Ráért volna (Puccini: Edgar)

2008. március 18.
Magyar Állami Operaház

PUCCINI: Edgar

Fekete Attila, Herczenik Anna, Mester Viktória, Kálmándi Mihály, Szvétek László
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkara
Vez.: Kovács János

Akár várhatott volna még ez a bemutató, ha már 120 esztendőt kibírtunk nélküle. Legalább egy biztosabb, stabilabb, kidolgozottabb és ihletettebb előadásig. Akik ezen az estén elmentek a Tavaszi Fesztivál szervezésében az Operaházba, nagy valószínűséggel - hozzám hasonlóan - csalódottan tértek haza.

A csalódás kisebb részben a műnek volt köszönhető, de ebben a dráma, a szövegkönyv jóval ludasabb, mint a muzsika. Puccini sejthetően az Edgar példáján tanulhatta meg, hogy mennyi minden múlik a jó szövegkönyvön, a valódi drámán. Ferdinando Fontana munkája - ne is szépítsük - összecsapott, hevenyészett alkotás, dramaturgiai és szereplővezetési hibákkal sűrűn teletűzdelve. Az olcsó hús tipikus példája, hiszen tudjuk, hogy Fontana jóval áron alul dolgozott a szimpatikus fiatalember kedvéért - aki ezt követően a librettisták réme lett, agyonkínozta őket ötleteivel, elképzeléseiből egy jottányit sem engedve. (Erre jellemző, hogy következő operáját, a Manon Lescaut-t már összesen heten írták.) S a későbbi alkotások sikerei őt, az igényességét igazolták.

S persze az Edgarban a zenei szövet sem ugyanaz, mint mondjuk a Manon esetében, de ez egy fejlődésben lévő ifjú titánnál magától értetődő. Dallaminvenciói még nem igazán kidolgozottak, esetlegesnek hatnak, ugyanakkor híresen izgalmas hangszerelése már ebben az operában is többször bámulatba ejt. A műben fel-feltűnő verista elemeket zenetörténeti újításnak kell tekinteni (az első veristának számító operát, a Parasztbecsületet egy évvel az Edgar után mutatták be), de hatásuk messze nem éri el a legveristábbnak számító Puccini-opusét, a Toscáét.

De e mostani csalódás jóval inkább az előadásnak volt köszönhető. Éry-Kovács András mostanság divatos félszcenírozott megoldása nyugodtan elmaradhatott volna. (Csak halkan: ha valaki eddig nemigen jeleskedett operák színreállításával, vajh miért pont ezzel a macerás művel indít?) A rendező alapjaiban hibázta el a dolgot, s erről időben értesítette is a nagyérdeműt. A műsorfüzetben már az előadás előtt olvashattuk, hogy \"mintha a férfiasság, a férfias hősiesség nem lett volna igazán fontos Puccininak\". Lehet, hogy Edgar alakjából indult ki, s még nem igazán foglalkozott des Grieux, Henry vagy Kalaf figurájával, de ez akkor is kapitális elszólás. Később - ugyancsak a műsorfüzetben - utal arra, hogy az abszurditás légköre hatja át a művet, ami szintén a darab megnemértéséből fakadhatott. Puccinitől semmi sem állt ennyire távol. A komponista egész életműve a realizmuson alapszik, a szimbolika egyedül az utolsó (jóval több, mint három évtizeddel később alkotott) operájában, a Turandotban bukkan föl.

Ennek megfelelően Éry-Kovács rendezése kidolgozatlan és következetlen. Egyfelől puritán háttérrel dolgozik (játéktér: Zeke Edit), de olykor váratlanul túldíszíti a színt. Így az első felvonásban öt székkel variál - nem túl szellemesen -, de a másodikban hirtelen fontossá vált öt nyugágyas-fürdőruhás statiszta szerepeltetése, a harmadikban pedig felbukkan egy funkció nélküli luxus sportkocsi is.

A ruhák egyszerűek, de teljesen inadekvátak. Fidelia ruhája pontosan ellene dolgozik annak, amit a szereplő kifejezne. Az első felvonásban csak egy felpolcolt cicijű tyúkot láttunk ide-oda billegni a színen, a hűséges szerelmes szerepében. Miért is? Érthetetlen. A figura megvalósításában Herczenik Anna zenei haloványságát így tovább rontotta az elhibázott jelmez. S néhány hónappal az Elektra premierje után pedig enyhén szólva kínos újratalálkozni Oresztész amúgy is vitatható pisztolyával, amikor Tigrana \"leszúrja\" vetélytársát.

Sajnos a zenei megvalósítás is kívánalmakat hagyott maga után. Az egész előadást áthatotta valami slamposság, fésületlenség, csiszolatlanság. Nem koncepcionális alaphibával vagy -problémával állunk szembe, hanem a finommunka elmaradásával. Több ponton volt \"balul elsült főpróba\" érzetem - mintha kimaradt volna egy (-két) próba. (Ez egyébként a színpadi megvalósításon is érződik.)

A zenekar időnként túl harsány, bár feltűnő gikszerek és melléfújások nem voltak. Az énekkar (karigazgató: Szabó Sípos Máté) esetében feltűnőbb, hogy az amúgy is szokatlan kottából éneklés során egy-egy sor erejéig sem tudnak az írott anyagtól el(fel)tekinteni. A kórushangzás ennek megfelelően maszatos, még a grandiózusra szánt requiem is sápadtan és vérszegényen szól.

A címszerepet Puccini hőstenoroknak szánta, nem ok nélkül forszírozta, hogy Edgar szólamát olyan hangok énekeljék, mint Tamagno, Negri vagy Zenatello, koruk vezető Otellói. Fekete Attila erős, de metsző és éles hangon, meglehetősen egyoldalú hangképzéssel meglehetősen egyoldalú figurát teremtett. Az első felvonás gikszerét leszámítva üzembiztosan harsogta végig a szólamot, kérdés, hogy ez a szerep csak ennyi lenne-e?

Számomra nagy csalódást jelentett Herczenik Anna Fideliaként. A játéka (mint már említettem) ellentétben volt a szólammal, de sajnos a tiszta Puccini-hősnők arculatát hangban sem tudta felvázolni. Maradt egy elég eklektikus alakítás, biztonsági énekléssel, mélyebb nyomok nélkül.

Tigrana egyfajta olasz Carmen és Vénusz keveréke. (Kicsit fura mű ilyen szempontból az Edgar: középúton van a Tannhäuser és a Carmen között, pedig nem gondolná az ember, hogy Wagner és Bizet alkotásának metszéspontjában pont egy Puccini-mű van.) Mester Viktória impozáns zenei biztonsággal és színpadi rutinnal keltette életre a \"mór lelenc\" ellentmondásos alakját. Az este során egyedül az ő színpadi játékát éreztem hitelesnek.

Frank szerepét Kálmándi Mihály alakította, némiképp fojtott énekléssel, de alapvetően korrekten, ugyanígy tisztességgel állt helyt Gualtiero szólamában Szvétek László.

Az előadás Kovács János kezében volt, aki ez este nem teremtette újjá a művet, nem adott új értelmezést ennek a fiatalkori alkotásnak, mindössze becsülettel letaktírozta. Ez olykor elegendő, itt kevéskének tűnt. Ezért várhatott volna még ez a bemutató, ha már 120 esztendőt kibírtunk nélküle.

	(Fotók: Éder Vera)