Parsifal a Budapesti Wagner Napokon

2006. június 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Wagner Napok
WAGNER: Parsifal
(Hangversenyszerű előadás, szcenikai jelzésekkel)

Parsifal - Christian Franz
Gurnemanz - Matti Salminen
Klingsor - Günter von Kannen
Amfortas - Tomasz Konieczny
Titurel - Kováts Kolos
Kundry - Németh Judit

Grál-lovagok - Kiss Péter, Ambrus Ákos
Apródok - Horváth Péter, Horváth András, Ocsovay János, Derecskei Zsolt
Viráglányok - Váradi Zita, Cecilia Llyod, Simon Krisztina, Murár Györgyi, Ardó Mária, Schöck Atala
Mennyei hang - Schöck Atala

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Látvány és koncepció - Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna
Vez.: Fischer Ádám

Rendkívül kemény és súlyos előadás volt. Az ereje szinte kényszerít, például arra, hogy eredeti szándékommal ellentétben szóba hozzam a Magyar Állami Operaházat, vagy arra, hogy - szintén akaratom ellenére - a legvégén kezdjem.

A legvégén, amikor a \"standing ovation\" közepette megpróbáltam magamban felsorolni, ma este milyen kérdésekre kaptunk határozott válaszokat!

Az egyetlen dolog, amiben hajlandó vagyok némi határozatlanságra, az a kérdés, hogy vajon életem legjobb operaelőadását láttam-e? Hátha sokáig élek még...
De, hogy az eddigi legjobbat miért pont a Művészetek Palotájában? Nos, kezdjük ezzel...

A terv-fázisban még zavart a gondolat, hogy egy \"félig szcenírozott\" előadást nézzünk meg, ráadásul egy Wagnert! Az ő műveit borzasztó nehezen viselem hanglemezről. Nem vagyok megszállott wagneriánus, de eddig az \"igazi\" produkciók valahogy meg tudtak győzni arról, hogy például a Trisztánban tényleg nincsenek fölösleges hangok, vagy, hogy a Ring nem megnézhetetlenül hosszú. Vajon egy díszlettelen, jelmeztelen előadás nem lesz unalmas?

Az első meglepetés: a \"világ legjobb kulturális épülete\" erre is alkalmas! A pódium első harmadát lesüllyesztették zenekari ároknak, a többire tettek három lépcsőfoknyi tér-elemet, a többit megoldották nagyon ügyes világítással. Meg aztán, mi az, hogy félig szcenírozott? A látványért felelős ifjú hölgyek abból a három lépcsőfokból úgyszólván pimasz magabiztossággal csináltak totális színházat.

Nincsenek jelmezek? A férfi szereplők többnyire saját frakkjukban, szmokingjukban jelentek meg, de a viráglányoknak járt egy-egy rövid piros szalag, Kundry pedig az első felvonásban fekete ruhát viselt, a csábítós másodikban vöröset, az üdvözült harmadikban fehéret...
Mindez bőségesen elegendőnek bizonyult, sőt.

Díszletek nélkül? Azt a bizonyos három lépcsőfokot az első felvonásban fekete drapéria borította, a másodikban már csak félig. A csábító oldal fekete, a \"tiszta\" oldal fehér! De amikor a harmadik felvonásban a nagypénteki varázs közepette a maradék feketét is lehúzzák az egyébként fehér lépcsőkről, akkor - a világítást még egy picit föltekerve - a most már teljesen fehér színpadról visszaverődő fény elárasztja az egész termet. Mindez, összhangban a zenével, Gurnemanz korábban \"megspórolt\" legmagasabb, leghangosabb hangjaival... nagyon emelkedett, hatásos jelenet volt.

Vegyünk még hozzá egy-két, tényleg nüánsznyi apróságot - például a balga Parsifal és a haragos-ünnepélyes Gurnemanz dialógusát a lenyilazott hattyú kapcsán. Szikrázó feszültség, miközben valahonnan, a legfelső orgonakarzatról közéjük szállingózik egy toll. Egyetlen kicsinyke jelzés, a megfelelő helyen.

Szóval: díszletből, jelmezből és rendezésből is csak a minimumra szorítkoztak, de ha ezek átgondoltak, koncentráltak és nem a zene ellen dolgoznak, akkor a hatással nem versenyezhet semmilyen \"hagyományos\" színpadi koncepció.
A rendkívül takarékos látvány nagyon komolyan szolgálta magát a zenei megvalósítást, ráadásul a produkció ez utóbbi téren is nagyon komoly erőket tudott felvonultatni.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara az utóbbi néhány évben nem tartozott a kifejezett kedvenceim közé. Kvalitásaik megvannak, bármikor képesek kiugró teljesítményt nyújtani, de a színvonal meglehetősen egyenetlen. Gyakran talán a kedv hiányzik, gyakran a lelkesíteni képes központi akarat. Elszórtan most is hallok maszatolást, disztonálást, de ez most nem slamposság, hanem a lazítani képtelen önfegyelem, a feszültség. Tulajdonképpen nagyon jól szólnak, sőt olyan jól, ahogyan azt - már elnézést - operai árokból nem igazán szoktuk meg.

Hogy mitől kaptak szárnyra? Sokat próbált muzsikusok, sokfelé, a legnagyobbakkal is játszottak már, tehát biztosan nem a megilletődöttség teszi - de ha nem, akkor csakis a karmester lehet a felelős, vagyis Fischer Ádám igazolta jó hírét. Bizonyára a jó tempóknak, az összefogottságnak, a folyamatok lélegzésének, ritmusának is köze van ahhoz, hogy a majdnem ötórányi nettó műsoridő egyáltalán nem tűnik soknak.

A kórus sem a \"szokásos\" operai együttes. Itt elég nagy a tér, hogy az oldalerkélyen, a karzatokon és a pódiumon is meglehetősen nagy létszámú tömeg mozoghasson. A Nemzeti Énekkarból és a Rádiókórusból összevont együttesnek már a puszta volumene lenyűgöző. Igaz, profi énekegyütteseink megszólalását nem mindig szeretem. Talán a többnyire szólóénekesekre szabott hangképzés teszi túlságosan felhangdússá, zsírossá a tónust, és ez nem minden zenei szövetben jó. De Wagnernél jó! Sőt, nagyon jó!

És a szólisták!

Talán most kéne abbahagyni az írást, egy kicsit engem is fáraszt a lelkendezés. De nincs mit tenni, mégiscsak ők jelentették a \"koronát\". Ráadásul a teljesítményük kapcsán ismét van min elgondolkodni.

Világszínvonalú énekesnőket fel tudunk mutatni. Időről időre sztár is akad honleányaink között, nagyon-nagyon jóból pedig rendszerint van több is. A férfi főszereplőket viszont - nincs mese - importálni kell!
Hazafias és férfiúi énem tiltakozik a gondolat ellen, hogy a jelenségnek netán valami genetikai magyarázata lenne. Feltűnő, hogy az egy kivétellel hazai kiállítású viráglány-szextett is milyen jól szól, Németh Judit Kundry-ja pedig hatalmas alakítás. Istennői színpadi jelenség, meggyőző zeneiség, és színében is szép, hatalmas volumenű hang. Tulajdonképpen csak a második felvonásban kell teljes energiával \"ott lennie\", viszont az három más rendes operával felérő énekelnivaló. Fáradtságot, fátyolosságot, menet közben keresgélt pozíciót nem hallani, a székhez szögel.

Christian Franz talán kevésbé daliás Parsifal, de csak a megszólalásig. Végre egy olyan férfihang, ami nem a tesztoszteron hiányától magas. Igazi wagneri hőstenor, habár tőle több olyan ívet is hallok, amit \"erőből\" kell megoldania. Mindenesetre nincs híján annak az erőnek, és így méltó párja Németh Juditnak.

Amfortas: Tomasz Konieczny. Szintén szép hang, de ami igazán elképesztő, az a volumen. Amiről úgy véled, hogy fortissimo, az később lendületgyűjtő alapozásnak bizonyul, végül a kétségbeesett \"erbarme, erbarme\" felkiáltásba beleremeg a föld, megmozdul a födém...

Klingsor jelenése csak a második felvonás elején kezdődik - ugyanott hamarosan véget is ér. A többihez képes nyúlfarknyi szerep, igazi nehézségét talán éppen az jelenti, hogy percek alatt kell sorsokat elrendeznie. Igen nehéz szólam, amit Günter von Kannen - a többiekhez hasonlóan - fölényes biztonsággal énekelt el.

És hát Salminen. Tulajdonképpen dramaturgiailag is ez teszi tökéletessé az előadást, hogy kortalan bölcsességében Gurnemanz a történeten kívül foglal helyet. Jelenléte elvileg egyidejű a drámával, mégis, mintha utólag kommentálná és foglalná keretbe az elhangzottakat. Felette áll a dolgoknak. Nem nagyon tudom, hogy éri el? Milyen eszközökkel lehet ennyire nemes, ennyire grandiózus egy figura?
Feleségem a szünetben majdnem pontosan ugyanezt teszi szóvá: \"Életemben ilyen jó énekest nem hallottam, pedig semmi különöset nem csinál. Csak azt, amit tulajdonképpen minden operistának alaphelyzetben tudnia kell. Szép hangja van, nagy hangja van, és tisztán énekel. Ennyi.\"

Hát igen, csakhogy a mennyiség itt csap minőségbe. Korlátlanul tud építkezni, és amikor a harmadik felvonás nagypénteki jelenetében a korábban hallottakra még sokat-sokat rá tud tenni, (miközben az egész teremben felragyog a fehér lépcsőkről szétszórt fény), akkor ott valóban a mennyek nyílnak meg.

És a végén - a tényleg hangos bravózás és tapsvihar közben - eszembe jut a Magyar Állami Operaház... Több szempontból igazságtalan az összevetés, de az mindenképpen felvetődik, hogy vajon egy monstruózus díszlet tervezésének, építésének, de főleg rendszeres össze- és szétszerelésének költségeiből nem telne-e legalább időnként ilyen színvonalú apparátusra, ilyen énekesekre?

Nyomatékkal hangsúlyozom: szó sem volt koncertszerű, vagy akár \"félig szcenizált\" előadásról. Nagyon kevés díszlettel és jelzésszintű jelmezekben, de rendkívüli gondossággal megrendezett Parsifalt láthattunk, méghozzá olyan zenei minőségben, ami örökké emlékezetessé teszi ezt a minden részletében tökéleteshez közelítő estét. Szerintem ezentúl még kevésbé fogok Parsifal-lemezfelvételeket gyűjteni, de ezt az élményt már senki nem veheti el tőlem. Még az unokáimnak is mesélni fogom!

\"Tapsrend\" - Középen, Fischer Ádám két oldalán a látványfelelősök: Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna