Örömök, kérdőjelek - Aida-széria az Erkel Színházban
2014. január 11./16. - Erkel Színház
Verdi: Aida
A király – Kovács István
Amneris – Komlósi Ildikó/Wiedemann Bernadett
Aida – Sümegi Eszter/Fodor Beatrix
Radames – Fekete Attila/Kiss B. Atilla
Ramfis – Fried Péter/Palerdi András
Amonasro – Kálmándi Mihály/Johannes von Duisburg
Főpapnő – Schöck Atala
Hírhozó – Kiss Péter/Ujvári Gergely
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Dénes István
Az Operaház Aida-produkciója pontosan húszéves, premierje 1993. decemberében volt, Gardelli vezényletével, és szomorúan kell megállapítani, hogy az egykori kettős szereposztás énekesei közül már ketten-hárman ha énekelnek; és sajnos az idős mesteren kívül is van, aki már nincs az élők sorában. Ami mára megmaradt, az az előadás színpadi kerete, díszletei és jelmezei, és az ebbe a keretbe foglalt akkori rendezés, Nagy Viktor munkája. A fórumon sokan kritizálják ezt a produkciót, elavultnak, porosnak, túlságosan statikusnak bélyegezve, de jómagam úgy tapasztalom, hogy a közönség, annyi modern vagy modernkedő bolondéria után, amelyekben élőben és tv csatornákon is része van, ki van éhezve az ilyen hagyományos, mindenki számára érthető és átélhető produkciókra. Nem véletlen, hogy az általam látott mindkét előadáson nagyon jól eladott ház és nagy siker fogadta.
Már az 1993-as premieren eléggé egyértelmű volt, hogy az előadás szcenikai megvalósítása és a rendezés, finoman szólva se képviselnek azonos művészi nívót. Csikós Attila díszlete talán világviszonylatban is a legszebbek és leghitelesebbek közé tartozik, de a korábbi Aida-díszlet takarékos színpadánál mindenképpen nagyságrendekkel dekoratívabb; amely csodálatosan vezet el az ókori Egyiptom világába, hangulatába. Vágó Nelly jelmezei egységes tónusukkal, de szereplőkre és csoportokra lebontva különböző színekkel operál, nagyszerűen mutatva meg jellemeket, de még társadalmi hierarchiát is. Ehhez Nagy Viktor nem tudott hasonló eredetiséget felmutatni, amit eredetinek gondolt, már húsz évvel ezelőtt is inkább bizonyult darab- és zeneidegen akciónak, effektusnak. Az eltelt húsz év ezeket még jobban felerősíti, az akciók ritmusa már semmiben nem emlékeztet az eredetire, erre legjobb példa az a jelenet, amelyben a nyitány alatt Aida és kísérői valamiféle misztikus szertartást mutatnak be, de az arra sétáló papok ezt észreveszik, megzavarják, majd elkergetik őket.
Ma már ez a folyamat időben nincs lejátszva, túlságosan nagy a késés a reakció és válaszreakció között, amiből a színpad szélén egyfajta komikus torlódás keletkezik, még inkább felvetve a húsz évvel ezelőtt is jogos kérdést: mire kell ez az egész? Ugyanilyen problematikus Aida megjelenése az első felvonás tercettjében, ami a szerep és az opera hangsúlyos része dramaturgiailag is, zeneileg is. Aida ugyanis oldalról besomfordál és áll, várva, hogy szólamára kerüljön a sor. Így a háromszög, a szerelmesek pillantásának árulkodó találkozása, Amneris felismerése nem jön létre olyan intenzitással, mint ahogy az a tercett csodálatos zenéjéből következhetne. Egyszóval: érdemes lenne ebben a díszletben egy alapos tisztogatást és felfrissítést végezni rendezőileg, akár az egészet újragondolva, ugyanazzal a rendezővel vagy másikkal, de a szcenikai hátteret mindenképpen megőrizve. Mert aki új Aida-produckió után sóvárog, annak ajánlom megfontolásra a kérdést: vajon képes lenne-e a színház ma ugyanilyen egységes művészi koncepciót képviselő, képzőművészetileg ennyire értékes újat kiállítani, mint ez a mostani. A magam részéről ebben erősen kételkedem.
Persze, hogy a produkció milyen hatást kelt, elsősorban és minden este a szereplőktől, az énekesi gárdától függ. A két este két castját illetően, ahogy arra már a címben is utaltam, voltak nagyon pozitív és nagyon negatív élmények is. A legjobb és legkiegyenlítettebb teljesítményt számomra mindenképpen Sümegi Eszter nyújtotta. Aida régi, sokat énekelt szerepe, nagyszerű és egykor mostohán kezelt, szinte elfeledett Elsája mellett véleményem szerint a legjobb is. Hangja ma szebb, csengőbb, homogénebb, mint debütálásakor, a szerep minden részében megfelelő erővel és intenzitással szól, leszámítva azt a takarékos megoldást, amellyel a második felvonás fináléjának utolsó részében élt, a hatalmas hangerőt és biztos magasságot követelő szólamot inkább markírozva, mint valóban énekelve. Egyetlen hiányérzetem a valódi, igazi éteri pianókat illetően volt, amelyek pár éve már hiányoznak Sümegi Eszter vokális palettájáról, de ezt egy okosan kidolgozott piano tónussal pótolja, amely valójában nem azonos azokkal a pianókkal, amelyeket mondjuk Caballé vagy Millo Aidájából ismerünk, de amely a saját dinamikai skáláján belül mégiscsak megfelel a kifejezés követelményeinek.
Korántsem ilyen örömteli a kép Fodor Betrix esetében, aki már a második szezonban énekli a címszerepet. Tudatosabban, mint tavaly, de ez esetében nem pozitív, hanem negatív megállapítás. Hogy milyen Aidára számíthattunk tőle, hogy melyek lesznek az alakítás megoldott és megoldatlan részei, azt hangját és más szerepekben nyújtott teljesítményét ismerve sejthettük, azt azonban, hogy a szerep buktatóit nem átugorja, hanem kikerüli, semmiképp. Hangja színben igen távol áll Verdi drámai szopránt igénylő hősnőjétől, a szerep bizonyos részeit mégis nagyon szépen intonálja (ilyenek az első ária „Numi, pietá”, a Nílus-parti duett „Fuggiam, gli ardori inospiti” vagy a zárójelenet „O terra addio” része), azonban a drámai kitörésekben, vagy a folyamatosan szélesen áradó olasz hangot igénylő részekben (az első ária „”Struggete, struggete…” vagy az Amonasro-Aida duett középső része) alulmarad a szólammal vívott harcban. Alakításának legproblematikusabb része a 2. felvonás győzelmi fináléja, ahol a harcot feladja, és lényegében elhallgat. Nem teljesen, de majdnem, mert az a markírozásnak is alig nevezhető éneklés-tátogás, amelyet a zongorakivonat szerint 18 oldalon keresztül csinál, hol hátrafordulva, hol arcát Amonasro vállába fúrva, teljességgel elfogadhatatlan. Kétségtelen, a szólam itt jelentené hangjának a legnagyobb megterhelést, tele van Bé-kkel és H-kkal, amelyekben neki kellene vezetni, diadalmasan dominálni az együttest, amelyből azonban így hiányzik a felső szólam — mintha egy ház tetejéről hiányozna a tető. Fodor hagyja, hogy hol tenor partnere, hol mezzo kolleganője vagy a szopránkar „fújja” el azt, amit neki kéne… Kizárt dolog, hogy egy ilyen megoldást valamikori előadások karmesterei — és még inkább igazgatói — szó nélkül tűrtek volna. Petrovics Emil, aki minden este benn ült a színházban, már a szünetben elvette volna a szerepet tőle, teljes joggal. Szokták mondani, hogy Aida tulajdonképpen nem egy szerep, hanem kettő: két egymástól eltérő hang kell a tökéletes megszólaltatásához. Az azonban, hogy a kijelölt címszereplő önhatalmúlag úgy dönt, hogy a szerep egyik felét inkább el sem énekli, képtelen sőt felháborító eljárás.
Megnyugtató kezekben volt ezúttal Radames szólama, ami egy tenorínséggel küzdő világban nem kis dolog. Fekete Attilát betegnek jelentették be, de úgy éreztem, hogy ettől mintha megnyugodott volna, és az indiszpozíció lelki terhétől megszabadulva sokkal biztosabban, szebben formálva énekelt, mint az utóbbi hónapokban bármikor. A szólam kényelmesebb neki, mint magasabb tájakra kalandozó szerepei, nem megy ’bé’ fölé, de ezekkel a ’bé’-kkel most nem is volt gond, ült a románc záróhangja is, egy jól megvalósított decrescendóval a végén, abszolút kielégítő volt a volumen is. Tulajdonképpen csak a hang színe nem konvergál azzal, amit ebben a szerepben ismerünk és megszoktunk, de a matéria világos tónusa adottság, amelyet lehet ugyan kifogásolni, de nem érdemes, ha egyébként az alakítás többi összetevője a helyén van.
Kiss B. Atilla az első három felvonásban régi Radameseinek fényével és biztonságával énekelt, felülmúlva a nyáron Szombathelyen hallottakat is, a győzelmi fináléban szoprán partnernő nélkül egyedül is helytállva. A negyedik felvonás első képére azonban sajnálatosan lefáradt, folyamatos intonációs problémákkal, csúszkálásokkal, a hang pozícióját kereső helyezgetéssel énekelt, ami különösen sajnálatos, hiszen az Amneris-Radames kettős a mű egyik kulcsfontosságú jelenete. Szerencsére a záróduettben ismét magára talált, és szép piano megoldásokkal szerzett örömet a közönségnek.
Amneris szerepében Komlósi Ildikó most ünnepelte színpadra lépésének 30. évfordulóját. Alakításának ezúttal színészi része volt az, amely igazán magával ragadott. (Hangilag sose fedte elképzeléseimet egy Verdi-mezzóról, de mivel ebben azóta sincs változás, nincs értelme ismét perre kelni.) Szerencsém volt most egészen közelről figyelni, és meg kellett állapítanom, hogy amit ezen a téren csinál, az magyar operaszínpadon a legmagasabb színvonalat képviseli: abszolút profi. Nyilvánvaló, hogy Komlósi töviről hegyire tudja a szerepet, első szótól az utolsóig érti, mit énekel, ezért — és természetesen a nagy rendezőkkel való közös munkának köszönhetően — van az, hogy minden szóra megvan a megfelelő gesztusa, pillantása, szemvillanása, amely tökéletesen adekvát a zenével és a drámai szituációval is. Erőteljesen játszik, de sose túloz, pompás jelmez, csodálatos paróka és királynői tartás segíti, hogy tökéletesen eljátssza a szerencsétlen sorsú királylány drámáját. Eljátssza még akkor is, ha a hang már nem minden fekvésben elegendő a nagyigényű szólam minden részéhez: biztos, sőt olykor egyenesen diadalmas a magas regiszter, a diszkrét mellezésnek köszönhetően megfelelőek a mély hangok is, leginkább a középregiszter lyukas és erőtlen kicsit, ami a pálya ezen szakaszában a mezzókra általában jellemző. Mindez azonban részletkérdés, részletkifogás egy jelentős alakítás egészét tekintve.
Wiedemann Bernadett művészi alkata szinte ellentéte Komlósiénak: hiányzik belőle a részletek végletekig való kidolgozottsága, ő nem vékony, hanem vastag ecsettel fest. Ehhez még mindig rendelkezik a megfelelő hanggal, amely annak ellenére, hogy a középregiszterben sok helyen, különösen a kantábilis részekben, nem ül pozícióban, hogy a magas hangok sokszor kiáltásszerűen szólalnak meg, hogy sok az intonációs bizonytalanság, még mindig erőteljes hatást tud gyakorolni a közönségre. Komlósi Ildikó és Wiedemann Bernadett Amnerise nem egyszerűen két énekesnő különböző alakítása, hanem két művészi világ, két énekesi attitűd kontrasztja is: az egyiktől nem áll távol egyfajta jó értelemben vett operás mesterkéltség, a másikra a természetes adottságok minden mesterkéltségtől mentes, de az operára mint műfajra éppúgy jellemző szabad áradás.
Amonasro szerepében Kálmándi Mihály sokkal kedvezőbb benyomást tett rám, mint Nabuccóként, hangjában most kevésbé volt érezhető fáradtság és tompaság, igaz, a két szólam nehézsége sem említhető egy napon. Ezúttal jó magasságokkal és erőteljes szerepformálással az előadás biztos pontja volt.
De Kálmándi alakításának értékeit akkor értettem meg igazán, amikor a második szereposztásban meghallottam Johannes von Duisburg Amonasróját. A név alapján, magam sem tudom, miért, idős vagy idősödő német arisztokratát képzeltem magam elé, helyette egy sötétbőrű, viszonylag fiatal ember lépett a színre, mintha az ifú Simon Estest láttam volna magam előtt. A hasonlóság azonban ebben ki is merült, mert von Duisburg vokális produkciója még a teljesen lehanyatlott, alig hallgatható Simon Estestől is messze elmaradt. Már második mondata („Suo padre!”) énekhangnak alig nevezhető világba üvöltésével egyértelművé tette, hogy volumenben nem lesz ugyan hiány, de azt is, hogy volumenen kívül semmivel nem rendelkezik, ami Amonasro olasz hősbariton szólamára predesztinálná. Nem volt itt se legato, se korrekt olasz énektechnika, nem volt se hangszín, se árnyalatok, csak egy dühödt oroszlánra emlékeztető bömbölés. Ki hívta ezt az embert ide ? – íme Fodor Beatrix Aidája mellett a második nagy kérdőjel. Nem zárom ki, hogy Wagnerben más lenne, azt se, hogy Jochanaan teljesen más szólamában jól énekelt, de olasz szerepekben teljességgel elfogadhatatlan, és remélem, a direkció soha többé nem kívánja a magyar közönség fülét és idegeit megterhelni vele. Minek? Miért? Különösen, ha a színháznak több lehetősége is lett volna, hogy a szerepet megfelelően kiossza hazai énekesekre.
Ramphis szólamában hosszú idő óta először hallottam újra Fried Pétert, aki zengő basszusával adott a szokottnál is nagyobb jelentőséget a főpap szerepének. Gyakran fordul elő, hogy egy technikai problémákkal küzdő énekesnek, ha fiatalabb korában megtanult szerepével újra találkozik, sikerül az újabb szerepeiben jelentkező gondok nélkül énekelnie, ahogy ez most Palerdi Andrással történt: kitűnő Ramphis volt ő is.
A kisebb, de jelentős szerepekben Schöck Atala szép és erőteljes hangon, biztos intonációval énekelte a Főpapnő szerepét, különösen meghitt atmoszférát teremtve a Templom-képben. Nem mondható el ugyanez Kovács István Királyáról. A tavalyi évadban számomra nem tudta kitölteni még Don Giovanni szerepét se, pedig hát az Mozart, más zenekarral, más volumenigénnyel. A Király szerepe nem comprimario, több együttesben is jelentős a szólama, különösen a „Sul del Nilo” együttes indításában. Ezt a szerepet mindig a színház vezető basszusai énekelték, gondoljunk Gregor Józsefre, Polgár Lászlóra, Rácz Istvánra. Kovács hangja erőtlen, folyton kivilágosodik, szűk, se magassága, se mélysége — hogyan gondolja bárki, hogy megfelelő Sarastro lesz a közelgő Varázsfuvola premierben?
Nagy elismerésemet kell kifejeznem a kórusnak, amelynek kétnaponta, sőt olykor naponta kellett elénekelni az Aida igényes, „hangzabáló” együtteseit, egyes előadásokon pótolva a címszereplő hangjából hiányzó decibeleket is. Magas színvonalon teljesítették feladatukat, külön kiemelném az Amneris-kép andalítóan éneklő női karát és az ítélkezési jelenet elején a férfikar egyszerre puha és fenyegetően tömör tónusát.
Valamennyi est karmestere Dénes István volt, aki az általam látott két előadásban megerősítette a Nabuccóban szerzett kellemetlen tapasztalataimat. Vezénylését legjobban a „kiszámíthatatlanság” szóval lehet jellemezni: hol magába merül, és a színpadra fel se nézve vezényelget, csak úgy, a maga örömére, teljesen magára hagyva a kétségbeesett énekeseket; hol lelassul, de úgy, hogy a zenei folyamat atomjaira hullik, máskor pedig nekilódul, mint egy lendkerekes kisautó, és vágtat, dupla tempóra váltva, a szereplők meg csak néznek rá, értetlenül. Képtelenség lehet a keze után énekelni, és minden tiszteletem azoké, akiknek ez mégis sikerül. Változatlanul hadonászik a közönség felé, hogy ne tapsoljanak a felvonást lezáró zenébe, és láss csodát: ez a próbálkozás 16-án sikerrel járt! Az első Aida-ária gyönyörű zenei levezetése csendben elhangozhatott. Mindenki fejlődik, ezek szerint még a közönség is. Reméljük, egyszer majd Dénes Istvánnak is sikerül úgy vezényelnie, ahogy a partitúrában írva van, és a próbákon megbeszélték.
képek: Herman Péter
