Ének–Zene 14:1 (A Walkür Szegeden)

2008. február 26.
Szeged Nemzeti Színház

WAGNER: A walkür – koncertszerű előadás

Siegmund: Molnár András
Sieglinde: Herczenik Anna
Brünnhilde: Cserna Ildikó
Wotan: Szvétek László
Fricka: Wiedemann Bernadett
Hunding: Gábor Géza
Walkürök: Szonda Éva, Szél Bernadett, Dér Krisztina, Vajda Júlia, Károlyfalvi Krisztina, Simon Krisztina, Tóth Judit, Katona Judit
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Kesselyák Gergely

A szegedi Walkür-projekt előzetesen elég "necces " vállalkozásnak tűnt. Az utóbbi időkben a zenekar kissé "fellazult ", vagy hogy is mondjam. Komplett operák koncertszerű előadása pedig egyébként is kétséges vállalkozás. Wagner "gesamtkunst " nélkül? Szegedi halászlé paprika nélkül.
És miért pont a Walkür? Előzetesen valamikor előadták A Rajna kincsét is? Vagy eleve egyetlen "szingli " darabban gondolkodtak? De akkor miért pont a tetralógiából?

A vendég közreműködők névsorát végignézve elkezdünk kapiskálni valamit a koncepcióból.
Hazai és elérhető énekesekből körülbelül ez a lehetséges legjobb Wagner-szereposztás. Nem állítom, hogy egy-egy posztra nem találni hasonlóan jó szólistákat, de jobbat nem nagyon, sokkal jobbat pedig kizárt.
Ahogy már sokszor beszéltünk róla, férfi énekeseink nem nagyon állják a versenyt a hölgyekkel. Szoprán és mezzo világszínvonal is akad, ugyanez tenorból – mondjuk úgy, hogy "nem tipikus ".

És itt kezd a szegedi terv zsenialitása átláthatóvá válni.

Egy – különösen vidéken – ritkán hallható "nagy " Wagner-produkció is összehozható, ha például elegendő hozzá egyetlen tenor, és ő is csak az első felvonásban szerepel. Egy Siegmund ugyan kell, de nincs Mime, nincs Loge, nincs Froh, nincs megannyi komoly probléma... Fafner és Fasolt sincs, senki más sincs. Basszusból "csupán " kettő van a pályán, de az szerencsére már nem olyan nagy gond, különösen úgy, hogy az egyik eleve adott, a helyi Gábor Géza személyében. A Walkürben tehát mindössze három férfi szereplő van, ráadásul a cselekményt kézbentartó nagy figurák mind nők. Ha tehát ezekre a női szerepekre sikerül megfelelő énekeseket találni, akkor már igen magas színvonalat lehet megcélozni.
És lőn!

Azt, hogy mire számíthatunk, már az első felvonásban sikerült igen határozottan "leszögezni". A zenekar hellyel-közzel maszatos, a hangszínek, szólóhangok nem túl szépek, de Kesselyák – igen intenzív küzdelem árán – sokkal lelkesítőbb, "életszerűbb " muzsikálásra veszi rá őket, mint amilyet a tavalyi Szimfonikus Körkép alkalmából hallhattunk. És az énekesek megszólalásától kezdve minden rendben, nagyon is rendben van.

Herczenik Anna, Molnár András, Gábor Géza (fotó: Veréb Simon)

Nem tudom, hogy Herczenik Anna alakítása ösztönös, tudatos, avagy véletlen találkozás a szereppel. Nagy volumenű, szárnyaló, mégis fényes és könnyű hang. Sieglinde ártatlanságában is hősies.
Mondanám, hogy Molnár András már megint meglepett, de most már több éve tapasztaljuk ugyanazt. Molnár idén lesz hatvan éves. Hangja kissé kopott, nem is az az "igazi " wagneri matéria, de ami van, az végül is nem kevés, ráadásul mesteri módon használja. Illúzió, de annak tökéletes. Bármikor elhiszem neki a huszonéves hősszerelmest – és egyébként sincs más. Isten őrizz, hogy bárkinek eszébe jusson, hogy egyszer majd nyugdíjba is mehetne.
Hundingot Gábor Géza szintén kifogástalanul jelenítette meg, habár éppen ő nagyon sokat szokott profitálni a színpadi jelenlétből, mozgásból, alakításból. Ehhez képest most visszafogottabb volt, de hát ez is a szerep kívánta követelmények közé tartozik.

És akkor színre lép Brünnhilde. Úgy tűnik, a ragyogó vokális teljesítmény ma este mindenkinél már alapból adott, így az igazán fontos dolgokra koncentrálhatunk. Például arra, hogy Cserna–Brünnhilde puszta megjelenésével eléri, hogy Sieglinde automatikusan az ő pártfogoltjává váljék. Istennői ereje elegendő és alkalmas arra, hogy a földi asszonyét – bármily hősies is legyen az – felülírja. Az előadás akkor válik sírnivalóan széppé, amikor a harmadik felvonásban Brünnhilde átalakul istennőből apja bocsánatára vágyó gyermekké.
Cserna Ildikó a szólam szigorú magasságait is jól bírja – remélem, még sok szép alakítást várhatunk tőle.

Ha már az apa–lánya kettősnél tartunk – tényleg meghatóan szép volt –, beszéljünk Szvétek László Wotan-alakításáról. A figura nem ismeretlen előttünk, öt éve azt írtam: "Még nem tudom, hogy magvas és sötét színű basszusa hosszú távon tetszene-e nekem, de Wotanként ragyogóan működött. A figura nyers és hatalmas lett. " Szvétek hangszíne valóban nem az a nemes-arany basszus, de már nem vagyok olyan tartózkodó, mint akkoriban. Jó basszus módjára időközben érik is, és egyre jobban tetszik. Minden percében adekvát, minden művészi eszközzel hatni képes Wotan állt a színpadon, aki haragvó istenként, tűrni kénytelen férjként, és szenvedő apaként is egyforma hitelességgel meg tudott mutatkozni.

Tiszteletre méltó, és megint csak a koncert kitalálóit dicséri, hogy a szegedi társulat erősségei átengedték a szólókat a tényleg nagyszerű vendégeknek, és most együttesként szolgálták az előadást: Szonda Éva, Tóth Judit, Vajda Júlia és a többiek most Walkürökként léptek fel. Így kell csinálni. Túl sokan és túl sokszor követik el azt a hibát, hogy a "kisebb " szerepekre nem fordítanak elég figyelmet – de itt szerencsére nem ez történt.

Wiedemann Bernadett alakításáról nem beszéltem még, de nem véletlenül hagytam a végére. A Wotan–Fricka összecsapás mindössze egyetlen jelenet a második felvonásból, de itt fordul az egész opera, sőt ez szab irányt az egész tetralógiának. Korábban elfogadhatónak tartottam olyan értelmezést, amiben Fricka házsártos háziasszonyként jelent meg, de most az isteni törvényekre hivatkozó Fricka új értelmet és rendet adott az egész drámának. Azt hiszem, sok mindent csak most értettem meg, és már csak ezért is érdemes volt Szegedre utaznom.

Kesselyák Gergely (fotó: Veréb Simon)

Sajnos egyetlen "post scriptumot " kénytelen vagyok hozzáfűzni beszámolómhoz.
Nem nagyon szeretek más véleményeket meghallgatni, elolvasni, mielőtt megírnám a magamét. (Utólag vitatkozni sokkal jobb, mint ha hagyja magát befolyásolni az ember.) Most viszont óhatatlanul belefutottam egy olyan újságcikkbe, melyet muszáj szóvá tennem.

"Bombasiker! " – írja a recenzens, és rögtön az elején mennybe meneszti Kesselyák Gergelyt valamint "a pazarul játszó, vele szárnyaló " zenekart.

Nem ismerem a Szegeden zajló zenepolitikai adok-kapok játékszabályait, de élek a gyanúperrel, hogy az állítás Gyüdi Sándornak szóló "üzenet ", merthogy a kiváló menedzsernek tartott Gyüdi karmesteri teljesítményével sokan nincsenek megelégedve.

De amíg Kesselyák valóban lelkes és intenzív vezetésével tényleg jobban szólt az együttes, mint a tavalyi Körképen, jónak nevezni mégsem merném őket – és még nem tettem hozzá, hogy a hosszú mű végére elkészültek az erejükkel, figyelmükkel. Amikor a Tűzvarázs mennyekbe emelhette volna őket – és a közönséget –, már csak a teljesen széteső ritmustalansággal kísért trombiták kacskaringós gikszerei maradtak.

Tudom, hogy a szervezetileg most összegyúrt együttes nehéz időszakot él. Tudom, hogy sok remek képességű muzsikus játszik ott, de a szebb jövő felé vezető út első lépése nem lehet más, mint az, ha nem dőlnek be olyan állításnak, miszerint jók voltak.

Szurkolok nekik, mert sok élményt szereztek. És amennyire szeretek Szegedre utazni, és amennyire szeretem és tisztelem az egész társulatot, szeretném, ha ezután is sok szép élményben lehetne még ott részem. De az, hogy a mostani Walkür tényleg "bombasiker " tudott lenni, egyáltalán nem rajtuk múlt.

* * *

Soron kívül

Szokás, hogy a Wagner-bemutatókat a rendesnél korábbi időpontban kezdik. Egy Walkür – szerencsés esetben – véget érhet este 11 körül, de ahhoz már hatkor bele kell vágni. Ez körülményes, ha hét közben az ember dolgozik, nincs idő átöltözni, rákészülni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi itt Budapesten kb. kettőig tanítunk. Nem nagy gond, szolid (törvényes kereteken belüli) száguldozás árán négy óra körül Szegedre érünk, de hogy ott meg is tudjunk állni, ahhoz semmilyen vákuumszervós, szuper tárcsafék sem elég.

Ahhoz parkolóhely kell, de az csak hat után lesz ingyen. Üres hely előfordul, de a fizetés bonyolult, mert előre váltott parkolójegy kell, amit be lehet szerezni, de ahhoz, hogy beszerezzem, először oda kell mennem hat után – amikor már nem biztos, hogy nyitva van a hely. S még az is benne van a pakliban, hogy amíg elmegyünk egy, a táblán feltüntetett parkolójegy-árushoz, az ablaktörlő lapát alá mikuláscsomag kerül.

És amikor már a harmadik kört futjuk, némi szitkozódás közepette úgy döntünk, hogy igénybe vesszük a telefonos segítséget.
Dörzsölt helybéli barátunk szerint lehet SMS-ben is fizetni. Hogyaszongya: "a rendszámot, és utána vesszővel elválasztva az ’eg’ (úgymint: egész) szöveget kell elküldeni a 30/444-4660 számra, és akkor azért a zöld zónában egy órát, a sárgában kettőt parkolhatsz. Állítólag működik 20-as hálózatban is, de én azt még nem próbáltam. "
De mivel nekem 20-as telefonom van, én azt próbálom – és nyert! Kapok egy választ: "Sikeres parkolójegy-vásárlás! Rendszám: xxx-000 stb. stb., ár 360 Ft., érvényességi idők stb. "

Így még időben odaérünk a 90 C vendéglőbe, ahol mindenfelé kiküldött tudósítónk, barátunk, Heiner Lajos doktor úr éppen átfolyó üzemű sörmelegítőt játszik. Nagyon finom az ebéd, és barátságosak a vendéglőt – valamint a névadó méreteket – tulajdonló hölgyek.

Szitkok visszavonva – mégiscsak vendégszerető és barátságos város Szeged.