Primavera III. – Párizsból Szicílián át vezet az út hazáig

A vidékiség a színházi létben sokszor együtt jár a nélkülözéssel, a hiánnyal, a félmegoldásokkal. A Primavera egyik legnagyobb eredményének azt tartom, hogy erre a (csúnya szóval) seregszemlére a jelenlévők bevetettek apait-anyait. Mindenki érezhetően a legtöbbet akarta kihozni az aznapi előadásból, látványban, minőségben, élményben. De a szervezés nem állt meg az előadás fővárosba történő eljuttatásával. Voltak, akik városvezetővel, képviselőtestülettel, mások autóbuszkonvojjal (ergo: szurkolótáborral) érkeztek. Ott érezhettük minden este az adott teátrum levegőjét.

A helyszín, a helyi viszonylatokhoz képest óriási nézőtér persze többeket sokkolt, a zenekarok/kórusok szinte mind egy-egy fokozattal feljebb kapcsoltak, s némely szólistánál is hallható volt a (többnyire indokolatlan) félelem a hatalmas tértől.

A legfrissebb produkcióval a debreceniek érkeztek. A bő héttel előbb bemutatott Traviata-produkciójukról már beszámoltunk (ez a cikkünk itt olvasható), ezért az április 9-i előadás kapcsán inkább csak a premier óta történt változásokat regisztrálnám.

Nadine Duffaut formabontó, de végletekig átgondolt és okos rendezése (amely nem minden ponton találkozott a nagyközönség ízlésével), ha lehet, még kiforrottabb lett. Az első felvonásban, illetve a második felvonás második képében lezajlott együttes jelenetek még feszesebbek, ütősebbek lettek. Ennek oka lehet, hogy a hangsúlyok – a premierhez képest – eltolódtak, mert az alapvetően kamarajellegű színpadra állítás az Erkel Színház hatalmas színpadán kicsit elveszett.

Mindenképpen rögzíteni szeretném, hogy a debreceni Traviata a legendás régi Erkel Színház-i hangulatot megidéző, ma már ritkaságszámba menő ovációt kapott a mégoly lelkes publikumtól. Ebben a hatásos színházi adaptáción túl elsősorban a három szólista kiemelkedő teljesítményének volt nagy szerepe. Közülük is elsőnek szükséges említeni Kolonits Klára ezerszínű Violettáját, amely a diadalmas pillanatokban is előrevetíti a fájdalmas elmúlást, a percnyi boldogság megélésének és elvesztésének végtelenül emberi drámáját. Ez a Violetta nem küzd a Sors ellen, megadóan fogadja annak minden csapását, sőt, mintha múltjának kiengeszteléséül dobná oda magát prédaként, amikor örökre lemond Alfrédról. Kolonits hangi alakítása a szólam legnagyobb idoljait idézte.

Tovább haladt Alfred szólamának birtokba vételével Boncsér Gergely. Nemcsak biztos magasságaival (a Stretta C’-jének ütembiztosságát bárki elirigyelné idehaza), hanem szépen felépített és hatásos pianóival is egyre kitűnik pályatársai közül. A premieren némi rekedtséggel kínlódott idősb Germont alakítója, Florin Estefan. Ezúttal egészségesen gyönyörű, telt hangon, szívbemarkoló kantilénákat énekelve méltán aratott sikert.

A debreceni Csokonai Színház Ének- és Zenekara a fesztivál talán legerősebb zenei együttesét jelentette. A produkció zenei vezetője, Szabó Sípos Máté nemcsak a finoman kidolgozott részletekkel, hanem drámai nagyjelenetek hatásos adagolásával járult hozzá az előadás megérdemelt sikeréhez.

fotó© Rákossy Péter

Az utolsó este formabontóra sikeredett szinte minden szempontból. Pietro Mascagni világhírű egyfelvonásosa, A parasztbecsület mellé Faragó Béla komponált parafrázist Háy János Egy pohár víz

című darabja nyomán. Az április 10-i előadás a Pécsi Nemzeti Színház február közepi bemutatója volt.

A parasztbecsület szintén olyan alapmű, mely időről időre felbukkan vidéki színházainkban, szinte mindig a Bajazzók párjaként. A darab ezúttal magyarul került színre, a fesztivál egyetlen olyan darabja, amelyet nem eredeti nyelven énekeltek. E hátrány egyébként számomra nem a(z általam ismert szövegű) Mascagni-műben, hanem az Egy pohár vízben okozott problémát, mert a magyar énekeseink zöme (tisztelet persze a kivételnek!) egyszerűen nem énekel már tisztán anyanyelvén.

Nagy Viktor klasszikus rendezése korrekt volt, de A parasztbecsületben számomra indokolatlan mértékben beépítette a falu főterét, ami még az Erkel Színházban is elképesztően zsúfoltnak hatott. Hagyományos színészvezetése talán csak annyi újdonságot hozott, hogy Alfiót a darab elején kifejezetten szelíd, szinte már galamblelkű figuraként mutatja be, belépőjét is a falubeli gyerekeknek énekli. Nagy Viktor egyébként a dalművet – mintha rímelni szeretne a második részben bemutatott Faragó-operára – a XX. századba tette, így Alfio például teherautóval fuvarozik.

A parasztbecsület Vass András mérsékelten szenvedélyes tempói mellett többnyire fel tudta mutatni a mű eredeti értékeit. Ebben remek partnerei voltak a Pannon Filharmonikusok, valamint a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara.

Santuzza szerepében Vincze Klára a mezzo-felfogás felöl közelített. Ez elsősorban a szélesen megénekelt középhangokat jelentette, a magasságokra viszont kivétel nélkül egy terccel alacsonyabbról indított, ami a pálya vége felé járó énekesnők (rossz) szokása szokott lenni. Váratlan és kellemes meglepetést okozott Turpinszky Gippert Béla Turiddu szerepében, aki – mint korosztálya tenoristái általában – nem a hagyományos úton került az operaszínpadra. Turpinszky Gippert szép magvas, sötétszínű, minden regiszterben kiegyenlítetten, és főleg erőltetés mentesen megszólaló hang birtokosa. Diadalmas magasságai, kissé nyers éneklési stílusa tökéletesen illeszkedik a szicíliai parasztlegény egyszerűbb alakjához. Szívesen meghallgatnám más főszerepben is (áprilisban Kolozsváron a Bánk bán címszerepét énekli).

Alfio szólamának az első felét a buffo múltjára támaszkodva ideálisan szólaltatja meg Tóth János, de a bosszúkettős már megoldhatatlan feladatok elé állította. Ruszó Alexandra ügyesen oldotta meg Alfio csapodár és (e felfogás szerint elég) üresfejű hitvesének szerepét.

Egyfelől dicséret illeti a Pécsi Nemzeti Színházat, hogy szakítva a hagyományokkal A parasztbecsület mellé egy kortárs operát rendeltek. Az Egy pohár víz erősen áthallásos mű, amelyben egy falucskában uniós pályázat nyomán épülő földvezeték építése során az építésvezető szerelmi viszonyba keveredik a helyi buszvezető feleségével. Háy János és Faragó Béla A parasztbecsület dramaturgiáját próbálja meg adaptálni a kortárs történetre. A szándék – véleményem szerint – Faragó Bélán bukik meg, aki egyszerűen nem tudja megtölteni a darabot a kellő impulzivitással.

Faragó legfőbb zeneszerzői eszközeit elsősorban a viszonylag egyszerű motívumok sokszori ismételgetései jelentik. Ez olykor kedves poénokhoz vezet (sajnos a már említett szöveg-értés, illetve -nemértés ezt sokszor gátolja), de leginkább elakad a cselekmény. A néző egy idő után elkezd unatkozni és a bő órás mű vontatottnak, szinte végtelen hosszúságúnak tűnik. Ezen az sem sokat javított, hogy a zeneszerző megpróbált karakteres személyiségeket színpadra álmodni.

Nagy Viktor az eredeti Parasztbecsület-díszlet (tervezője: Horesnyi Balázs) vázát hagyta csak meg, s erre építette a kifejezetten szellemes rendezést is, ami sokat segített a darab befogadhatóságán.

Turpinszky Gippert Béla Túri Dani szerepében változatlanul üzembiztos tenorhanggal vétette észre magát. A szomszédnő szerepében igen hatásos, sok humort megcsillantó karakteralakítást mutatott fel Vincze Klára, akinek talán nem a klasszikus operai hősnők világában kellene a jövőjét keresnie. Ruszó Alexandra nagyon szépen hozta a szeretetre és szerelemre vágyó egyszerű asszonyka, Marika alakját. Üde színfolt volt a részeges Kiss Tibi alakját éneklő Győrfi István.

fotó© Pályi Zsófia

A Primavera 16’ Fesztivál, mint láttuk, kissé vegyes felhozatalt jelentett, amelyben jelen sorok írója elsősorban ezt a változatos és lelkes sokszínűséget élvezte. No meg azt, hogy – mint a régi szép időkben – volt indoka egy héten hat estét az Erkel Színházban töltenie.