Seconda Vista, avagy négyből egy (Selmeczi György: A szirén)

2005. október 5. - Fesztivál Színház
SELMECZI GYÖRGY: A szirén
Szövegét írta: Szőcs Géza
Kovács István, Hámori Szabolcs, Csereklyei Andrea, Kálmán László
Reményi Ede Kamarazenekar
Vez.: Selmeczi György

Szóval a dolog úgy indult, hogy október 2-3-4-5.: Prima Vista Fesztivál a Fesztivál Színházban. Aztán jött a hír, hogy az 2-3. elmarad, a 3. változik, ráadásul 4-én lesz, és így persze a 4-ei 5-ére csúszik. Vagy valahova máshova. Ahány újság, annyi dátum. És persze annyi cím.
Tudnak követni? Az izgalmasabbja még csak most következik!
Nos, mi annak rendje-módja szerint 4-én este felkerekedtünk és megcéloztuk az ominózus intézményt, ahol azonban rövid kétségbeesett faggatózás után egyértelművé vált, hogy sajnos a megígért jegyek sehol sincsenek. Ezek után természetesen próbáltunk tépé-vel legalább jó magyar forintért bejutni az előadásra, de ekkor már erre sem volt lehetőség.
Úgy látszik, tartoztunk egy úttal az ördögnek. A Ház előtt filmforgatás, műhó, karácsonyfa. Csak a Kisherceg nem volt sehol.

Másnap enyhe deja vu érzéssel és egy kis aggodalommal a gyomrunkban közelítettük meg ismét a Művészetek Palotáját.
Egy-két újabb potyaútra utaló poén után irány a földszinti pult.
Aztán az emeleti...
Aztán ismét a földszinti.
Lényeg a lényeg: csekély negyedórai szaladgálás után tépé egyheti sportteljesítményét letudva megszerezte a jegyeket!
Ezek után érthető örömmel és megkönnyebbüléssel foglaltuk el helyeinket a nézőtér közepén, s vártuk az ismertetőben körvonalazódó felnőtt-mese megszületését.

A szerzők és a kivitelezők egyszerű eszközökkel próbáltak hatni a közönségre. Csekély erőfeszítés árán is megfejthető, közvetlen, őszinte alkotásnak lehettünk szem- és fültanúi.
A színpadon fekete-fehérben bontakozott ki egy hajó fedélzetén játszódó történet a szirén és a karmester tragikus szerelméről. A tragédia okozójává azonban most nem a vonzódás, hanem ellenkezőleg, a taszítás vált. A hajó utasai - az emberek - érzéketlenné váltak a szirén énekével szemben, s szabadulni igyekeznek a fura lény \"zajától\". Támadó realitásuk választásra kényszeríti a karmestert: álmai megtestesülésével tart a vízbe, vagy visszatér az élők közé.

Ismerős? Hát persze! És igen, jól gondolják Hölgyeim és Uraim! Továbbra is Odüsszeusz marad az egyetlen érző földi lény, aki élve megússza a szirének énekét...
Szőcs Géza tehát egy antik toposz mai olvasatát alkotta meg, egy kis csavarral aktualizálva a történetet. Ehhez volt remek szerzőtárs Selmeczi György. Zenéje a dicső elődökre való konkrét utalásokon kívül is sok, régről ismerős fordulattal könnyíti meg a hallgatóság dolgát.
Érzelmileg nem rendíti meg túlzottan az embert, gondolatilag is inkább a könnyedség jellemzi, mint a mélység. Aláfesti a történéseket, prozódiailag és hangulatilag is jól illeszkedik a szöveghez.

A díszletek, a jelmezek nagyon egyszerűek. Mint fentebb már utaltam rá, az egész színpadképet a fekete és a fehér szín uralja, kelléknek pedig csak egy pár bőröndöt, egy hintát, egy nagy dobozt és egy hatalmas fehér háttéranyagot használtak.
Lassú, szemünk előtt játszódó változások tükrözik az idő nem túl lényeges múlását.
Gothár Péter (rendező), Kozma Attila (koreográfus) és Kovács Andrea (jelmeztervező) láthatólag egy közös - a szerzőpáros szándékaihoz igazodó - koncepció szerint dolgoztak.
Az előadók egy letisztult gondolatkör könnyen emészthető, modern változatát kapták készhez.
A megvalósítás - bár nem sikerült profi módon - láthatóan örömteli volt számukra.

Kovács Istvánnak (Karmester) gyönyörű hangja van. Mély tónusú, gömbölyű, minden lágéban kiegyenlített basszus. Élvezi a saját hangját, s mivel itt most egy álomvilágba belehaló művészt alakít, az ebből adódó dagályosságot is elbírta a produkció.
Magát az álomvilágot Csereklyei Andrea (Szirén) képviselte. A piano részekkel nem is volt semmi baj. A hangerő fokozódása azonban egyre ércesebb, kemények színekkel zavarta meg az idilli képet. Õ volt az a szereplő, akit a jelmeztervező és a koreográfus is próbált kiemelni, különlegessé tenni. Hát, őszintén szólva a habos fodor-kollekció, a hatalmas, csillogó műszempillák és az ernyedt, álmatag mozdulatok nem kimondottan az ember legnemesebb álmait juttatták eszünkbe.

Hámori Szabolcs egyszerre két szereplőt is alakított (Halász, Kapitány).
Nem tudom, ennek konkrétan mi volta az oka, de olyan szempontból indokolt a dolog, hogy bár eltérő módon, de minkét szereplő az ellentétes világok közti kapocs szerepét játssza.
Van ezekben a hősökben valami figyelő cinizmus, amit a fiatalember szándékosnak tűnő túlzott színpadiasságával, mosolygós, kissé remegős hangjával nagyon jól jelenített meg.

Az Ars Nova Énekegyüttes alkotta tömeg tényleg remekül énekelt. Ami viszont különlegessé teszi ennek a darabnak a kórusbetéteit, azt nem sikerült megoldaniuk. Szerepük maradéktalan megjelenítéséhez kulcsfontosságú lett volna a koreográfia profi előadása. Az esetlen tánclépések, szétesett mozdulatsorok azonban hiteltelenné tették a szereplőket. Érthető volt a közvetlen szomszédságunkban ülő rokonok és barátok kuncogása, mivel a szerepek megjelenítése híján ők sem tudtak elvonatkoztatni a színészekhez kötődő hétköznapi szálaktól.

Bár a zene nem volt extrém módon újszerű, a zenekari árokból mégis hihetetlen koncentráció és csekély mértékű izzadtságszag áradt. Le a kalappal a szólisták előtt! A Reményi Ede Kamarazenekar hamis hangjai ellenére minden belépés biztos volt.

Tagadhatatlan, hogy voltak hibák, mégis alapvetően jó érzéssel távoztunk a színházból. Ugyanis minden, ami a színpadon történt, ami látható és hallható volt, egyértelműen ugyanarra a dologra irányult. A zeneszerzőtől kezdve a koreográfuson át a világítóig mindenki az alkotómunka egyenrangú, szerves résztvevője volt. Egy ilyen előadás nemcsak hangi igényeket támaszt az előadókkal szemben, hanem a koncepcióhoz való tökéletes alkalmazkodás képességét is.

A színészek számára szokatlan volt a feladat és kissé esetlen a megoldása. De reméljük, lesz alkalmuk és kitartásuk újabb, hasonlóan felépített darabokban ráérezni ennek az igényes játékmódnak az ízére.