Nem, nem, nem! – Operai napló – Tosca az Operaházban

2026. február 11/12/24
Magyar Állami Operaház

Puccini: Tosca

Tosca – Horti Lilla /Ailyn Pérez/ Ádám Zsuzsanna
Cavaradossi – László Boldizsár / Brickner Szabolcs
Scarpia – Szemerédy Károly / Vladislav Sulimsky
Angelotti – Pataki Bence
Sekrestyés – Kiss András
Spoletta – Erdős Attila
Sciarrone/ Börtönőr – Zajkás Boldizsár
Pásztorlány – Gábor Luca

km. Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez: Kesselyák Gergely

A Tosca mostani rendezése harmadik sorozatban került színpadra az Operaházban. Az elsőt, a bemutatót, az előzetes hírek és képek alapján kihagytam. A második egyik előadásáról az első felvonás után elmenekültem. De most úgy döntöttem: egy életem, egy halálom, nekiveselkedem! Vonzott néhány énekes, és az összehasonlítás intellektuális élménye.

A zenein és az intellektuálison túl egyéb élményről nem tudok beszámolni. Ókovács Szilveszter rendezéséről persze tudnék holnap reggelig írni, kifogásolva benne úgyszólván mindent, de semmi értelme. Már rég felhagytam a rendezői operajátszás elemzésének kísérletezésével is, legfőképp azért, mert nem érdekel. Engem a mű színpadra állítása érdekel(ne), ebben az esetben Puccini Tosca című operájának a szerző által papírra vetett verziója, amelyből itt egyetlen betűt nem láttam tiszteletben tartani igaz valójában.

Sok rendező elmondta már, nem is olyan rég Szinetár Miklós egyik interjújában hallottam, hogy Puccini a világ legegyszerűbb rendezői feladata. Semmi egyebet nem kell tenni, mint elolvasni a partitúrát, amely szerzőnk esetében nem csak kotta, hanem rendezői példány is. Puccini rendkívül részletes utasítást ad a színpadi megvalósításra is: milyen legyen a szcenika, ki hova megy, hogyan, mit és miért csinál. Ezeket kéne tudni megérteni, kidolgozni és a mű garantáltan életre kel.

Ókovács vagy nem olvasta a partitúrát, vagy olvasta, de nem értette. E két lehetőségen kívül van egy harmadik opció: nem törődött vele szikrányit se. Az első kettő se szép vagy udvarias hozzáállás, de a harmadik egyenesen megbocsáthatatlan. Rendezőnk nem a művet kívánta megrendezni, hanem a saját maga Tosca-vízióját. (Divatos szó manapság, de mikor ezt a szót hallom, mindig Helmut Schmidt, egykori német kancellár bonmot-ja jut eszembe: akinek víziói vannak, forduljon orvoshoz!)

Milyen is ez a Tosca, Ókovács Szilveszter Toscája? Hallottam a bemutató táján mindenféle erős jelzőt, hogy ez felháborító, szentségtörő, botrányos és hasonlók. Ilyen jelzőket csak formátumos rendezők esetében használnék, mint volt Chereau, Kupfer vagy Neuenfels egyik-másik produkciója régen, vagy Michielotto és Csernyakov rendezései manapság. Ez a Tosca nem ilyen. Önkényes ötlethalmaz, üres és erőszakolt ötletbazár — a rendező ezekkel foglalkozik, ahelyett, hogy színpadra állítaná, valóban megrendezné az operairodalom egyik legizgalmasabb művét. (Ha nem „A” legizgalmasabb, mert a Tosca három jó énekes-színésszel századszorra is újraélhető krimi, nem egyszerű operaszüzsé. Tudom, saját tapasztalatból, mert kb. hatszáz alkalommal volt hozzá szerencsém élőben.)

Hogy a színpadon nem látható semmi abból, amely az eredeti történetben van, korunk tendenciáit ismerve, nem újdonság. Szegény Tosca évtizedek óta nem Scarpia, hanem a víziókkal küzdő rendezők erőszakának áldozata a világ minden részén. Aki látta pár éve a bécsi Theater an der Wienben adott verziót a lakókocsiban, és Scarpiát a fa tetején énekelt Te Deummal, már semmin nem lepődik meg. Most mégis meghökkentett az a kidolgozatlanság, amely a szereplők közti viszonyt, az énekesek interakcióit jellemezte. Azok, akik először éneklik szerepüket, és ebben a rendezésben kellett volna megérteniük figurájuk jellemét és partnereikkel való kapcsolatát, teljesen magukra vannak hagyva. Esetlen téblábolás zajlik a színen, indokolatlan szcenikai ötletek lelkesedés nélküli lezavarása, bármilyen hitelesség nélkül.

Az I. felvonás, a fantázia nélküli, primitív színpadképben snassz és ronda, mint egy vidéki színház tájelőadása. A II. bosszantó és ostoba, darabidegen és hajuknál fogva előrángatott ötletekkel. A III. felvonás első fele, bár a darabban írottaktól teljesen eltér, érzelmileg több ponton megérinti a nézőt, hogy a befejezés ismét visszasüllyedjen az addigi képtelen ötletelésbe. Az Aida-sorozatról szóló kritikában írtam, hogy megtaláltam a kulcsot a mű élvezetéhez: bizonyos részekben csukd be a szemed, vagy ne nézz a színpadra! Ehhez a Toscához találtam egy még jobb megoldást: az alvómaszkot. Ha valaki felteszi már mindjárt a darab elején, és abban üli végig a darabot, garantáltan élményben, sokszor egyenesen gyönyörű pillanatokban lesz része. Ahogy én tettem a harmadik előadás harmadik felvonásában, mert nem akartam, hogy a színpad megzavarja zenei élményemet.

Amely kétségtelenül adott volt. Eltérő mértékben, eltérő szinten, de mindhárom előadásban adott. Erre garancia volt Kesselyák Gergely dirigálása, ami nem meglepetés, hiszen a Tosca mindig is legjobb produkcióinak egyike volt. Biztos sokan emlékeznek azokra az estékre, mikor a Lukács-Fekete-Agache és a Boross-Giordani-Fokanov hármast dirigálta. Most, énekesei adottságai-képességei miatt, nem tudta mindhárom estét azonos hőfokra hevíteni. Néhányszor izzott a légkör, máskor csak tisztes művészi szinten zajlott az előadás.

A címszerepet mindhárom hölggyel szerencsém volt látni-hallani, és különböző mértékben bár, de mindhármukról elismeréssel szólhatok. Horti Lilla egy székesfehérvári koncerten már énekelte, színpadon most debütált. Hangilag alapvetően megvan a szerep, ami tavalyi kiváló Sentája után nem meglepetés. Többen korainak gondolták számára a feladatot, mely állásponttal vitatkoznék: Horti fiatal, de nem kezdő énekesnő. Mire várjon? Hogy negyvenéves korában elkezdjék esetleg leírni és elmenjen mellette a szerep? Galina Visnyevszkaja ugyan azt mondta, hogy fiatal énekesnőnek tilos Toscát énekelni, de mit tekintünk fiatalnak? Sass Sylvia és Lukács Gyöngyi húszas évei közepén debütáltak, és léptek egy csapásra a legnagyobb magyar Toscák sorába. Ilyen értelemben tehát Horti Lilla pont a legjobb korban érkezett el hozzá.

A hang szép, és ami manapság ritka, minden fekvésben megfelelő hangerővel szól. Nem drámai szoprán, jó volumenű lírai inkább, mégse éreztem sehol, hogy forszíroznia kéne, és csak a második felvonás vége felé hallottam enyhe lefáradást. A figura dekoratív, ami ebben a szerepben nagy plusz tud lenni, csak a díva légköre, a tartás és elegancia nagyobb dózisa hiányzik még. Alkatilag és viselkedésben inkább Mimi, mint Tosca. Hogy Tosca legyen, mint jelenség, ajánlom, hogy nézze és tanulmányozza egykori mesternője, Marton Éva Tosca videóit, egész biztos sokat tanulhat belőlük.

Hasonló problémával küzdött a vendégművésznő, Ailyn Pérez, akinek neve igen jól cseng a mai operavilágban; egy MET-ben énekelt Pillangó-széria után érkezett hozzánk. Annak egyik előadását hallgatva készültem a személyes találkozásra, és úgy találtam, hogy bár nagyon szépen énekel, nem Tosca-hang. Színpadra léptekor azonnal meg kellett állapítanom, hogy nem is Tosca-jelenség. Pérez igen alacsony termetű hölgy, amely általában nem probléma, de Tosca szerepében sajnos az lehet. Nem okvetlenül, persze: Renata Scotto még nála is sokkal kisebb volt, de hangjának és személyiségének súlya pótolta a hiányzó centimétereket.

Pérez esetében ez a súly hiányzik. A számára különösen előnytelen jelmezekben még kisebbnek tűnik, hangja pedig tulajdonképpen csak a felső regiszterben erőteljes: ott nagy volumennel és szép csengéssel szól. Alatta azonban elég könnyű lírai szoprán csak. Rokonszenves személyiség a színpadon, valószínűleg az életben is, ez a tapsrend alatt is egyértelműnek látszik, de figurában ő is inkább Mimi vagy Liú, mint Tosca.

Hogy mégis milyen énektechnikai és énekművészi formátummal állunk szemben, az a második felvonás kínzókamra jelenetében és a Vissi d’arte-ben vált nyilvánvalóvá. Különös módon Pérez pont azokban a részekben volt a legjobb, amelyek sok énekesnőnek nagyobb nehézséget okoznak. Az első felvonás alapvetően középfekvésre írt szólamában kifejezetten kevésnek éreztem, míg a másodikban nagyszerűek voltak az exponált magasságok, H-k és C-k; az imában pedig gyönyörű formálással, finom pianókkal sikerült megállítania a levegőt, és székhez szegezni hallgatóit.

Hogy Tosca szerepéhez milyen hangra, milyen hangkarakterre van szükség, azt a 24-i előadáson Ádám Zsuzsanna mutatta meg. Minden regiszterben megfelelő erő, a középfekvésben gyönyörű puha szín, diadalmas magasságok – ennek a hangnak nem okoz semmilyen problémát az akusztikailag kifejezetten énekes ellenes díszlet: hiába van a színpad nyitva minden irányba, felül is, oldalt is, nem veszít erejéből, nem szalad szét. Vagy ha egy része el is szalad, abból a közönség nem vesz észre semmit olyan hatalmas mennyiség marad a nézőtér felé is.

Abban a bizonyos előadásban, amelyről a rendezés sokkja miatt elmenekültem, Ádám Zsuzsanna volt Tosca, de az alakítás egészével most találkoztam először. Az első felvonásban volt csak összehasonlítási alapom, és határozottan megállapítottam, hogy énekben és játékban is nagyot fejlődött. Éneklése ma sokkal jobban támaszkodik a szövegre, annak értelmezésére; gesztusaiból és mimikájából is egyértelmű, hogy minden szó jelentését pontosan érti, és ezáltal olyan részeket is adekvát színpadi eszközökkel jelenít meg, amelyek korábban kitöltetlenek maradtak általa is, és a két másik Tosca alakításában is. Zeneileg nem is tudnék, épp ezért nem is akarnék kiemelni semmit: az egész volt nagyszerű úgy, ahogy volt. Nagyrészt neki volt köszönhető, hogy ez az utolsó előadás sikerült az általam hallott három közül a legjobban – szép befejezése az egész Tosca-sorozatnak, a közönség hatalmas sikerétől övezve, méltán.

Pérez a Szentpétervárról érkezett Vladislav Sulimsky személyében igazi színpadi nagyvadat kapott partnerül Scarpia szerepében. Az interneten utánanézve láttam, hogy valóban nagy helyeken énekel főszerepeket, nemzetközileg is keresett bariton, nem véletlenül. Remek hang, igazi masszív hősbariton, még ha nem is a legszebb hangszínnel, de óriási kifejező erővel és fantasztikus játékkészséggel. Ő is, akárcsak partnernője, nagy tapasztalattal, kidolgozott szerepkoncepcióval érkeztek ebbe a furcsa rendezésbe. Profizmusukat mutatja, hogy a rendezés ellenére, annak minden utasítását követve, a mozgásokat lejárva is teljesen más dimenzióba tudtak kerülni, nem hagyták magukat lehúzni a sárba: ők önmaguk magasságán repültek a rendezés által rájuk aggatott ólomsúlyokkal is.

Sulimsky nem a durva és közönséges rendőrpribéket játszotta, hanem egy perverz, szadista entellektüelt. Ehhez semmi másra nem volt szüksége, mint egy szemüvegre: egyszerű, pici kellék, amely mégis figurát teremt, és azonnal előttünk állt az alvilág professzora. Minden gesztusa élt, félelmetes és taszító volt játékban, sodró és ellenállhatatlan énekben. A Te Deumban gond nélkül lefújt mindent és mindenkit, és csak a II. felvonás „Se la giurata fede” kezdetű kis ariozójában — mint annyi más Scarpiának is — támadtak gondjai: a „Mia! Mia!” gesz-ét nem tudta megfogni. De ott egye a fene, mondanám, mit számít egyetlen hang, ha egy ilyen komplex, nagyszerű alakítást látunk a színpadon egész este.

Ezzel az alakítással semmilyen értelemben nem mérhető össze Szemerédy Károly Scarpiája. Ő nem tudott egyetlen pillanatra se kiemelkedni a rendezés alacsony nívójából, főként mert súlyos hangi válságban vélem hallani. Amikor nem megy az ének, nem megy a játék sem, így az ő estéjén ez a pompás szerep, annak minden lehetősége, kiaknázatlan maradt. Hangja fénytelen, színtelen, olyan, mint egy csőbe éneklő tenor, magasságai erőtlenek, a Te Deumban teljesen betemette a zenekar és az énekkar.

A két tenor közül László Boldizsár jól ismert Cavaradossiját hozta színre most is, az Aidában hallottakhoz képest sokkal jobb hangi formában — biztos magasságokkal, szabad hangadással énekelt, ahogy azt tavalyi Don Carlosában tapasztaltam.

Brickner Szabolcs most debütált a szerepben, és az első, amit örömmel konstatáltam, hogy őrzi a Domingóval énekelt Boccanegrában megtalált hangját és technikáját. Erőteljes magasságok, és bár kevésbé erőteljes, de szépen formált középregiszter jellemezte énekét, mely gondos betanulásról, aprólékos kidolgozottságról tanúskodott. Van Bricknernek mindenen túl egy alapvető tulajdonsága, mely nem okvetlenül zenei természetű: az őszinteség. Bármit és bárkit játszik, belülről jövő hitelesség jellemzi. Elhiszem neki, hogy szerelmes, elhiszem, hogy dühös, elhiszem, ha retteg. Ritka és rendkívül rokonszenves színpadi tulajdonság.

A kisebb szereplőkről néhány szó: Pataki Bencét talán élete legjobb hangi formájában hallottam Angelottiként, de itt-ott megingásokkal. Az a gyanúm, hogy a fiatal basszus nem elég szorgalmas, és nem dolgozza ki szerepének minden egyes hangját technikailag. Kiss András megismételte Szegeden hallott kiváló Sekrestyését, néhány érdekes játékelemmel gazdagítva, melyekre koncert formában ott nem volt lehetősége.

Erdős Attila nagy átéléssel képes játszani a legképtelenebb rendezésben is. Hiába, ő már a rendezői színház követelményeire lett nevelve. Kár, hogy éneklése nem teszi alkalmassá jelentős operaszerepekre, és jobb is lenne, ha a színház pontosan felismerné korlátait. (Spoletta igen, Ping nem.) Zajkás Boldizsár kellemes hangon énekelt két szerepet is, játékban ugyanúgy mindent bedobva, mint Erdős Attila. A pásztorfiút ebben a rendezésben pásztorlánnyá alakították, Gábor Luca nem a színfalak mögött, hanem a vasfüggöny előtt énekelte bájos szólamát.

A zenekar és az énekkar magas színvonalon játszott, követve Kesselyák irányítását, mely, a korábban rá jellemzőtől eltérően, alkalmazkodott a színpadi szereplőkhöz. Kesselyák igazán mindig nagyon jó énekesekkel tudta legjobb formáját mutatni, ebből következően a 12-i előadás sokkal erőteljesebb, szuggesztívebb volt, mint a 11-i.

A zenei alapok tehát mindenképp adottak egy jó, sőt nagyon jó budapesti Tosca produkcióhoz — de nem ebben a rendezésben. Így nem. Nem, nem, így nem lehet, így nem szabad. Bármilyen vezetőség jövend az Operaházba, első dolga kell legyen, hogy ezt a Toscát levegye a repertoárról, és valamilyen közönségbarát, Puccinihez méltó rendezésben hozza színpadra.

© fotó: MÁO Berecz Valter