Rendezte: Puccini (A Manon Lescaut második szereposztása)

2008. november 28.
Magyar Állami Operaház

PUCCINI: Manon Lescaut

Sümegi Eszter, Fekete Attila, Massányi Viktor, Egri Sándor
A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sípos Máté)
Rendező: Valló Péter
Vez.: Győriványi Ráth György

Szomorúnak érzem, hogy a Manon Lescaut még mindig szinte csak arról szól, milyen borzasztó is az, hogy Manon rémes természete miatt szegény Des Grieux és maga a lány is szörnyű sorsra ítéltetik. Pedig nem biztos, hogy pusztán az ifjú hölgy természete miatt válik a történet tragédiává. Igen sokan tesznek azért, hogy megnehezítsék életét. Mutatós, hasznot hozó tárgyként kezelik, úgy ráncigálják, akár egy rongybabát, s ő jóformán még kislányként, önálló akarattal nem igazán rendelkezvén sodródik az események, a férfiak között, s igyekszik minden helyzetből kihozni a legjobbat.

Ezt egyáltalán nem nevezném romlottságnak. Nála sokkal romlottabb a környezete. Fivére épp úgy, ahogyan idős pártfogója, aki pénzért vesz szeretőt magának, akit persze egyáltalán nem szeret, mindössze – kívánatos játékszerként – használ. Mindezt csak azért boncolgatom, mert úgy érzem, Valló Péter rendezésében nem érzékelhető szinte semmi az igen fontos férfi szereplők jelleméből. Pedig nélkülük Manon élete egészen másként alakulhatna. Nem kellene elszöknie Des Grieux-vel, nem kellene hazugságban élnie Geronte-tal, nem kellene börtönbe, száműzetésbe vonulnia, majd szánalmas halált halnia élete virágjában.

De nem akarom tovább ragozni a történet lehetőségeit, rátérnék inkább a konkrét előadásra. Az első két felvonás alatt jobbára unatkoztam. Mivel a nagy szerelmi dráma még csak bontakozóban van, bőven adódhatott volna lehetőség a már említett kulcsszereplők jellemének igényesebb megformálására. De e helyett nem történt semmi más, mint ügyetlen ténfergések, rendkívül természetellenes, amolyan „operás” mozdulatsorok folyama. A tömegjelenetek esetlenül hatottak, a táncok imitt-amott magyaros elemekkel fűszerezett koreográfiája kifejezetten fantáziátlan volt. Ráadásul a táncosok nem tudtak egyszerre mozogni.
Szóval az első felvonás minden különösebb értelem nélkül jóformán csak úgy eltelt.

A második felvonás sem lett sokkal izgalmasabb, Manon énekelgetett szépen, engedelmesen táncolt, ráérősen unatkozott. Lescaut és Geronte jellemének megmutatására itt sem fordított a rendezés különösebb gondot. Ezer szerencse, hogy megjelent a színen Des Grieux is, és végre történt valami. Manon és Des Grieux kettőse megmentette a felvonást. Sümegi Eszter és Fekete Attila lenyűgöző alakítást nyújtott.

Hogy a harmadik felvonástól viszont tényleg minden megváltozott, valószínűleg annak köszönhető, hogy innentől kezdve a szerelmi dráma teljesen a középpontba kerül, semmi más nem érdekes, csak a két főszereplő érzelmei. Nem szükséges tovább „rendezni” a darabot, a zenekar és a szerelmespár elviszi a hátán az egészet. Puccini oly mértékben volt szakértője annak, miképp hasson zenéjével az emberi szívre, hogy a hangjegyek szinte már önmagukban is teszik a dolgukat.

Sümegi Eszter széphangú, kissé butuska leánykából az opera második felére igazi drámai hősnővé fejlődött, gyönyörű hangon, hibátlanul énekelt, s igen hitelesen, szívszorítóan alakította a szerencsétlen szerelmes nőt. Az est legerőteljesebb alakításának Fekete Attila Des Grieux-jét éreztem. Kimondottan meggyőzően formálta a tehetetlenségtől szenvedő szerelmes férfit. Bár néha kissé feszítettnek éreztem a hangját, a szerepbe ez bőven belefért, nem tűnt számomra túlzásnak, legfeljebb a művész hangszálainak egészségéért aggódhatnánk kicsit. Némileg bemerevedett, visszafogott színpadi mozgásáért pedig lehet, hogy inkább a rendezőt kellene okolni, mivel ez a probléma a legtöbb szereplő esetében felróható lehetne.

A zenekar igazán jól szólt. Nem éreztem túl harsánynak sem, a két főszereplő gond nélkül áténekelt a hangfüggönyön. Kisebb hanghibák ugyan előfordultak, néhány apróbb ritmusprobléma is adódott, de összességében profinak éreztem a zenekari hangzást. Győriványi Ráth György határozottan tartotta kézben az együttest.

Mivel a két utolsó felvonás alatt folyamatosan a könnyeimmel küszködtem, el kell ismernem, hogy a Manon Lescaut hatott rám. De ha tárgyilagosan szemlélem a dolgot, azt is be kell látni, hogy ez szinte kizárólag Puccini, Sümegi Eszter, Fekete Attila, valamint a Győriványi Ráth György által irányított zenekar érdeme. Valló Péter rendezése sajnos számomra nem nyújtott semmit, pedig meggyőződésem, hogy ez az opera óriási lehetőségeket rejthet még magában.

(Fotó: Éder Vera)