Nem mind így csinálják – Mozart: Così fan tutte

2015. szeptember 27.
Magyar Állami Operaház

Mozart: Così fan tutte

Fiordiligi - Celeng Mária
Dorabella - Balga Gabriella
Ferrando - Szigetvári Dávid
Guglielmo - Haja Zsolt
Despina - Szemere Zita
Don Alfonso - Tuomas Pursio

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Halász Péter

A tavalyi hatalmas operaházi premieráradatban valahogy lemaradtunk a Cosi fan tutte új bemutatójáról (ilyen az idén is előfordulhat majd), de mivel a darab igen nagy kedvenc, igyekeztem mielőbb pótolni. Jiří Menzel rendezését – gyanítom – ritka truvájnak szánta az Operaház (és gondolta a publikum jó része), ehhez képest feltűnően gyakran kellett miatta magyarázkodni. Pedig, aki látta korábban a jeles cseh filmrendező itthoni prózai színházi előadásait (pl. Gozzi: Szarvaskirályát a Katona József Színházban), az már nem tette olyan magasra a lécet.

Mert Menzel ezúttal sem váltotta meg a világot, s a filmjeire oly jellemző egyénien fanyar irónia csak nagyon csepegtetve jelent meg ebben az amúgy korrekt előadásban. Más szavakkal: Menzel semmi különöset nem tett hozzá Mozart zseniális alapművéhez, mindössze becsületes közlekedési rendőrként megmondta, ki hol jöjjön be és mit csináljon. Valahogy úgy, mint az ez előtti, még 1979-ben színre állított produkció, Szinetár Miklós munkája, mely azért mégis 35 esztendőt húzott ki. (Az eddig számok azt mutatják, hogy a Cosi hajlamos Budapesten sokáig színen maradni, így lehet, hogy Menzel munkája évtizedekre beveszi magát az Andrássy útra.)

Nézőpont kérdése, hogy mindez most jó-e vagy rossz. Ha azt vesszük, hogy mindez játszódhatott volna, mondjuk valamely külvárosi temető halottasházában is, ahol Ferrando és Guglielmo szellemként térnek vissza egykori mátkájukat megkörnyékezni, akik anyókaként gondozzák sírjaikat, s Don Alfonso szimpla temetőgondnokként, Despina pedig vécésnéniként asszisztált volna mindehhez (Tájékoztatjuk az erre kószáló rendezőket, hogy az ötlet megvalósítása szigorúan jogdíjköteles!), nem is jártunk olyan rosszul. Ugyanakkor a mostani lazább megfogalmazásban benne rejlik a lehetőség, hogy hamarosan elslamposodik az előadás, az új beállók egynémelyike (próbahiány, vagy túlfejlett önbizalom következtében) esetleg elkezdi majd saját arculatára szabni a darabot, ami óhatatlan mutatója a gyors züllésnek. Szögezzük le: egyelőre ez utóbbinak nyoma sincs.

Az idei hat előadást egy csapat csinálja végig, köztük ketten eredetileg nem is vettek részt az egy évvel ezelőtti premieren. Az idei összeállítás közös pontjának tűnhet, hogy egységesen nagyon fiatal csapat került színre, átlagéletkoruk úgy harminc körül lehet. Azt gondolom, hogy az est karmestere, Halász Péter fő-zeneigazgató törekvése, egy alapjaiban friss és lendületes, ugyanakkor kellően kifinomult előadás létrehozása, alapjaiban sikerült. Ennek legfőbb pontjai a lendületes tempók, a finom szövésű zenekari játék alapvetően Halász kezében volt, s ezzel kellő határozottsággal élt is. A szólisták közreműködésére viszont erősen rányomta a bélyegét, hogy kinél mennyi technikai fedezet állt rendelkezésre.

E szempontból – nem mindennapos helyzet – első helyen Despina alakítóját, Szemere Zitát kell említeni. Szemere új beálló a produkcióban, ehhez képest úgy közlekedett a lépcsőkkel furmányosan tarkított díszletrendszerben (tervezője Zöldy Z. Gergely), mintha abban nőtt volna fel. Imponáló volt színpadi mozgása és mértéktartó játéka. A szerep veszélyesen vonzza az előadókat az olcsó komédiázásra, de Szemere pompás stílusérzékkel kikerülte e buktatókat. Mozart nem kényeztette el Despinákat szédítően impozáns szólammal, de Szemere a sokszor oly unalmas szürkeséggel előadott „Una donna a quindici anni” áriát nemcsak üdítő sokszínűséggel adta elő, hanem az ária középrészének kadenciájába – messze-messze a szólam eredeti határai fölé hatolva – Fiordiligiket megszégyenítő virtuóz futamot csempészett bele. Szemere üzembiztos felső regiszteréről szegedi Olympiája óta tudtam, de ezt a nem várt megoldást csak tátott szájjal tudtam csodálni – a publikummal egyetemben.

Don Alfonsónk is új volt, Tuomas Pursio finn bariton jóvoltából (udvariasan most ne feszegessük, hogy e szerepre – zétaemlékezet óta először – miért kellett külhonból hozni énekest). Pursio nem hangfenomén, de igen stílusos énekes, aki – valószínűleg korábbi előadásaiból hozott – finom humorral szőtte át szerepét, amire ugyan nem minden partnere volt egyformán vevő. Kettősük Szemerével viszont a produkció legbiztosabb pontját jelentették, olyan játékmesteri összjátéknak lehettünk tanúi, mely a darab azon mélyebb rétegeit is megérintették, melyet az előadás amúgy nem feszegetett.

Pályakezdő énekesnőnek életveszélyes odaadni Fiordiligit, ezt akkor is vallom, ha Celeng Mária látszólag üzembiztosan vette az akadályt. Ebbe a „látszólag”-ba sok minden belefér. Sajnos a szólam alul és fölül érinti Celeng hangi határait, a mélyek alig hallhatóan, a magasságok erőltetetten szólnak, ebből a szempontból Fiordiligi extrém feladat akkor is, ha feltűnően éreztük a dirigens nagyvonalúan óvó segítségét. (A magam részéről Btk-ban rögzítve büntetném néhány szerep idő előtti kiosztását, a Cosi hősnője is közéjük tartozik.) Celeng nagyon koncentrálva győzi tehát az irdatlan szólamot, de így csak mérsékelten marad vegyértéke a hősnő lelki mélységeinek kibontására. Amit kapunk tőle, nem kevés egy pályakezdőtől, de sovány, ha arra gondolunk, mennyivel többet tudna kihozni a figurából öt-tíz év múlva.

Celeng Mária lehetőségeit tovább gyengítette, hogy Dorabellát alakító partnernője, Balga Gabriella hangszínben egyáltalán nem passzolt hozzá. Balga ugyanis éppúgy muzikális szoprán, akinél a szólam mélyebb régiói alig szólaltak meg, s amikor egymást váltva énekeltek, hangszínük szinte semmiben sem különbözött. Azt gondolom, hogy duettjeik ezért is zárultak az amúgy kifejezetten érdeklődő és lelkes közönség ellenére zavaró csenddel. Celenggel ellentétben Balga Gabriella játéka felszabadult volt, de persze az ő szólama jóval kisebb terhet rótt rá.

A fiúk esetében ugyanúgy előjött a két kevésbé összeillő hang problémája. Szigetvári Dávid (Ferrando) elsősorban régizenén nevelkedett tenorja a kettősökben rendre alulmaradt Haja Zsolt markáns baritonjával szemben. Szigetvári az első felvonás szólófeladatait példásan teljesítette, az „Un’ aura amorosa” kezdetű áriát magyar tenoristától igen ritkán hallható érzékenységgel tolmácsolta. Sajnos a második félidőre elfáradt, s Ferrando zaklatott féltékenységét már csak elfulladó magasságokkal, kicsit kiabálva tudta tolmácsolni. Haja egyenletes zenei teljesítményt nyújtott, amihez pompás játékkészség is párosult.

Az előadás így némileg felboruló egyensúllyal teljesült, de a legfőbb pontokon megfelelt Mozart elképzeléseinek. Mivel úgy gondolom, hogy ezt a rendezést még sokat fogom látni, talán lesz lehetőség további részletek kibontására.

fotó:© Nagy Attila