Rigoletto, leszállítva

2004. augusztus 11.
Magyar Állami Operaház
VERDI: Rigoletto

A Magyar Állami Operaház legfrissebb premierje, Verdi Rigolettója bevallva-bevallatlan exportra készült: a Ház ezzel az előadással ősszel japán turnéra indul. Ennek megfelelően szinte már a bemutató előtt borítékolni lehetett, hogy milyen is lesz majd az előadás. Nagy meglepetések nem értek minket, de ennél azért feltétlenül jobbra lehetett számítani.

Szinetár Miklós és társrendező-tanítványa, Harangi Mária invenciókat nélkülöző, alapvetően érdektelen, amolyan kirakat-előadást rendezett. Egy biztos: jelentős szellemi erőfeszítést nem jelenthetett ilyen formában színpadra állítani a darabot, ám ha mégis, akkor tényleg nagy a baj, ugyanis a produkción ennek nyoma sincs. Kétségtelen, hogy akadtak első pillantásra eredetinek tűnő ötletek, azonban ezekről rövid időn belül kiderült, hogy tökéletesen működésképtelenek.

Csak egy példa, talán a leginkább szembeötlő képtelenség, már-már sutaság: a Sparafucile-Rigoletto kettősben a bérgyilkos mintegy álomképként, a bohóc tükrében jelenik meg, ám a következő pillanatban már hús-vér szereplő. Az ötlet kivitelezése az amatőr középiskolai színjátszás legszebb hagyományait idézi: a leereszett függöny előtt Rigoletto a tükrével és az egész öltözőasztalával (!) megindul a színpad közepe felé, addig a pontig, amíg Sparafucile „észrevétlenül” be tud bújni a függöny mögül a tükörbe. Erre szokás azt mondani: no comment!

Mindezzel együtt nem szabad igazságtalannak lennünk, hiszen ez a Rigoletto sokkal inkább nézhető előadás, mint a Szinetár-oeuvre eddigi mélypontját jelentő, vizuális és gondolati nihilizmusba fulladt Hunyadi László. A díszletek („természetesen” Csikós Attila munkája) ugyan giccsesek és rosszak, a jelmezek (Velich Rita tervezésében) viszont helyenként igen hatásosak, bár némiképp a márciusi ifjak öltözékét, sőt, a most futó Bánk bán kosztümjeit idézik. Hiába, a pénz(telenség) nagy úr...

A zenei megvalósítás a színpadra állításnál csak egy hajszállal sikerült jobban. Akit semmiképp sem lehet a sikertelenségért kárhoztatni, az az előadást dirigáló Kesselyák Gergely. A zenekar mindvégig összefogottan és szépen szólt a keze alatt, egyszóval rajta semmi nem múlott. Az énekes szólisták közül a legszebb pillanatokat a Gilda szerepében megrázó alakítást nyújtó Kertesi Ingridnek köszönhettük. Kertesi nem először énekli a szerepet, már a szintén nem túl emlékezetes Nagy Viktor-féle rendezésben is szerepelt, ám alakítása ezen az estén sokkal jobban tetszett. Végig remekül győzte a nehéz énekszólamot, és szerencsére a hátsó sorokban is kitűnően lehetett őt hallani.

A többiekről nem tudok igazán jót mondani: a címszerepben Fokanov Anatolij meglehetősen egysíkúnak, és bizony unalmasnak mutatkozott, sőt, a művész vokálisan sem volt olyan magabiztos, mint egyéb szerepeiben. A mantuai herceget éneklő Fekete Attila sokkal inkább volt jófiú, mintsem gaz csábító. Mindez azonban nem jelentett volna még problémát, ám az énekes nem egy helyen még intonációs problémákkal is küszködött.

A kisebb szerepekben Bátor Tamás és Gál Erika elfogadható volt a bérgyilkos-testvérpár alakítójaként, ám azt meg kell jegyezni, hogy mindkettőjüknél legalább két jobb énekes akad a szerepre a Házon belül is. Kifejezetten bántó volt viszont Egri Sándor közreműködése Monterone szerepében, a művész minden bizonnyal nem túl hosszú pályája mélypontjára érkezett el, és egyáltalán nem biztos, hogy van számára innen visszaút.

Az egész estére a fásultság és a hatástalanság volt jellemző, ez persze elsősorban a rendezőpáros tevékenységének tudható be, ám az énekesválasztás, illetve a fellépő művészek gyenge teljesítménye is közrejátszott abban, hogy a Magyar Állami Operaház Rigoletto-premierjét kifejezett csalódásként értékeljem. Csak remélni tudom, hogy akiknek ez az előadás készült, azok több örömet lelnek majd benne...