Parsifal 26 (A Parsifal a MÁO-ban)

2009. április 5.
Magyar Állami Operaház

WAGNER: Parsifal

Amfortas: Perencz Béla
Titurel: Cserhalmi Ferenc
Gurnemanz: Polgár László
Parsifal: Molnár András
Klingsor: Egri Sándor
Kundry: Irmgard Vilsmaier

Rend.: Mikó András
Vez.: Kovács János

Ilyenkor, Húsvét tájékán a hangversenytermekben, templomokban egymást érik a János- és Máté-passió előadásai (az idén kivétel is van, Händel Brockes-passiója a Zeneakadémián), az operaházakban pedig a Parsifal a kötelező darab.
Az a színrevitel, amely most az Andrássy úton előkerült, már huszonhat éves; egykoron a Ferencsik vezényelte bemutató olyan jelentőséggel bírt, hogy a Hungaroton – még fekete lemezen – meg is jelentette. Mivel az akkori főszereplők közül Polgár László és Molnár András most is a színpadon volt, csábító lenne az összehasonlítás, de nem teszem. Először, mert lemezjátszómat, lemezgyűjteményemet rég eladtam, másodszor, mert a lényeg az, hogyan működik ma az előadás, teljesen függetlenül múltjától.

Mikó András rendezése, és így nyilvánvalóan a díszletek is, Wolfgang Wagner 1975–81 között futott bayreuthi produkciójára hajaznak, bár például egyéni vonások is felfedezhetők itt. Tetszett például a falevelek repülő madarakra emlékeztető formája. Nem tetszett a Grál-lovagok (itt inkább szerzetesek) kivonulása az első felvonás végén: a jobb oldalon állók baloldalt távoztak, a baloldalt állók a jobb oldalon, miközben látványosan körbejárták a kelyhet tartalmazó „szentélyt”. Színpadi látványnak megfelelt, de ezen túl, a „valóságban” maguknak eljátszották volna ezt a komor vitézek? Amúgy a rendezés józanul logikus, és ezért tényleg mondaható időtlennek.

Az első felvonásban a zenekar vonósrészlege szép tónusban játszott, fegyelmezetten; a rezes és fafúvós részleg volt tisztátalan, lötyögős, ilyenkor valóban harsányan szólt az egész. A második felvonásra e hibák is eltűntek, a harmadik első néhány percében fáradtnak mutatkozó vonósok is összeszedték magukat később. Nem nagyon volt baj a kórusokkal sem, így a Kovács János vezényelte előadás zenei alapja elégedettségre adhatott okot.

Polgár László színpadi megjelenése még mindig tekintélyt parancsoló, hangjának szépségét, egyenességét sem kezdte ki az idő, bár gyakran feltűnt (különösen azokban a részekben, ahol vékonyabb volt a zenekari kíséret), hogy bizonyos hangjai mintha valahol az éneklésből enyhén a beszédszerűségbe mennének át. De összességében alakítása nagy volumenű volt, erős basszusa olyan természetességgel szólalt meg, mintha így énekelni alapjában véve egyszerű dolog volna. Polgár jelenléte, jelentős drámai súlyú alakítása az előadás egyik legnagyobb erőssége volt.

Amfortast Perencz Béla jelenítette most meg. Ő teljesen más hangképzési ideált követ, vibrátósabb a hangvétele. De – különösen a magas regiszterben – szép tónusú ez a hang is, és a mélyben sem nélkülözte az erőt, a tragikus sorsú király megformálásával ő sem hagyott hiányérzetet.
Cserhalmi Ferenc Titurelként ott trónolt magasan a háttérben, valóságos alakként jelent meg. A rendezés itt eltért a hagyományostól, miszerint csak a hangja legyen jelen. Így kevéssé keltett hiányérzetet nem igazán túlvilági basszusa.
Klingsor sem túl sokáig van színen. Egri Sándor magas hangjai erőltettek voltak, a varázsló az ő éneklése által még jelentéktelenebbé vált, ahhoz képest, hogy minden rossz forrása.

Irmgard Vilsmaier keresett német mezzoszoprán, Kundryként természetesen helyt állt, figyelemreméltó alakítást nyújtva. Az ő magas hangjai sem voltak igazán szépek, gyakran élesen szóltak, de egészében a helyén volt itt.
A viráglányok kedvesen csilingeltek cérnavékony szopránjukon, valóban hős, ki ennek ellenállt.

Parsifalként, az egykori bemutató szereposztásából másik „túlélőként”, Molnár András lépett színre. Számomra itt-ott kissé sok volt vibrátója, de amit a második felvonásban, a Kundry-csók, az „Amfortas” felkiáltás után művelt (valahol a színpad közepén állva, mégis beénekelve az egész teret), azzal tényleg egy nagy formátumú tenort, és egy valódi wagneri hőst jelenített meg, a belső drámát a külső szemlélő számára is átélhetővé téve.

Lesz még egy-két előadás a következő napokban, érdemes megnézni.

(Fotók: Éder Vera)