Párizs és Firenze - A köpeny és a Gianni Schicchi az Erkel Színházban

2015.december 16.
Erkel Színház

A köpeny
Michele - Szemerédy Károly
Giorgetta - Sümegi Eszter
Luigi - Fekete Attila
A Csuka - Szerekován János
A Vakond - Gábor Géza
A Szarka - Wiedemann Bernadett
Utcai énekes - Rácz Illés
Szerelmespár - Kersák Edina / Novák János

Gianni Schicchi
Gianni Schicchi - Kálmán Péter
Lauretta - Sáfár Orsolya
Zita - Wiedemann Bernadett
Rinuccio - Balczó Péter
Gherardo - Szerekován János
Nella - Mitilineou Cleo
Gherardino - Takács Botond
Betto di Signa - Kiss András
Simone - Szüle Tamás
Marco - Busa Tamás
La Ciesca - Farkasréti Mária
Maestro Spinelloccio, doktor - Németh Gábor
Amantio di Nicolao, jegyző - Bátki Fazekas Zoltán
Pinellino, suszter - Gyarmati Álmos
Guccio, kelmefestő - Szentimrei László

a Magyar Állami Operaház Ének-és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Hogy Giacomo Puccini Triptichonja nem tartozik a budapesti operaszínpad népszerű művei közé, azt eddig is tudtam, de erről sajnos a minap ismételten megerősítést kaptunk: az új produkció második előadásán olyan csekély létszámú közönség jelent meg, amire csak ritkán van példa, premier után pedig különösen. Meggyőződésem, hogy ez nem a művek zenei kvalitásán vagy ebben az esetben a megvalósítás minőségén múlt. A budapesti közönség, amely jó esetben akárhányszor megtölti a Tosca vagy a Turandot előadásainak nézőterét, nem igazán fogékony a három egyfelvonásos műre, zenei világukra.

Mit tagadjam: a Schicchit leszámítva nekem sem tartoznak kedvenceim közé, nem véletlenül választottam egy olyan párosítást, amelyből az Angelica kimaradt. Azt már egykor is csak és kizárólag Kincses Veronika, Tokody Ilona és Jablonkay Éva lenyűgöző alakítása miatt tudtam szeretni, kedvükért kibírtam az apácáknak a mű első felét kitevő „pasztellkedését” is. Tulajdonképpen A köpeny is hasonló dramaturgiai problémával küzd: a darab, a dráma csak nagy késéssel kezd kibontakozni. Ám ha meggondoljuk, a verizmus nagy művei közt a Lecouvreur és a Chenier első felvonása alatt is gyakran érzi a néző, hogy ezt legjobb lenne kihagyni úgy, ahogy van. Legfeljebb az egyikben a szoprán, másikban a tenor nagyáriája jelent némi vigaszt a drámai és zenei folyamatok oly lassú és unalmas csörgedezésére.

A viszonylagos érdektelenség ezúttal nem magyarázható a produkció színpadi és zenei megvalósításának valamiféle kolosszális hibájával. Nem. Elsőként is le kell szögeznem, hogy bár eddig annyit, de annyit ostoroztam Anger Ferenc rendezői, és még inkább művészeti vezetésének — ha van olyan — hibáit, ezúttal mindenképpen kiváló munkát végzett. Alapvetően helyes volt, végre, a kiindulópont: nem ötleteit és vízióit rendezte, hanem a darabot. (Helmut Schmidt mondta, hogy akinek víziói vannak, forduljon orvoshoz). Puccini partitúrái amúgy rendező példányként is értelmezhetők, csak tudni kell olvasni hozzájuk. Anger most tudott, A köpenyben különösen. Lehet, hogy más néző mást keres, mást tart fontosnak egy rendezésben, nekem az a legfontosabb, a karaktereket hogy kelti életre, hogy tárja fel egy ember erényeit és hibáit, és legfőképpen: hogy mutatja meg a figurák viszonyait, konfliktusait, amelyből utána a dráma már majdnem magától életre kell.

Anger, úgy éreztem, ezúttal pontosan és intenzíven próbált, kitűnően vezette énekeseit, a fő- és mellékszereplőket egyaránt, akik valamennyien nagyszerűen tettek eleget feladatuknak. Itt és most a színpadi részt éreztem kidolgozottabbnak, Zöldy Z. Gergely szemnek nagyon kellemes, illúziókeltő díszleteiben, a Schicchiben pompás jelmezekben. Mintha a zenei oldalra kevesebb idő és energia jutott volna, ezért érzékelhető volt egyfajta túlzott függés a zenekari ároktól. Egyszerűbben és egyértelműbben szólva: A köpeny második felének izzása még perzselőbb lehetett volna, ha kevesebbet sandítanak a karmesterre. Az izzás azonban nem maradt el, különösen a mű második részében, ahol a három főszereplőnek köszönhetően létrejött az a háromszög, mely csak felületesen emlékeztet a Bajazzók konfliktusára. Aki maga is szenvedője, vagy csak szemlélője volt annak az elhidegülésnek, amit egy házasságban az örök kapcsot jelentő gyerek elvesztése jelent, pontosan tudja, mire gondolok. Giorgettát nem az új kaland vágya kergeti Luigi karjaiba, hanem a mindent elsöprő bánat; arra keresne, ha lenne — de nincs — vigasztalást.

Sümegi Eszter hangszíne számomra továbbra is idegenül cseng kissé az olasz fachban, de az tagadhatatlan, hogy roppant energiákat mozgósít énekben és játékban egyaránt. Ha van mű, zenei világ, ahol ez abszolút helyénvaló és hiteles tud lenni, A köpeny bizonyára az. Fekete Attila Luigija semmiben nem emlékeztet az olasz operák tenorhőseire, nem a Szajna-parti amorózót játssza, hanem a zsákokat cipelő, meglehetősen elhasználódott, de még nem teljesen elfáradt proletárt. (Ha van még, aki e szót ismeri…) Ehhez igazítják frizuráját és jelmezét, és ehhez igazítja hangját és éneklését is. Mivel a közelmúltban több csodálatos koncerten egészen más hangon hallottam tőle Verdi Requiemjét, feltételezem, hogy a dolog tudatos volt, nem véletlenszerű. Ahogy Sümeginél, úgy nála is becsúszik pár nem éppen szép hang, de ez semmit nem számít, ha ezektől csak a színpadi lét, sőt maga az élet tűnik még igazabbnak és valódinak.

Szemerédy Károly nagy meglepetés! Először láttam, hallottam, nem tudtam róla semmit, de a nagy magyar férfiénekes-ínségben fel kellett kapnom rá a fejem. Egy hang, amely minden regiszterben kiegyenlítetten, természetes színnel szól, ritka jelenség a magyar operaszínpadon. Nem hősbariton, egyelőre semmiképp, főleg, mert a középregiszterben időnként tenorális színnel szól, de a szerep egyetlen részében sem volt gondja sem szólamával, sem figurájával. A mű első felében szinte eszköztelenül éreztette Michele néma fájdalmát, hordozta a titkot, amelyre csak később derül fény. A Giorgettával énekelt kettősben is csak lassan és fokozatosan nyílt ki, hogy aztán az áriában és a gyilkossági jelenetben megmutassa, benne sincs kisebb indulat és szenvedély, mint a szerelmi háromszög másik két szereplőjében. Szemerédy a produkció nagy értéke, új és friss szín hangban, játékban egyaránt: az eredetileg a szerepre kitűzött baritonnak kívánjunk gyors gyógyulást, de azt kijelenthetjük, hogy távolléte nem okozott hiányérzetet semmiben.

A kisebb szereplők alázattal, de magas színvonalon teljesítettek. Gábor Géza, mint mindig, elsősorban robosztus hangját mutatta meg. Szerekován János matériája egészen más súlyt képvisel, de tavalyi remek Pedrillója után ismét élveztem játékban és hangadásban is megmutatkozó természetességét. Egy egyáltalán nem jelentéktelen szerepkörben nagy nyeresége lesz a színháznak, vagy már most is az. Wiedemann Bernadett szinte szétfeszíti Szarka néni kereteit. Hangja ma is pompás matéria, még akkor is, ha a nagy szerepekhez szükséges magas regiszternek már nyilvánvalóan nincs birtokában. Azonban minden hangjából érezni a művészi és hangi formátumot, amely a színház vezetésétől többet, sokkal többet érdemelne. Ha már nem gondolkodnak benne Eboliként és Amnerisként, ha már színre került a Triptichon, Szarka néni és Zita tökéletes szereposztás valóban, de miért nem kapta meg az Angelica hercegnőjét is? Kérdés, amelyre nincs válasz, és ha valaki még próbát tenne az illetékesek közül, hiteles és ésszerű magyarázatot akkor se tudna adni rá.

Míg A köpeny esetében a színpadi megvalósítást találtam közel hibátlannak, a Gianni Schicchiben elsöprő erejű volt a rokonok együttesének zenei produkciója is. Valószínűleg itt alaposabb próbafolyamat előzhette meg a premiert, mert az ebben a darabban oly fontos mellékszereplők valamennyien kiváló alakítást nyújtottak. A Schicchi sikere áll vagy bukik a rokonok színészi és hangi képességein. Természetesen olyan luxusszereposztásra nem számíthatunk ma már, és nemzetközileg is valószínűleg páratlanul kivételes eset volt, mint az opera Szinetár Miklós rendezte tv-változatában. Ott a színház igazi adu ászai, Ágai, Komlóssy, Moldován, Szalma énekelték és játszották feledhetetlenül ezeket a szerepeket. A mostani családtagok is — nevük a szereposztásban olvasható, véleményem érvényes valamennyiükre — mind „hangok”, persze ma már legtöbbjük a pálya delelőjén túl, s ettől külön-külön jelentőséget tudtak adni karakterüknek, együttesen pedig remekül szóltak.

Játékban is kiválóak valamennyien, lelkesen megvalósítva Anger rendezői elképzelését, amelyet azonban nem találtam olyan sikerültnek, mint A köpenyben. Nem általában, mert a rendezői koncepció alapvetően rendben volt, inkább néhány játékelemet éreztem feleslegesnek, túlzónak vagy közönségesnek. (Nincs bajom a telefonnal, noha 1299-ben Firenzében nem létezett, mert ötletként jó és a szituáció szellemes megoldása, de nem értem a mackókat, se a nagyot, se a kicsit, és legfőképp örömmel lemondanék a nagyobbik mackó egyik karjának fallosszá való transzformálásáról.)

Amennyire telitalálatnak tűnt A köpeny triójának színpadi és zenei megvalósítása, annyira találtam tévesnek a Schicchi főszereplőinek beállítását rendezőileg és énekesileg egyaránt. Ma sem felesleges és értelmetlen Melis György kongeniális alakítására hivatkozni, mert kell, mert nem lehet nem megtenni. A magyar operaszínpad zsenije a színház első baritonjaként abszolválta a szerepet, amely egyébként se karakterbaritont kíván. Baritont kíván, igazit, akinek van karaktere, és ez a két dolog messze nem ugyanaz. Melis anno egy reneszánsz polihisztor bölcsességét sugározva lépett a szobába, és úgy játszotta a vígjátékot, hogy egyetlen percig sem volt komikus. Ellentmondásnak tűnik? Pedig nem az, aki látta, tudja, hogy nem az.

Kálmán Péter, mikor utoljára hallottam, jó pár éve már, egy magasság nélküli, de nem jelentéktelen hanganyaggal bíró, ezért alapvetően karakterfachra predesztinált basszusnak tűnt. Mára ez a hangi jelentőség sajnos elkopott, hiányzik a szerep valódi énekesi feladatait jelentő pontokon a szín, az erő, az ariettában a biztos magas G. A végrendelkezési jelenetben jobban teljesít, ott hangilag is érezhetően otthonosabban érzi magát. De végig megmarad a szerep egyszerűbb értelmezésénél, és a nála nagyságrendekkel nagyobb kategóriát képviselő rokonok közt hangilag is jelentéktelen marad.

Hogy ne tűnjön jelentéktelennek, a rendező vagy maga az énekesnő, ezt nem tudom, újraértelmezi Lauretta szerepét, mely az olasz operairodalom egyik rövid, de rendkívül hálás feladata: ziccer szerep, biztos siker. Sáfár Orsolya a középfekvésben alig hallható, hangjából, énekléséből teljesen hiányzik az a báj és egyszerűség, amely a nagy magyar Laurettákat, Csengeryt, Tokodyt, Pászthyt olyan ellenállhatatlanná tette. Az áriát – nyilván rendezői utasításra – kihívóan, lépcsőn felfelé lépdelve indítja, olyan bazsalygással, mintha egy firenzei kokott készülne hódításra, nem egy egyszerű kislány apját megindítani. Nem is indít meg senkit: ez a Lauretta, ezzel a hanggal és énekléssel a közönségre nincs hatással, a szokásos vastaps és ünneplés most elmaradt. Joggal.

Balczó Péter Szombathelyen énekelt Edgardóját és Kolonits Klára jubileumi koncertjén mutatott hangi teljesítményét most nem közelítette meg, mely tény előtt némileg értetlenül állok. Az ária előtti részben sokkal teltebb hangon, ígéretesebben énekelt, mint például tavalyi Fentonjaiban, az első csúcshangig ezt tartani tudta, azonban ott hirtelen beszűkült, nyilvánvaló technikai gondot mutatva. Igaz, hogy Puccini és Forzano alaposan kiszúrt Rinuccióval, mindkét magas hangot kegyetlenül nehéz fekvésű rész után „e” és „i” vokálisokra írva. Szinte minden tenortól, a hibátlanul megoldóktól is embertelen erőfeszítést hallottam e hangokon, de sokkal többször voltam tanúja részleges vagy teljes gikszernek. Balczó nem gikszerezett, de ez a két hang mégis azt mutatta, hogy van még tennivalója technikailag. Edgardója alapján én mindenesetre megelőlegezem neki bizalmam: sokat várok tőle, szurkolok neki.

A zenekar Kesselyák Gergely irányításával, úgy éreztem, jobban teljesített, mint az utóbbi időben az Erkel Színházban hallott előadásokon. A karmester lendület- és energiaszegény Don Giovannija után különösen jól esett fülemnek, lelkemnek az a pezsgés, amelyet a Schicchi zenekarából elővarázsolt. A régi Kesselyák Gergelyre emlékeztetett, ami jó és örömteli, de egyben figyelmeztető jel is. Arra int, hogy feladatait jobban megválogassa, hogy mindig legyen elég ideje, gondja a megfelelő kidolgozásra is. A soknál gyakran több az elég. Minőségi értelemben mindenképp. Karmester esetében különösen.

fotó:© Nagy Attila