Problémahalmaz - A végzet hatalma a Budafesten

2007. augusztus 3.
Magyar Állami Operaház

VERDI: A végzet hatalma

Tréfás György, Paola Romano, Wagner Lajos, Mikhail Agafonov, Szvétek László, Haja Zsolt, Bódi Marianna, Böjte Sándor, Ürmössy Imre, Ujvárosi Andrea
Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara
Vez.: Kocsár Balázs

Nem kevés gonddal kellett szembesülnie annak a félháznyi nézőnek, aki augusztus 3-án az Operaházban megtekintette a Budafest nyári zenei fesztiválon színrekerült Verdi-remekművet, A végzet hatalmát. Már a szervezés körülményei sem voltak átlagosak.

Bár sem plakát, sem műsorfüzet nem említette, a T. Publikum a Debreceni Csokonai Színház előadását tekinthette meg - budapesti fesztiválhelyárakon. A tájékoztatás nyilván azért volt hiányos, nehogy elriadjon a vastagbukszájú érdeklődő, de ez azért némiképp kimeríti a közönség félrevezetésének tényét. Tovább tetézi ezt, hogy a laikus néző a helyszínen nemigen értesülhetett két főszereplő személyének változásáról. Se bemondás, se fényújság, se kifüggesztett műsorlap. Pedig mind a három létezett és működött. A bemondó figyelmeztetett a mobiljaink kikapcsolására, a fényújság (a második rész előtt, elég gagyi módon) részletesen felsorolta a támogatók és szponzorok listáját, míg a kifüggesztett műsorlap az Operaház hat héttel korábbi évadzáró Trubadúrjának szereposztását mutatta.

A gondok azonban ezzel korántsem értek véget. Vidnyánszky Attila rendezése újabb és folytonos homlokráncolásra késztette a nagyérdeműt. Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Vidnyánszky azért választja minduntalan Alekszandr Belozubot díszlet- és jelmeztervezőül, mert akkor már semmi dolga nincs a rendezéssel. Legutóbbi operaprodukciójukban (A nürnbergi mesterdalnokok) például a mesterek alakítóit olyannyira lekötötte az \"üvegbuborékon\" való ücsörgés, hogy egyéb színjátékra nem is maradt energiájuk.

A helyzet most sincs másképp. A Belozub által kitalált díszlet önmagában megrendezte az előadást. A díszlettel csak annyi bajom, hogy Verdi, Wagner, Puccini vagy Mozart szinte bármely darabját el tudom képzelni benne. Adva van egy forgószínpad, rajta egy fura, félkör alakú és meglehetősen randa bádogépítmény, két ormótlan ajtóval. A kifordítom-befordítom játékkal a rendező tetszőlegesen variálhatja a helyszíneket. Felülről fixen belóg egy csapágyas fogaskerék-áttétel, ha akarjuk az univerzum, ha akarjuk az előre elrendeltség alteregójaként.

Nyilván kiderült már, nem vagyok az olyan rendezés híve, amikor a néző a műsorújságból, a rendezői koncepcióból tudja meg, mit is lát. Jobb szeretek a helyszínen magamtól rájönni erre, s ha nem sikerül, botor módon képes vagyok a kudarcot a rendező számlájára írni. Nos, Vidnyánszky gondolataiból nem sok jött át, mindössze néhány ellentmondásos ötlet.

A nyitóképben, a Calatrava-házban lévő babái végigkísérik Leonorát a darab során. Talán még érteném, hogy a múlt jelképei, de ehhez ennyi kevés. Akkor a bábuknak egyéb szerepeltetése is indokolt lenne. Curra szólama az előjátékkal véget ér, Vidnyánszky azonban végigjátszatja a fiatal lányt, afféle árnyékként követi úrnőjét, sajnos nem derül ki, miért. A Gvárdián borotválkozás után fogadja a menedéket kereső Leonorát, s a csuhás testvérek a beavatás előtt szertartásosan lábat mosnak. Miért is? Melitone, aki korábban mindig bent volt, az ételosztásos jelenetben egyszercsak kívül van. Lehet, hogy csak azért, mert azt megelőző \"benti\" jelenet után a díszletet nem tudta még egyszer befordítani? Szóval, a nézőben az előadás során szépen katonásan sorjáznak a megválaszolatlan kérdések, majd egy idő után inkább hagyja a fenébe az egészet, és figyel a zenére. És - ahogy mondtam - a díszlet megrendezi a darabot, a végére még afféle szentimentális katarzis is kikerekedik az egészből.

A zene. Teljesítményüket illetően a szólisták zöme a két végleten helyezkedett el, a fantasztikus és a hallgathatatlan környékén. Kezdjük az előbbiekkel.

Mikhail Agafonov Alvarója ma szinte bármely európai operaházba beférne. Ha a másfél hónappal ezelőtti Szent Johanna kútba is esett, a tenor budapesti bemutatkozása e beugrással fényesen sikerült. Hatalmas és kiművelt hanganyag, könnyedén és minden regiszterben üzembiztosan szól. A voce Lauri-Volpi hangszínére emlékeztetően nemes, s a tenorista frazeálása a legkényesebb ízlésűeket is kielégíti. Ráadásul alkatilag is illúziókeltő. (Nem tudom magamban tartani: legutóbbi hasonló Alvaro-élményem 89/90 táján volt, amikor Szergej Larin énekelte ilyen minőségben Verdi hősét. Õ akkor hagyta el a Szovjetuniót, s szívesen ideszerződött volna, de a Ház akkori gazdája ehhez nem tartotta elég jónak. Persze Münchenben elsőre felvették, azóta már a Metet is megjárta. No comment.)

Közvetlenül Agafonov után Melitone alakítóját, a pályakezdő Haja Zsoltot kell említeni. A fiatal énekes a Csokonai Színház Énekkarának (!) a tagja, amúgy áprilisban megnyerte a grazi Ferruccio Tagliavini Énekversenyt. De ez mind semmi ahhoz, amit Melitoneként hipp-hopp elénk varázsol. A szerepről tudni kell, hogy Verdi hatalmas életművében ritka kakukktojás. A sok végtelenül komor figura után az első igazán könnyed szólam. Egyedül a legutolsó operában, a Falstaffban találunk hasonlóan parodisztikus alako(ka)t. Az összetettséget az jelenti, hogy Melitone éppoly komolynak gondolja magát, mint a darab többi hőse. Már az is nagy dolog, hogy Haja ezt tökéletesen érzékeltetni tudja. Ráadásul hangban sem marad el Bende Zsolt és Bordás György legendás figurájától. A szólam extrém magasságai is pontosan és hatásosan szólalnak meg. Mindent összevetve soha rosszabb pályakezdést. (S egy jótanács: óvakodjék azoktól az énekmesterektől, akik Wagner-tenort akarnak belőle képezni!) Ha az Operaház művészeti vezetésének helyében lennék, haladéktalanul szerződtetném Haja Zsoltot a novemberi utópremierre, első hallásra is veri a kijelölt kollégákat.

A Gvárdián méltóságteljes figuráját gyönyörű és nemes hangon keltette életre Szvétek László. Az énekes a pályakezdés viszontagságai után biztosan talált rá Verdi pompás basszusszólamai között a számára adekvát szerepkörre. (Ne térjen le erről az útról, ő se higgyen az öncélú dirigenseknek, akik Wagner hanggyilkos szólamaira akarják rábeszélni!)
Hozzájuk hasonlóan nemzetközi szintű produkciójáért kell megemlítenünk Böjte Sándor Trabucco-alakítását. Mindig minden a helyén, csak semmi feltűnősködés - ez a jó comprimario ars poeticája. S irigylésre méltó biztonsággal kezeli a pergődobot (Rataplan-kórus).

Sajnos az érem túlsó oldalára kell sorolnunk a magyar operajátszás jelenlegi doyenjét, Tréfás Györgyöt. Az ötvenedik (!) évadját befejező, nagyszerű pályát befutott basszista tartásban pontosan hozta a hajlíthatatlan spanyol grand figuráját, ám hangban már adósunk maradt ezzel.
Preziosilla cigánylány-jósnő-markotányosnő-tábori kurva alakját Bódi Marianna szintén jó színpadi játékkal keltette életre, ám a pontos és igényes zenei megformálás itt is elmaradt.

A debreceni operajátszás egyik emblematikus alakja több évtizede Wagner Lajos. A vidéki operalét egyik szomorú sarokköve, hogy az énekesnek nem csak egy szerepkört kell vinnie, hanem adott esetben kettőt-hármat. Wagner, ez a remek Scarpia és Rigoletto, ezúttal sajnos kapitulálni kényszerült Don Carlos rettentő magas lírai bariton szólama előtt. A szerep gyakorlatilag bármely frázisa az ő kellemes tartományai felett van, így folyamatos és szakadatlan küzdelmet hallhattunk. Dicséretes ugyanakkor, hogy mindennek ellenére sem adta fel zenei igényességét, azaz egy hangot pontosan addig tartott, ameddig azt a szerző előírta, még akkor is, amikor erre már egy csepp levegője/energiája sem maradt.

Semmi sem oldozza fel viszont az előadás szervezőjét Paola Romano szerződtetéséért. (Három estére!) Ehhez fogható mélypontként csak a pár évvel ezelőtti Otello-fiaskó jut eszembe - szintén a Budafesten. Az énekesnő hangja romokban; az alsó regisztert bántóan lemellezte, a középregisztere színtelen és levegős, míg a felső sipítóan éles. A Magyar Állami Operaház szopránjai közül legalább tízen ennél nagyságrendekkel magasabb teljesítményre képesek, s közülük sokan el sem énekelhetik a szólamot. Érthetetlen, hogy egy ekkora szerep hogy szólalhat meg itt ilyen nívón?

Az előadás biztos kézben volt Kocsár Balázs kezében, aki korrektül alkalmazkodott a változatos énekesi minőséghez, s lendületes tempókkal igyekezett a nagyjeleneteket egybentartani. A Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara (karigazgató: Pálinkás Péter) a vidéki operajátszásunk átlagát messze meghaladó szinten vett részt a produkcióban.

Mindent összevetve: szkepszisekkel telve várjuk a darab budapesti premierjét.