Otello – ünnep nélkül (Verdi operája a Májusünnepen)

2011. május 6.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Otello

Vladimir Galousin, Lado Ataneli, Rost Andrea, Fekete Attila, Balatoni Éva, Szegedi Csaba
Vez.: Kovács János

*

Az idei Májusünnepen, sajnos, az Operaház folytatni látszik azt a meglehetősen rossz, és a korábbi években már többször bírált hagyományt, hogy valóban jelentős nemzetközi sztárok helyett igencsak közepes vagy még annak se nevezhető, esetleg a virágkoron már régen túljutott énekeseket próbál a magyar közönségnek sztárként eladni. Természetesen minden évben akadtak pozitív kivételek is (pl. Furlanetto vagy Giordani), és úgy tűnt, hogy az idei Otello is ezek közé fog tartozni, hiszen a szereposztás három olyan énekest kínált, akiknek neve a legnagyobb színházakban, a legnevesebb szólisták és karmesterek partnereként forgott vagy forog még mostanában is.

A várakozások ellenére az Otello egyértelmű csalódást okozott, éppen az énekes főszereplők miatt, akik – mindegyik másképp és különféle mértékben, de – nem tudtak megfelelni a szerepeik támasztotta követelményeknek.

Az Otello különösen nehéz mű, elképesztően nagy zenei, vokális és színpadi kihívást jelent, a tenor számára szinte legyőzhetetlenül nagyot, de a baritonnak és a szopránnak is óriási feladat.

Vladimir Galousin fellépése jót ígért. Pár hete a Metből közvetített Hermannja alapján úgy tűnt, kikeveredett abból a jókora hangi válságból, amely hosszabb időre eltüntette a világ nagy színpadairól. Élőben azonban mindig minden más. Galousin hangja megtartotta baritonális jellegét, de nem úgy, ahogy egy igazi bariton szól. Nem elől, maszkban szól, hanem torokból, kásásan és fénytelenül, ereje korlátozott, és csak akkor hallatszik, ha nem fedi zenekar. Elfogadhatatlan eszközökhöz nyúl, ha úgy érzi, nem birkózik meg szólama egyik-másik kényes részével – oktávval lejjebb énekel egy-egy frázist (például az „Ora e per sempre addio”-ban), kihagy magasságokat (például a II. felvonás kvartettjében), ellenben egy eléggé dobott Bosszúkettős végén az utolsó pár ütemben jól rányom, hogy hatást érjen el. Más szerepben ez a módszer talán működne is, de Otellóként nem. Ez egy gyilkos szólam, ahol végig kegyetlenül magas lágéban, feszített lelkiállapotban állandóan vulkánszerű érzelmi és hangkitöréseket kell produkálni. Galousin egyikre sem volt képes, a második felvonásban ráadásul végig kívül maradt a figurán, ezáltal a Jagóval énekelt kettőst fáradt unalom ülte meg: nem két méregdrága sztár összecsapását, csak közönség előtt zajló próbáját véltem látni és hallani.

Ehhez erősen hozzájárult Lado Ataneli minden eddigi fellépését alulmúló Jagója. A tavalyi Toscában az erős és szuggesztív alakítás ellenére is jeleztem apróbb, de nyilvánvaló technikai problémáit, különösen a magas regiszterben, melyek egy év elteltével óriásivá dagadtak, megfejelve a hangadás alapvető problémáival. A voce összement és elvesztette erejét, ezért Ataneli a színpadon csak azzal volt elfoglalva, hogy hangját az orrába tegye – egy jó színész remek paródiát tudna csinálni grimaszkészletéből – anélkül, hogy minden rezonanciaüregét kihasználná. Az orr egy bariton esetében valóban alapvető fontosságú, vezérfonal és támpont a hangadáshoz, ám csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Ha nem kapcsolja be a teljes arcrezonanciát, a hang nazálissá, sőt néha nevetségessé is válhat, úgy, ahogy ez Ataneli esetében ezúttal egyes pillanatokban történt. Hiába a jó kiállás, a szálfatermet, ha a Bordal magas a-it csak markírozza, ha a Credo alatt fel-alá járkál idegességében, ha a III. felvonás fináléjának sötét drámaisága („Ecco il leone!”) helyett csak a hangját helyezgeti. Az Álomelbeszélés disztonálásai és gikszere pedig az egész előadás vokális mélypontját jelentette.

A két partner tehát semmiképp nem segítette Rost Andrea debütálását Desdemona szerepében. Hogy ennek ellenére a három főszereplő közt ő volt legjobb, mindenképpen rögzíteni kell. Ám, hogy Desdemona az ő szerepe-e, nos, ez már erősen vitatható. Rost szerepválasztása karrierjének minden szakaszában kérdéseket vetett fel. Lírai szoprán (korlátozott) koloratúrkészséggel, akinek igazi fachja Mozart könnyedebb hősnői (Susanna, Zerlina, Despina) lettek volna, de mivel az nem elég attraktív repertoár, hamar elkezdett a koloratúr hősnők felé kacsintgatni, hol nagyobb (Gilda, Júlia), hol kisebb (Lucia) sikerrel. Nyilvánvaló volt, hogy a pálya egy szakaszában egyértelműen a lírai fach felé fog tendálni, ezt helyesnek tartottam és vártam is. Mimi, Liú, a Grófné hibátlan elgondolás volt, Desdemona azonban nem lírai szoprán szerep, nem Mozart és nem is a könnyebb Puccini. Az első és negyedik felvonás kompromisszumokkal bár, de megoldható kisebb hangok számára is, a második és harmadik (!) felvonás azonban egyértelműen drámai szopránt kíván. A szerep – néhány valóban szépen megoldott rész, s az egész előadásból kiemelkedő Fűzfadal ellenére – Rost Andrea számára túl nagy falatnak bizonyul. A fachváltás, az útkeresés közepette jóval nagyobb körültekintést javasolnék neki a szerepek kiválasztásában, egyelőre okvetlenül elkerülve Verdi az övénél súlyosabb hangot igénylő heroináit.

A partnerek között első helyen említeném Fekete Attila Cassióját. Öröm volt hallani Galousin tompa hangadása kontrasztjaként világosan és fényesen csengő hangját.

Balatoni Éva Emiliája a negyedik felvonásban hangilag problematikus, de ezt erős és rokonszenves jelenléttel kompenzálta, féltő szeretettel és barátsággal kísérve Rost minden mozdulatát. Karakterszerepben ez fontosabb a decibeleknél.

Először hallottam Szegedi Csabát, Montanója több mint ígéretes hangi kvalitásokat sejtet. Remélem, sejtéseimet majd nagyobb szerepben is igazolni fogja.

Az Otellóban főszereplő kórus kicsit bizonytalanul kezdett, a Viharkórusban megvolt ugyan az erő, de a Tűzkórusban hiányzott a kötelező pontosság. A Bordaltól kezdtek helyrerázódni, megszűnt a lötyögés, és a harmadik felvonásban már szokásos fényében ragyogott minden. A szoprán kar csillogása és tömörsége mindig öröm, de konstatálni kell, hogy az utóbbi időben a férfikar is egyre jobb formát mutat.

A csodálatos partitúra remek őre, ura és parancsolója volt Kovács János. Soha nem volt karmester-sztár a szó hagyományos értelmében, de nekem mégis évek óta sztár a szó egy másik, legnemesebb értelmében. Kedvem lenne néhány előadásra csak miatta elmenni, nem nézni senkit, semmit, csak azt, hogyan születik meg Kovács János keze alatt a zene, milyen virtuózan irányítja apparátusát a cintányértól a kórus minden egyes tagjáig. Óriási érték ő a színháznak, csak remélni lehet, hogy az illetékesek hagyni fogják dolgozni, alkotni. Muzsikálni – mindannyiunknak!

(Fotók: Juhász Attila)