Néhány gondolat a szegedi Tosca-produkció kapcsán

2015. március 29.
Szegedi Nemzeti Színház, március 29.
Puccini: Tosca

A szegediek legutóbbi operapremierjéről négy kritikát – köztük DNI-ét a Momusben (Végy három jó énekest) és több olvasói levelet találtam - nem hinném, hogy ha bármelyik kerül a rendező Anger Ferenc kezébe, úgy érezhetné, hájjal kenegetik a hátát.

A részletes elemzésekhez nincs mit hozzátennem – legfeljebb annyit, hogy hiányoltam a pom-pom lányokat, a műlovarnőket, és a Cavaradossi kivégzése (mit kivégzése, lepuffantása) előtti koktélpartiba egy dizőz is belefért volna.

A rendező és a jelmeztervező csúnyán elbánt a címszerepet éneklő, a privátéletben pikánsan-egzotikusan-irregulárisan gyönyörű Nadia Cerchezzel – megjelenésekor úgy nézett ki, mint a Jancsi és Juliska Boszorkánya, aki éppen diszkóba indul.

Nagyobb gond, hogy a művésznő nyilvánvalóan semmilyen színészvezetési instrukciót sem kapott – elsősorban az első felvonásban ide-oda téblábolt a színpadon, esetlenül lógatva hosszú karjait.

Hogy adekvát rendező mellett nagyszerűen tud játszani, azt Lady Macbethje bizonyította Galgóczy Judit rendezésében.

Vokálisan sem volt olyan zseniális, mint Verdi operájában, igaz, azzal nagyon magasra tette a mércét. Tosca imájának nyersre sikerült csúcshangjától eltekintve jó volt, de nem átütő erejű.

Kelemen Zoltán nagy szegedi elődei, Gyimesi Kálmán és Németh József Scarpiai nyomdokaiba lépett. A Te Deum gyakran tud problematikus lenni, különösen olyan homogénen, fényesen szóló kórus mellett, mint amilyen most a szegedi színházé (karigazgató Kovács Kornélia), emlékszem, egyszer az I. elvonás próbája után Gyimesi odajött hozzám, „Átjött? Átjött"?.

Kelemen elsősorban a II. felvonásban bizonyította, ma az ország egyik legjobb baritonistája, noha joviálisan kerek arca, köpcös alkata kicsit bizarrnak tűnt a fenn említett két kollégája, vagy mondjuk Sherrill Milnes után.

Az előadás legjobb, mi több, nagyszerű teljesítményét László Boldizsártól (Cavaradossi) hallhattuk. Mindig tiszteltem, hogy a negyedik X környékén a Cotton Club Singers éléről volt ereje az opera világába váltani. Amúgy deklasszált elem – előző nap Taminót énekelt Győrben, itt már csak lovag, festő volt, jelmezében úgy nézett ki, mint egy mázoló segédmunkás (valószínűtlennek tartom, hogy Zöldi Z. Gergely tudatosan akart volna visszautalni egy Szegeden jó néhány éve fellépett másik tenoristára, aki egy időben szobafestőként is dolgozott).

Viszont László konzekvens ember – mindkét nap elénekelte a Képáriát.

Alakítása, éneklése tökéletes volt – a voce gyönyörű, mediterrán színű, diadalmas magasságokkal (a Vittoriára nagykabátot lehetett volna akasztani, a pályakezdő Marcello Giordani jutott az eszembe). És immáron teljesen megszabadult a pályája kezdetén még fel-feltűnő könnyűzenei maníroktól, zenei bizonytalanságoktól.

Hiszem, ma ő Magyarország egyik legjobb tenoristája. ha ugyan nem primus inter pares.

Andrejcsik István (Sekrestyés) ékes példája annak, hogy valaki limitált vokális adottságokkal is nagyszerűt tud alakítani – ezt a comprimario szerepet olyanok énekelték, csak lemezen megörökítetteket sorolok fel, szigorúan ABC-sorrendben, mint Salvatore Baccaloni, Renato Capecchi, Fernando Corena, Ezio Flagello, Benno Kusche, Spiro Malas, Paul Plishka, Italo Tajo. No meg Szegeden a felejthetetlen Gregor József.

Meggyőző volt Pataki Bence basszusa Angelotti szólamában. Viszont a börtönőr nyúlfarknyi szerepét éneklő kollégája még ebből a szólamból is jelentéktelent tudott csinálni...

Pál Tamás dirigálásáról csak szuperlatívuszokban tudok írni – beszéltem a szünetekben operatikussal, aki valamennyi előadást látta, váltig állította, erre a vasárnap délutánra ért be a produkció.

A Szegedi Városi Televízió stábja forgatott. - Ez egyfajta pleonazmus volt.

Egy hangfelvétel bőven elegendő lett volna.