Parázsfuvolácska – A megifjított Varázsfuvola az Erkel Színházban

2014. március 30.
Erkel Színház

"Parázsfuvolácska"
Sarastro - Cser Krisztián
Tamino - Megyesi Zoltán
Az Éj királynője - Hertelendy Rita
Pamina - Szemere Zita
Papageno - Gradsach Zoltán
Papagena - Zavaros Eszter
Monostatos - Dékán Jenő
Porondmester - Busa Tamás

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Köteles Géza

Folytatván Karel kolléga korábbi sorozatát, családi koncertlátogatásról írok, a fenti cím alatt futó, a tervek szerint néhány előadást megélő produkcióról, mely az Erkel Színházban látható, és mint az a címből is sejthető, voltaképpen Mozart utolsó operájának gyermekeknek szánt átdolgozott változata.

Személyes körülmény, de nem elhanyagolható, hogy mostanában mikor autóval megyünk valahová, az utazás alatt egy Varázsfuvola lemezt hallgatunk, amely szintén gyermekek számára készült, Halász Judit meséli el a történetet a legfontosabb zenei számok között. Olyan énekesekkel, mint Ágai Karola, László Margit, Réti József, Melis György, Gregor József, és így tovább, elnézést, ha valaki fontosat kihagytam.

Hogy két legyet üthessünk egy csapásra, a frissen átadott 4-es metrót is fölavattuk. Ugyan sokan fintorognak, hogy a rossz helyre tett kijárat miatt megint kútba esett a színházépület hátrafelé bővítése, de azt mindenképpen megjegyezhetjük, hogy megközelíthetőség szempontjából jól jött az Erkelnek a metró: hatékonyan oda-, és elszállítja a közönséget. Mert a majdhogynem teltháznyi közönség a legkisebb tumultus nélkül távozhatott, igaz persze, hogy a matinék időpontjával ellentétben este ritkábban járnak a szerelvények. No, de nem a metró a központi téma, térjünk vissza a színházra!

Az a tény, hogy gyermekeknek szánt produkcióval van dolgunk, már a bejáratnál kiderült, ahol világító végű tollakat – piros fényű lámpácska adta a fényt – osztogattak a legfiatalabb korosztálynak azzal, hogy majd a második felvonás huszadik perce körül szükség lesz rá, (ez később erősen alulbecsültnek bizonyult) addig viszont nem. Nyilván ez utóbbi tény kevésbé jutott el a megfelelő fülekbe, de sem a nézőtéren, sem a színpadon nem volt zavaró, hogy néhány apró piros pötty cikázgat.

A történet cirkuszi keretek közé lett áttéve, Lackfi János fogalmazta újra direkt e célra a prózai részeket, meg kell hagyni, ez volt a legprofibb és legélvezetesebbre sikerült rész. Mivel az adaptációval a sztori sokat veszített komolyságából, az előadás főszereplőjévé így Papageno (Gradsach Zoltán) lépett elő, amit csak tovább erősített, hogy zeneileg is az ő alakítása volt a legkiemelkedőbb, de erre még később visszatérek.

Valószínűleg szintén a célközönség miatti megfontolásból a zenei anyag sem a maga teljességében hangzott el, az ismertebb számok közül kimaradt például Pamina áriája, vagy éppen a nyitány. Belekerült viszont rengeteg látványelem, melyet elsősorban az artistaképző növendékei szolgáltattak, de nemcsak: a Papageno-Papagena duett úgy kezdődött, hogy mindketten egyszemélyes trambulinon ugrálva énekeltek. Általában az előadógárda is a fiatalokra épült, részben az akrobatikai elemek okán. Ennek aztán voltak olyan következményei, hogy ahhoz képest a Varázsfuvolához képest, amely az ember fülében van, a szerepformálások és zenei megvalósítások néha kevésbé, néha erősen hagytak kívánnivalót maguk után, de nem kizárható, hogy ez is a koncepció része, ahogy akár a szereplők kiválasztása is.

Mert például ama bizonyos d-moll ária egyáltalán nem volt viharos, sőt inkább erőtlen, de az ária végén Sarastro egy ujjának intésére eltűnt az Éj királynője (Hertelendy Rita), jelezvén az erőviszonyokat, hogy szó nincsen ellenpólusról. Vagy Sarastro (Cser Krisztián) két áriáját sem sorolnám a klasszikus szerepformálások közé, de ki is lógott volna az előadásból, ha így lett volna. És volt egy szereplő (Busa Tamás), aki nem is létezik az eredetiben, ő porondmesteri funkcióban volt, és többnyire csak beszélt, de néha bele-beleénekelt mások zenei szövegébe – ez úgy kell elképzelni, hogy átvette tőlük az énekelni valójukat, tehát nem írt bele senki plusz zenei anyagot az operába.

A rendezés (Toronykőy Attila munkája) a történet látványosabb, pergőbb részeinél ötletes és szellemes volt, máskor néha érthetetlen (nem volt világos például, hogy miért tűntek fel kétszer is leginkább az Ötödik elem című Luc Besson film nem-ember szereplőire emlékeztető hangszer-állatok). Voltak ötletszegényebb részek is, ekkor azért a nézőtér több részéről is lehetett hallani az „Anya, mikor lehet már végre világítani?” kérdéseket. Amúgy teljes joggal, mert ilyenkor „csak” a produkció zenei része érvényesült, ami mint azt korábban már jeleztem, nem volt lehengerlő, pedig (vagy éppen ezért?) Köteles Géza karmester nagy általánosságban igen gyors tempókat vett vélhetően a koncepció részeként. Ha valóban így van, helytelen.

Summa summarum az alapötlet jó, amennyiben az a cél, hogy az ehhez hasonló előadásokkal csábítsák az opera közelébe az ifjúságot, hogy aztán megismerkedhessenek a valódi operával is. Ebbe nekem még belefér a mű megcsonkítása, mert kaptunk cserébe valami mást is humor és látvány formájában. De. Azt a kodályi gondolatot azért az alkotók figyelmébe ajánlanám, mely szerint a gyerekek számára csak a legmagasabb minőségű zene adható a legjobb előadásban!

S hogy mit szólt a célközönség? A négy és hatéves csemetém jó élményekkel távozott, mely a „máskor is jöjjünk operába!” kérésben öltött testet. S akit esetleg ez izgatna: a világító tollak szerepe a tűzpróbánál következett be.