Rovarház (A Pillangókisasszony a MűPában)

2008. január 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PUCCINI: Pillangókisasszony
Részben szcenírozott előadás két részben, olasz nyelven

Cso-cso-szán (\"Pillangókisasszony\"): Barbara Dobrzanska
Szuzuki: Wiedemann Bernadett
Kate: Markovics Erika
Pinkerton: Zorán Todorovich
Sharpless: Roberto Servile
Goro: Megyesi Zoltán
Jamadori herceg: Rezsnyák Róbert
Bonzo bácsi: Egri Sándor
Császári biztos: Németh Gábor

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Vezényel: Pier Giorgio Morandi
Rendező: Káel Csaba

Attól még, hogy az influenza, vagy más renyhe kór végzi a szerepek kiosztását, nem kell mindenáron rettegni a végeredménytől. Hogy, jaj, mi lesz most a derekasan megálmodott Babajanian - Giacomini - Morandi triászból. Igaz, Morandi vállalta a fellépést, persze ő egy hangot sem énekel, könnyű neki, mondanánk. Viszont ha kell, van minőségi helyettes: a lengyel spinto, Barbara Dobrzanska és a szerb legény, Zorán Todorovich ugrottak be a kellő időben. Giacominit ismerve cseppet sem bántam a cserét, Babajaniant nem ismerve még kevésbé.

De, hogy olyan könnyű azért mégse legyen a helyzetünk, az influenzának (vagy egyéb rossznyavalyának) még így is maradt egy utolsó zokszava: Dobrzanska is jelezte, maródi, de azért vállalja a fellépést.
Na, köszönöm szépen.
S mindennek tetejébe mindezt Káel Csaba már egészségesen is betegesen ötlettelen rendezésével megöntözve kapom. Sejtem már, hogy az eredetileg erre az előadásra kiírt Zéta barátom miért passzolta le nekem e penzumot.

Aztán persze kiderült lassan-lassan, hogy bár Dobrzanska valóban betegséggel küzd, azért nagyon is érdemes rá odafigyelni, s Káel színrevitele sem olyan bántóan eseménytelen, mint egyes korábbi munkái, sőt. No meg hát, itt van nekünk ez az úgynevezett \"részben szcenírozott\" előadás. Különös terminus, sosem értettem pontosan, mit is takar. Az tudom, hogy van semi-opera. Akkor ez lehet a semi-sceni, vagy ilyesmi. Valami, amitől elhisszük, hogy szerencsés dolog operásdit játszani egy virtigli koncertteremben.

A Pillangókisasszonyt rendezni, legyünk őszinték, nem könnyű. Jól megrendezni meg egyenesen lehetetlen föladat. A helyszín a három felvonás alatt voltaképpen ugyanaz, a tenorista a másodikban szabin. Még a jól elhelyezett dramaturgiai bukfencek (például amikor Cso-cso-szán, miután meglátta férje hajóját révbe érni, annyira izgatott lesz, hogy felékíti a házát, majd békésen elalszik) sem lendítenek sokat a rendezői fantázián. A \"kötelező japánus\" körítés természetesen megvolt, szerencsére a jobbik (óvatosabbik) fajtából: a színpadon egymás mellett két hatalmas vászon feszült, rájuk alkalmanként tematikusan elhelyezett japán akvarelleket vetítettek, egyébkor pedig rácsozott, de mozdíthatatlan \"tolóajtókat\" imitáltak.

\"Innye, de japán\" - hasítanak belém az emlékek a pesti metróaluljárók kötelező olvasmányaiból; Káel vivárium-rendezésének igen erős az alibi-íze. \"Szelíd és csöndes nép vagyunk\" - dúdolja az álmatag Pillangó. Negyven évvel Pearl Harbour és Guadalcanal előtt ezt még el is hiszem neki. Meg persze az elmaradhatatlan pasztellszín kimonók, és a súgólyuk helyére száműzött, Cso-cso-szán családi ereklyéit gonddal őrző láda. És egy jól elhelyezett, hatásvadász, teljesen oktalan atomfelhő-bejátszás a végére, hogy Káelt se tudjam megdicsérni.

Tudom viszont az énekeseket. Dobrzanska ugyan éreztette, hogy gyengélkedik, s az első felvonásban igencsak takarékoskodott az erejével, a két nagyáriát már eszébe sem jutott elcsalni: a második és harmadik felvonásban igen jól teljesített, bár játéka továbbra is visszafogottabb maradt, szépen végigvitte a szólamát. Tetszetős hangi adottságokkal bír a lengyel szoprán, tiszta, zengő mélységekkel, nem kevésbé intakt középlágéval, ritkán bizonytalankodó magasságokkal.
A Pinkerton szerepét vállaló Todorovich is gazdag matériát mond magáénak, kissé nyers, erőteljes tenorhangja alapján inkább egy másik Puccini-amcsinak, Dick Johnsonnak képzelnénk, méretes colttal a derékszíján. Pedig a sima modorú Pinkerton címeres gazember, járna neki az émelyítő-édes voce. És milyen sármos jelenség amúgy, jobb kezét öntudatosan vasalt nadrágja zsebében pihenteti, hogy mélykék, kétsoros zakója jó tengerészhez méltóan gyűrődjön fel, ez már valami!
Roberto Servile (Sharpless) megbízható baritonista, szép hanggal, meggyőző énekkultúrával, bár helyenként nevéhez mérve is \"életlennek\" tetszett.
Wiedemann Bernadettről (Szuzuki) több szó ne is essék: fikarcnyival sem volt jobb a tökéletesnél.
Említést kér még Megyesi Zoltán ügyesen szlalomozó, \"döglégy\" Gorója.

A Magyar Állami Operaház Énnekkarából verbuvált Pokémon-kórus is tetszetősen szólt, akkor is, ha énekelni, akkor is, ha zümmögni kellett. A zenekar (szintén a MÁO-é) pedig ugyancsak dicsérnivalóan produkált, Morandi határozott dirigálása jót tett a hangzásnak, mely az olasz mester keze alatt biztosan megszólaló szólókat, egységes, tömör hangzást, jó tempókat eredményezett.

Bíztatóan indul tehát a Puccini-év a Művészetek Palotájában. Csak kevesebb influenzát és kevesebb majolikaszín kimonót a jövőben, ha szabad kérni!

(Fotók: Pető Zsuzsa / MűPa)