Részben szcenírozott vagy túlszcenírozott? – Annál is szubjektívebb gondolatok a Budapesti Wagner Napok Ring-előadásáról – II.

Hartmut Schörghofer rendezésében már azért sem szerencsés félig szcenírozásról beszélni, mert a lehetséges technikák olyan arzenálját vonultatja fel, amely a teljesnél is több. Mennyiségben mindenesetre. Már csak az a kérdés (a hangsúly ezen a szón van), hogy megemelt vagy zavaró élmény-e a választék ily szertelen tobzódása, s ha hozama van is ennyi ötletnek, segíti-e a befogadást egy rendszer.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpada primer és permanens hatásának jellemzője az alkalmiság, a kényszerűség. A pódium elejének két oldalán 7–8, máskor kevesebb szék várja az egyes jelenetekben szereplő énekeseket. Innen egy kristályos hatású, áttetsző anyaggal borított lejtő emelkedik az egyetlen színfalat képező három összefüggő, egyenként négyrészes paraván felé, középen lépcsősorral, de a paraván szintjével kétoldalt is járható a kapcsolat. Ez az üvegszerű paraván különleges anyagból van. Hol áttetsző, hol átlátszó, mögüle néha élő, néha vetített anyagokat látunk, mindezek nagyítására, torzítására és áttűntetésére is képes. (Tükröz is, olykor a tervezők programján kívül, nemegyszer zavaróan.) Meglepően soktudású partnere a világítás- és videotechnikának, és még ajtókként is szolgál. (Az idő is kikezdte: a nyílászárók élén és felületén néhány lyuk keletkezett, amelyeken keresztül éles, pontszerű reflektorfény irritálhatja a néző szemét.)

Nemcsak a technika sokfélesége, hanem az alkalmazás módja is szinte kimeríthetetlen. Hadd szögezzem le elöljáróban, hogy a látványt tervező művészek szakmai tudása, fantáziája, invenciója, csapatuk összehangoltsága és együttműködése a legnagyobb tiszteletet érdemli, amely mellett az erőfeszítés kétségtelenül dús látványa a nézőnek vagy tetszik, vagy nem. Az utóbbi esetben is elismerendő, hogy a csapat munkája nem alsóbb rendű, mint egy hagyományos látványeszközöket alkalmazó operaszínpad teljesítménye.

A Rajna kincse első helyszínének ábrázolásához Wagner nemcsak nehéz követelményeket állít, hanem zenéjével is hihetetlen erővel ábrázol: érezzük a fölöttünk levő hatalmas víztömeg súlyát, folyamatos, örök mozgását, benne az élet lehetséges terét. Feltételezhető, hogy a mitológiai időkben, amíg nem települt partjaira a civilizáció, tiszta vizű volt ez a folyó. Ezért meglepő, hogy a paraván „mögül”, mint egy akváriumban, eleve zavaros, habzón szennyes vizet látunk. Nem a „korhűség” igénye miatt, hanem mert a négyrészes mű a rend, a béke, a tisztaság állapotában indul. A három sellő a koncert többi énekese közt érkezik a színre – és ettől a mozzanattól nem állhatom meg, hogy egyes helyszínek leírásába (és vitatásába) ne fonjam bele annak a látványelemnek az elemzését, amely fizikailag legszorosabban kapcsolódik az előadás legfontosabb alkotóihoz, az énekesekhez, sőt, további szálakként bele ne fésüljem az ő megjelenítésüknek és teljesítményüknek méltatását is.

Az előadás alapállásban követi az oratorikus hangversenyek öltözködési hagyományát: egységesen civil viseletben az énekesek – a férfiak frakkban és annak kiegészítőiben, a nők estélyi ruhában –, egyszerre jelezve, hogy a kor-, helyszín- és jellemábrázolásban az öltözet mint látványelem nem vesz részt, viszont eleganciájával hangsúlyozza a magasrendű alkotás iránti tiszteletet, illetve az esemény ünnepélyességét. (E gesztus tanúsítói, kisebb mértékben és többé-kevésbé, a nézők is.)

De nincs ám mindenki frakkban! (Hamar végzek azzal, hogy Fischer Ádám karmester és a zenekar tagjai sem, ami lehet, hogy a Nemzeti Hangversenyterem öltözködési normájához, vagy a júniusi hőséghez köthető, illetve a Művészetek Palotája tereinek óvatosan mérsékelt hűtéséhez.) A főisten és az istenek igen, de Loge, a kitaszított félisten nem; Alberich, a föld mélyén – és az alsóbb társadalomban – élő törpe, a nibelung végképp nem: Martin Winkler fekete, nyakánál kigombolt inget visel, ami még mindig semleges öltözet. De vajon a társadalmi hierarchiát igyekszik-e tükrözni a jelmezek rendszere, ha a fizikai erejéből, két keze munkájából élő két óriás, Fafner és Fasolt teljes frakk-eleganciában áll előttünk? Igaz, csak két énekes-inkarnációjuk, a gyönyörű, ám kellően nyers basszus hangon éneklő Walter Fink és Sorin Coliban. De Walter Fink Hundingot is énekli A walkürben (szintén nagyszerűen), ezt a sem isteni, sem előkelő alakot, ugyanúgy a korpulens termetére szabott frakkban, alatta fehér mellényben.

S akkor lépjünk vissza az estélyiben megjelent énekesnő-sellőkhöz, akik nemcsak kiválóan dalolják szólamukat, hanem fiatalok. Csinosak is – ennek „ellenére” előtűnnek hosszú sellőhajú, még „sellőbb” és még csinosabb táncosnő-sellők is, sőt, a paraván „mögött” látható zavaros vízben úszó sellők is. De lehet, hogy az utóbbi csak egy, akit trükk sokszoroz meg, akinek pikáns arcába érthetően beleszeretett az ötlet kivitelezője; viszont kár, hogy ilyen naturalista ábrázolásban e sellő(k) rövid, világos haja hivalkodó őszinteséggel paróka. (Még kevésbé értem Az istenek alkonya sellő-jeleneteit „turbózó”, érett korú, vörös parókás és aligha csupán a folyam vize által ápolt „akváriumi sellő” hangsúlyos szerepét, tekintve, hogy a többi fantázialényen nem fogott a kezdet óta eltelt, emberöltőnyi idő.)

A három sellő különben a zenei előadás nagy erőssége. Pasztircsák Polina (Woglinde), Fodor Gabriella (Wellgunde) és Kálnay Zsófia (Flosshilde) hármasa A Rajna kincsében is kiválóan összecsengett, szomorkás énekük Az istenek alkonyában ezüstkönnyekként csilingelt. Tetszett Pasztircsák Polina Gutrune szerepében is.

Nem csak a sellő-énekesnőkkel bánt tapintatlanul a rendezés. A Freiát alakító Szabóki Tünde mellett (mögött) is meg-megjelenik egy karcsúbb, nyúlánkabb, istennősebb alkatú szépség- és szerelemistennő, miközben én úgy gondolom, hogy az operában, még ha csupán részben szcenírozást látunk is, bízni kellene abban, hogy az énekes hozza a figurát. Még ha Szabóki Tünde kellő erővel szárnyaló hangja számomra hasítóan éles is Freia szólamához, továbbá sajnálom, ha én lennék az első, aki megmondja: egy nőnek az első általános iskolai csoportkép készítésétől a koncertpódiumon (szemközt a közönséggel) ülésig figyelnie kell arra, hogyan tartja a lábait.

Kifogástalanul vizsgázott e tekintetben a Frickát megszemélyesítő Birgit Remmert, de nem ám csak e tekintetben, hanem előadásban, éneklésben is, amiben nemhogy kifogástalan: nagyszerű! A Rajna kincse és A walkür Frickáját is ő énekelte, más-más fekete ruhában, hosszú, fekete haját is másképp fésülve: érzékeltetve a két darab jelenetei között eltelt időt is. Hangja, éneklésmódja Kasza Katalinra emlékeztetett, nem a Rajna Frickáját, inkább A walkür Brünnhildéjét éneklő Kaszára. Szigor mellett tisztaság, egyfajta ethosz áradt hangjából és egyéniségéből, engem mindkét operában meggyőzött. Ezzel nem személyes álláspontomat közlöm a családi tűzhely szentségéről, hanem azt, hogy Remmert milyen hiteles erővel befolyásolta és kényszerítette döntésre Wotant.

Ha idáig nem lett volna elég feladvány számomra egy-egy színpadi alak vizuális kettőzése, sőt többszörözése – és az olvasó sem sokallná ezek leírását –, elmesélem, hogy az előeste után hány megjelenési formában lehetett találkozni a tetralógia három estéjének főhősnőjével, A walkür címét adó Brünnhildével. Amikor a királynői termetű Iréne Theorin megjelent, fekete pantallóját kiegészítő, bokáig érő „farkú” frakkfelsőben, ezüstfehér (vagy platinaszőke?), rövidre vágott és hátrafésült hajjal, leginkább egy okos és vagány üzletasszony benyomását keltette, aki, ha kell, nemcsak szállítókocsiba vágja magát, hanem egy robogóra is felpattan, de feltűnhet egy-egy drága koncerten is, fiatalabb kísérőjével. Hanem amikor énekelni kezdett!…

A mindent legyőző és mindenkit meggyőző Hojotoho!-rikoltások alatt, s aztán soha többé nem hagyott kétséget afelől, hogy igazi walkür, a főisten méltán legkedvesebb lánya, aki, lobogó hajjal száguldó lován, azonos a szereppel. Olyan drámai szoprán, akinek hangját mintha Birgit Nilsson hangjának fényéből és karcsúságából és Marton Éva vérbő, zsíros szopránjából ötvözték volna. Csodálatos átütő erővel szólaltat meg pianókat is, tökéletes árnyalással, homogén színben. Valóságos tolakodásnak tűnt, hogy eközben a paraván előtt, majd mögötte, egy táncosnő alakjában megmutatták, milyen egy fiatalabb és karcsúbb, megindítóbb megjelenésű, hosszú hajú walkür!

Vegyük sorra, hogy a három estén végül is hány alakban látjuk Brünnhildét. A walkür harmadik felvonásához a „frakk” után hosszú, uszályos, dekoltált estélyibe öltözött, csillámló száltól ezüstös feketébe, ami páncél-szövetet is jelezhet, mely páncél védelmében bocsátja álomra fejét Brünnhilde a lángtenger övezte sziklaszirten, míg az újszülött Siegfried férfivá serdül. Amikor a Siegfried harmadik felvonásában visszajutunk e lángtengerhez, a paraván „vetítővásznán” kibontakozik belőle egy páncélszövetű, könnyű lepel alatt szunnyadó nő sziluettje, aki oldalára fekve hátat mutat nekünk, Szinyei Merse Pál Pacsirta című festménye aktjának pozitúráját idézve, még vörösesbarna haja színét is, mely hajzuhatag viszont itt nincs feltűzve, hanem alácsüng, a lángokkal összeolvadva. (Bár eddig nem gondolkoztunk azon, milyen természeti energiatartalékból finanszírozza Loge a majd’ két évtizedes tüzet, sem egyéb fizikai kérdéseken, most azért eszünkbe jut: csak meg ne kapja a tűz Brünnhilde aranyhaját!)

Tudni lehetett, hogy a Siegfried Brünnhildéjét nem Iréne Theorin énekli. Ennek okára csak teóriám van. Korábbi években, amikor mindhárom Brünnhilde Theorin szerepe volt, másnaponként kerültek színre az esték. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a közönségnek sokkal jobb lehetett, de a művészeti, vagy a gazdasági vezetésnek nyilván nem.) Az az érzésem, hogy a hangilag csúcsformában levő énekesnő nem kockáztatta meg egymást közvetlenül követő napokon a három nehéz szerep éneklését. Így hát a Siegfriedben Petra Langot kaptuk főhősnőként. Bár hangjától és túltengő kedélyétől nem voltam elragadtatva, kétségtelenül minőségi énekesnő, méltán aratott sikert, de narancs-szőke, félhosszú hajával, mélyfekete bársonyruhájában a két Theorin-Brünnhilde között olyan hatást keltett, mint amikor a Shrek Fiona hercegnője ogre-alakot ölt. Nem a fizikumok cserélődése, hanem a két jelenség és énekesi személyiség különbözősége miatt. S nem mintha ez feltétlenül számítana koncerteken, ha kiválóan szólal meg a zenemű, hanem mert ez részben szcenírozott koncert, és a naponta kitűzött darabok sorozatában az élmények illúziómegtartó időközelségben vannak egymáshoz.

Az istenek alkonya Brünnhildéje azonban visszaváltozik Theorinná, aki a drámairodalom egyik legtragikusabb menyegzőjén vérpiros, sleppes csipkeruhában ontja tehetségének, hangjának kincseit, mígnem visszatér a fekete ruha is, majd bokáig érő piros blézerrel és cipellőben zárul a minden bizonnyal jelmezjellegű fellépő ruhák sora.

Folytatjuk

Az előadásról további képek találhatók a galériában