Oroszok nagy napja Miskolcon (Kisvárosi Lady Macbeth)

2008. június 21.
Miskolci Nemzeti Színház - A Moszkvai Helikon Színház vendégjátéka

Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth

Katyerina Izmajlova: Svetlana Sozdateleva
Borisz Izmajlov: Sergey Toptygin
Zinovij Izmajlov: Dmitry Ponomarev
Szergej: Vadim Zaplechny
Rendőrfőnök: Andrey Vylegzhanin
Akszinyina: Marina Kalinina
Részeges muzsik: Vladimir Bolotin
Szonyetka: Ksenia Vjaznikova
Pópa: Alexey Tikhomirov

Vez.: Vladimir Ponkin

Jelmez és díszlet: Tatiana Tulubieva és Igor Nezhny
Rendezte: Dmitrij Bertman

Sosztakovics operája (az eredeti orosznak megfelelően: A mcenszki járás Lady Macbethje) ragyogó előadásban került a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál programjára. Végig magas hőfokon izzó, szenvedélyes, ha kell harsány, ha kell megindítóan lírai operát láttunk, hallottunk.

Svetlana Sozdateleva (elnézést kérek a T. Olvasóktól a szereplők nevének a magyar szabályok szerintitől eltérő írásmódjáért, sajnos - az egyébként nagyon szép – miskolci műsorfüzetben így szerepeltek) mindvégig egyenletesen magas színvonalon énekelte a címszereplő nehéz, szinte folyamatos színpadi jelenlétet igénylő szólamát. Színészi játékával elfogadtatta a szerelméért, szenvedélyéért mindenre képes nőt, anélkül, hogy túljátszotta volna a nimfomániás "nőstény" szerepét.

Valamivel gyengébb - de korántsem gyenge - volt három férfi társa. Szerelme, Szergej szerepében Vadim Zaplechnyt láttuk, aki zeneileg pontosan, de kissé erőltetett hangon énekelt, halk és hangos hangjai közt alig volt átmenet - mintha a mf hiányozna a készletéből. Az öreg Izmajlov szerepében sokkal inkább valamiféle régi vágású úriembert, semmint a gonosz zsarnokot ismertük meg Sergey Toptygin ábrázolásában. A szerep szerint megkívánt jellegtelen, kétséges férfiasságú férjet alakított Dmitry Ponomarev.

A kisebb szerepekben emlékezetes alakítást nyújtott a ragyogó humorérzékkel is rendelkező Alexey Tikhomirov (a részeges pópa), a nagyon szép mezzoszoprán hanggal megáldott Ksenia Viaznikova (Sonyetka) és a rendőrfőnök ironikus szerepére kitűnően alkalmas Andrey Vilegzhanin.

Az előadást mégis - a címszereplő Sozdateleva alakítása mellett - a rendezés, a kórus, a zenekar és a karmester tette feledhetetlenné. A rendezés és a díszletezés igazi telitalálat, tanítanivaló, hogyan lehet néhány vasrács-elem gyors átrendezésével a legkülönbözőbb helyszíneket pillanatok alatt elővarázsolni. A Kisvárosi Lady Macbeth igazán nem szűkölködik erotikus jelenetekben, számos előadáson úgyszólván az ágy a főszereplő. Mégis, amikor a Helikon színház előadásában Katyerina és Szergej egy vasrács két oldalához simulva epekedik egymásért, az szexuális töltésében minden direkt-kontaktus ábrázolásnál hatásosabb.

A szintén fémhálóból épített, magas támlájú székeknek is különleges szerep jut. Hófehér huzatokkal esküvői kellékekként szolgálnak, majd a huzatok levételével és a háttámlák egymás mellé állításával börtönfalat formáznak. A háttérben a falat beborító csőkígyó már az első pillanatban jelzi, hogy Dmitrij Bertman rendezése a darab történéseit a 19. századból a közelmúltba helyezi át. Ez a rendezői koncepció leginkább a III. felvonás nyitójelenetében gyümölcsözik, a násznép (a kórus!) az egyébként is döbbenetes hatású, szándékosan triviális Sosztakovics-féle „tánczenére” valami leírhatatlanul fergeteges diszkó-táncot ad elő. A korrupt, unatkozó rendőrök groteszk jelenetében a magyar feliratok írója is kivette részét az aktualizálásból, verssorán: „noha szolgálunk és védünk / nyomorúságos a bérünk” – nehéz volt nem hangosan kacagni. Aztán az esküvői duhajkodás, és a rendőrszobai szatíra után (természetesen, tökéletes dramaturgiai érzékkel, szünet nélkül) félelmetes kontrasztként jön a záró felvonás, a megindító szibériai jelenet, Katyerina végzete.

A kórus mindenre képes, tagjai tudnak nyersen és meghatóan lágyan énekelni, ragyogóan mozognak, igazi főszereplőként vannak jelen a színpadon. Hasonlóan csak a legjobbakat lehet elmondani a zenekarról. Sajnos a miskolci zenekari árok kissé szűknek bizonyult, az ütősök az első oldalpáholyokba szorultak. Ettől – és az egyébként is szűk tértől – a zenekari hangzás talán egy kicsit erőteljesebb volt, mint a megszokott, de a fokozott hangerő ebben az operában egyáltalán nem volt zavaró. És az énekeseket soha nem nyomták el! Ez elsősorban a karmester érdeme, akinek a produkcióját csak csodálni lehetett. Hány világsztár fellépése után néztünk már össze kissé csalódottan... s most jön egy szinte ismeretlen karmester, aki hibátlanul összefogja a Sosztakovics opera bonyolult apparátusát, megteremti az ének és zene egyensúlyát, ahol kell sodró lendülettel vezényel, s ahol kell meghitt pillanatokat teremt! Jegyezzük meg Vladimir Ponkin nevét! Jó lenne többször viszontlátni őt operaházainkban, hangversenytermeinkben.

***

A szinte véget nem érő ünneplés után kisétáltunk a meleg miskolci estébe, megittunk egy hideg üdítőt, majd éppen akkor értünk a nagy parki kivetítőhöz, amikor megkezdődött a holland-orosz futballmeccs hosszabbítása. Meggyőző játékkal, magabiztosan nyertek az oroszok. Csapatuk nincsen tele világsztárokkal, de mindannyian nagyon jól értik a mesterségüket és valószínűleg zseniális a karmesterük.