Részben szcenírozott vagy túlszcenírozott? – Annál is szubjektívebb gondolatok a Budapesti Wagner Napok Ring-előadásáról – III.

Brünnhilde megjelenései és jelenései után térjünk rá a walkür-nővérekére, amit nem tudok függetleníteni a Hundingot övező vizuális világ, sőt a nibelungok ábrázolásától sem. Az éneklésével és színészetével, kicsattanó játékkedvével csillogó Martin Winkler semmilyen külsőséggel nem törekszik törpe voltának érzékeltetésére, de a nibelung-nép tagjai sem a kicsiny termetükkel. Táncosok személyesítik meg őket a paraván mögötti árnyként, nemegyszer a „vízben úszva”, az üvegre tapadva bámészkodva kifelé, mint egy nagy akváriumból. Testtartásuk, mozgásuk szerint olyan poluláció, amely mintha a majom és a béka kereszteződéséből fejlődött volna ki. Hunding, mint említettem, frakkban tér otthonába, farkasfalka kíséretében, védelmében. A farkasok tánc- vagy bábművészek árnyai a paravánon, kezükben farkasfejet tartva. Ketten, melyekkel a gazda meghittebb viszonyban van, bekísérik a Siegliende tartotta házba. Szép gesztusok, egyszerre utalnak Hunding szimbiózisára a természettel, és arra, hogy gyöngédség is van benne: ordasai iránt feltehetően több, mint asszonyához. (Nem kivételes jelenség az ilyesmi, a valóságban sem.)

A walkür-nővérek énekesein kívül is látjuk táncos-walkürök árnyait a paraván mögül, majd szerte a színpadon. „Szálfább” termetűek az énekesnőknél (néhányuk férfi táncos), kezükben lófejet tartanak. Hiszem, hogy a táncosok a walküröket illusztráló alteregók, amint Brünnhildének és más szereplőknek is vannak ilyenjei, nem pedig a walkürök lovai. Viszont következetlenségnek tartom, hogy kézben tartott farkasfejjel imént állatokat „alakítottak”, míg lófejjel a „járműveiket”.

A frakkos óriások termetét a paraván feletti magasban két hatalmas bábfej jelzi (illetve egy hatalmas fél kar papírmaséból). Amikor Fafner agyonsújtja Fasoltot, annak alakja összecsuklik, feje aláhull, s a paraván üvegén mindennél hangsúlyosabban, teljes vörös izzásában csurog az óriásvér. Az erős effektus szükséges (nem az előadás hibája, hogy a televízióban folyton látunk ilyent), fontos, mert ez szembesíti a hősöket és bennünket késleltetés nélkül azzal, hogy Alberich átkát komolyan kell venni. Viszont a vérzuhatag „előre” devalválja a sárkány-Fafner véres halálát, amelyben – Siegfried hőssé válása mellett – valódi jelentősége lesz a sárkányvérnek.

Talán nem fájna ez, ha számomra nem a kincset őrző sárkány megjelenítése lenne a négy este leggyengébb vizuális megoldása, még nevetségesnek és komikusnak sem nevezem a „krétával táblára firkált” gyermekrajzot. Méltatlan a sok kérdést felvető, de vitathatatlanul elismerést érdemlő ötletáradathoz is.

És máris viszonyítok tovább: mindezt közvetlenül megelőzi és átszövi az előadás legjobban sikerült, legszebben kitalált és megrendezett megoldása, amelyben az énekesnő színészi és zenei teljesítménye sem mellékes. Az erdei madár hangja – ezt a szereplőt Wagner személylistája szerint még szcenírozott előadásban sem kell megjeleníteni. Ám itt a Siegfried más koncertszereplőivel együtt elfoglalja helyét a szólamot abszolváló Baráth Emőke: törékeny, fiatal énekesnő. Nem ruhában, hanem frakkban, melynek „fecskefarka”, vagy inkább fecskeszárnyai máris „funkcionálisak” (nem működés, hanem látvány tekintetében), blúzán rezgő zsabó, amely az énekesnőt, mértéktartóan peckes testtartásával, begyesnek mutatja. De semmi több pipiskedés, madárkodás – csupán egy magatartás. Akinek volt már „dolga” madárral, ismeri az ő fölényes attitüdjét (hacsak nem elejteni akarjuk). Ő minden titok tudója és a helyzet irányítója. Kifürkészhetetlen, hová sétál, hová rebben, mikor repül el, hogy soha többé ne láthassuk. Baráth Emőke tartásában, minden helyzetváltoztatásában, benne van ez a magatartás. És hogyan énekel! Szép, erőteljes hang, biztos magasság, tiszta szövegmondás, ami nem könnyű ebben a fekvésben. „Elaprózott” szólamával a legmagasabb erkélyszintről búcsúzik: tovaszállt a fák, a hegyek emberi termetet megszégyenítő magasságaiba.

Ilyen (tekintetet mindenesetre) felemelő megoldások mellett nem panaszként, csak az ötlethalmaz heterogenitásának érzékeltetésére írom le, milyen elidegenítő a Siegfried humoros jelenetének megrendezése, amelyben címhősünk nádsíppal kísérletezik utánozni a madár dalát, amikor még nem érti azt. Christian Franz kommunikációja a fúvószenésszel szellemes, viszont elidegenítő. De „elidegenítő” az énekes is ebben a szerepben. A Rajna kincse Logéjaként remekelt, ám be kell vallanom, nálam hátrányos helyzetbe került. Noha a szerepben az azonosság mértékéig otthon van és ennek megfelelően fölényesen alakítja, nem győzte le a márciusi operaházi felújításban hangszépség, figurateremtés, játékeszköz-gazdagság, mozgás és könnyedség tekintetében egyaránt hódító Adrian Eröd fellépésének hatását. Pedig Franz Logéja ugyancsak „fel volt turbózva”, sőt kiterjesztve egy alteregóval: ez a megerősítés számomra a szcenízorás leggyengébb láncszeme, nem a közhely kedvéért mondom így, hanem mert a piros frakkos, ősz hajú táncos-Loge át- meg áthurkolja mind a négy darab előadását.

Amilyen felesleges és megterhelő az utalás egy történet örökérvényűségére, olyan fölösleges és fárasztó vizualizálni egy zenemű vezérmotívumait. A vörös frakkos azonban nemcsak Loge és a tűz megjelenését, illetve felhangzását kísérte kiszámíthatóan és elmaradhatatlanul, hanem Sieglinde és Siegmund nászát is, még ha nem is lángvörös, de rózsálló tűz vetítésével fűszerezve. Van persze közössége a szerelmi érzésnek a tűzzel a költészetben, korántsem csak kivételesen, de ebben a tűz-motívummal bőségesen jelképezett operaciklusban több lett volna az átvitt értelmezésűvel kevesebb.

Elkövettek azonban az alkotók a zenei jelképek látványosításánál fájóbb hibát is, Az istenek alkonyában. A három norna nyitó jelenete mögött lebegő fénypontok tűnnek elő a paravánon, amelyek pamacsszerűségekké növekszenek, s csak amikor fonatok is megkezdik a videotechnika végtelen lehetőségeit kihasználó mozgásukat, eszméltem arra, hogy gyapot vagy gyapjú fonalakká alakulását sejthetjük. Szép jelkép a Wagneré: sorsunk valóban oly bonyolult olykor, mintha különféle erők fonnák fonalait. Viszont úgy gondolom, egy költői szimbólum visszatárgyiasítása egyenesen a művészinek, a művészetnek az ellenkezője. Különben a látvány önmagában lehetett volna érdekes, de nem volt az – szerencsére a három norna, Gál Erika, Németh Judit és Wierdl Eszter kiválóan énekelt.

A paraván alkalmazási módjainak nem teljességében leírt, hiszen kimeríthetetlen sorából hadd említsem még a legegyszerűbbet: amikor sima díszletháttér helye. A walkür második felvonásában hegyláncok, hegyormok képét vetítik rá. Láttam már szebben fényképezett erdőt, vadregényesebb szirteket, számosat – ám azoknál is fantasztikusabb és fenségesebb az a táj, amelyet a romantika nagymesterének szenvedélyes zenéje sugall, amihez ez a díszlet mintha csak egy tévedésből odaállított képes leporelló lenne.

Elismerem, ha az alkotók koncepciója nem lélegzetelállítóan szép hátteret kívánt. Sőt, A walkür hétköznapian zöldellő rétjéből áttűnő, kiégett romváros bizonyossá is teszi, hogy nem. De hogy jön A walkürhöz a rombolás, a világ elrontása végeredményének illusztrálása vagy előrevetítése? Hiszen Sieglinde még méhében hordja a jövő hősét, tudjuk, hogy szörnyű kínok közt fogja világra hozni, de azt még nem, hogy ebbe bele is hal. Wotan féktelen haragja Brünnhilde iránt pedig csillapult, hiszen nem hagyja, hogy legkedvesebb lánya bárki hitványnak prédája lehessen, úgy búcsúzik tőle, hogy szerelmét csak a legbátrabb hős nyerhesse el. Ha így vesszük, A walkür happy enddel zárul, és az őstermészet idilljében, számos derűs és humoros pillanattal, a legszebb reményekkel indul majd a Siegfried. Miért folytatódna az annyira vágyott és csak bajt hordozó gyűrű története, mi a hátralevő két opera személyes tragédiáinak és a világ sorsára oly pesszimista következtetéseinek a tétje, ha már a második darab után összeomlott állapotában látjuk a világot?

A kérdések és kételkedések alkalmával spontán nem méltatott szereplők közül a három darab Wotanját perfekten éneklő Egils Silins messze állt attól a főisten–pátriárka archetípustól, akit egykor Faragó András személyesített meg, attól az intellektustól, ami Theo Adam értelmezésével szólalt meg, attól a megindító szépségtől, amit Donald McIntyre felvételéről ismerek. A Rajna kincsében is, a Siegfiedben is Jürgen Sacher énekelte Mimét. Az utóbbiban nagy játékkedvvel, sok humorral alakította az életét Siegfried (mint a gyűrű majdani megszerzője) felnevelésére fordító törpét.

A harmadik este elején közölték, hogy Christian Franz megfázással küzdve vállalta Siegfried szerepét. Bár feladatával hősiesen megküzdött, a szerep hősi vonásaival, hang (úgy éreztem Logeként volt az igazi, s Sacherrel mintha két karaktertenor szerepelne), habitus és megjelenés (alacsony, köpcös, kopaszodó negyvenes, és éppúgy öltözött, mint Alberich, a törpe az előestén) dolgában adós maradt.

A Siegmund szerepében is nagyszerűnek bizonyult Stefan Vinke Az istenek alkonya Siegfriedjében bőségesen kárpótolta az igazi hős hiányát: töretlen erővel és tenorrajongókat sok örömmel eltöltő hangokkal, szép, átélt játékkal éreztette, hogy talán csak kevésbé nyomott időjárási légkör és a jó operaszínpadi lehetőségek hiányoznak eszményi alakításához.

A walkürök kara alighanem eszményi szépséggel tolmácsolta a nyolc, külön-külön is nehéz szólam kényes együttesét. Noha csak a boldogítóan kicsengő mezzókat említem külön – Bakos Kornélia (Grimgerde), Kovács Annamária (Schwertleite) –, valamennyien megérdemelnék nevük ismételt lejegyzését a színlapról. A Wotan lányai közül Az istenek alkonyában is szerepet kapott Waltrautét világklasszis, Waltraud Meier alakításában hallhattuk, Iréne Theorin partnereként a szopránhang rajongóit is kényeztető, nem mindennapi hangélmény részeseként.

Fodor Bernadettnek megvannak az adottságai egy, szuggesztív Erdához. Lehet, hogy azokat már csak egy jó szcenírozásba kell helyezni. Különleges, „natúr” szopránnak ígérkezett első frázisaiban Sieglinde megformálója: Michaela Kaune. Biztonságosan és nagy erővel győzte a magas fortékat is, ám az iméntitől elütő és nekem nemigen tetsző hangszínnel – írom le óvatosan, mert az azóta meghallgatott néhány felvételen szebbnek és kiegyenlítettnek találtam éneklését.

Egy nagyformátumú, erős basszus, Kurt Rydl Hagenjének sötétségétől dermedhettünk meg Az istenek alkonyában, és az idős Hartmut Welker hitelesítette a záró dalmű Alberichjét, aki felett a zenedráma többi alakjánál határozottabban járt el az idő a Rajna kincsének megszerzése óta.

A Ring átélhető történetével, húsbavágó, születése óta aktuális (most úgy érezzük, napról napra aktuálisabb) gondolatkörével való négynapos együttélést nehezítette a túl sokat és szertelen sokféleséggel magyarázó látvány – de korántsem rontotta el. A nekem történetesen nem kedvező előadásforma vizuális világa nem készül A nibelung gyűrűjével azonos emléknek a következő évtizedekre, mint amilyennek ama dobozbéli bizonyult a ’70-es években. A kiváló akusztikai körülmények között Fischer Ádám vezényelte négy este zenei élménye, a nagyszerű teljesítményt nyújtó énekesek azonban felidézték azoknak a Bayreuth-i rádióközvetítéseknek a hatását, amelyeket az íriszgyulladásom miatt sem láthattam: a szinte tökéletesen hangzó előadást.

Az előadásról további képek találhatók a galériában