolsó járatokat. Megfontolásra érdemes a következő szezonban a hosszabb időtartamú operák esetében a korábbi kezdési időpont. (Tavaly még egy órával korábban kezdték a premiert, ám a további előadások már akkor is 19.00-ra voltak kiírva.)
Elenaként Bazsinka Zsuzsanna mutatkozott be. A korábban koloratúr- és lírai szerepeket is éneklő művész a hangfaja számára – megítélésem szerint – idegen terepen minden tőle telhetőt megtett a sikeres alakításért, elmélyült alakítása figyelemre méltó volt, ám hangi adottságai kevésnek bizonyultak a forte jelenetek kellő hatású áténekléséhez.
Massányi Viktort (Monforte) talán még soha nem hallottam ilyen jól énekelni. Szerepfelfogása visszafogottabb mint Fokanové, ennek ellenére árnyaltan énekelt, hangilag is kiválóan éreztette a figurában lezajló érzelmi változásokat.
Az igazi, örömteli meglepetés Bándi János (Arrigo) teljesítménye volt. Felszabadultan énekelt, a bevezető jelenetben mosolyogva lépett színpadra, hangja a jelenetek hangulata szerint volt lírai vagy hősi árnyalatú, korántsem otellói szenvedéllyel. Nehéz szólama abszolválásához jól osztotta be erejét. A művész szerencsésen túljutott az évad közbeni nehézségein, teljesítménye a jövőt tekintve több mint biztató.
Rácz István (Procida) már a tavalyi előadássorozatban is kiváló teljesítményt nyújtott. Zengő, szép basszusa kiegyenlítetten szólt, nem véletlen, hogy a repertoár nagy basszusszerepeinek legautentikusabb megszólaltatója.
A dalműben kiemelkedő szerep jut az énekkarnak, amely az utóbbi időkben megszokott magas színvonalon teljesített. Kesselyák Gergely pálcája alatt összeszedetten, helyenként igazi verdis hangzással és itáliai temperamentummal szólt a zenekar és most a dirigensnek oly gyakran felemlegetett túlzott zenekari hangerőt sem lehetett hibául felróni.
