Nagyszerű évadnyitó, szépséghibákkal II. – A végzet lovaglóostorral érkezik (Még egyszer a Parasztbecsület/Bajazzók premierről)

> 2014. szeptember 11./18.
Magyar Állami Operaház

Pietro Mascagni: Parasztbecsület
Turiddu - Kamen Chanev
Santuzza - Lukács Gyöngyi
Lucia - Balatoni Éva
Alfio - Alexandru Agache
Lola - Heiter Melinda

*

Ruggero Leoncavallo: Bajazzók
Canio - Kamen Chanev
Nedda - Rost Andrea
Tonio - Alexandru Agache
Beppo - Szappanos Tibor
Silvio - Nagy Zoltán

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Pinchas Steinberg

A függöny fölmegy: köd, derengő és komor szürkeség, az előtérben egy ló legelész (kockacukrot) a gazdájával. Egy pillanatra felötlik, hogy a Peter Grimes kezdődhetne így, de szerencsére megszólalnak az előjáték bevezető akkordjai, akkor tehát mégis Szicíliában vagyunk. Azután a ló, s gazdája el (nem is látjuk többé őket), kisvártatva átszalad egy kellékesforma figura, a hóna alatt a Megváltóval, majd egy pultot tolnak keresztül a színen. A köd oszlik valamelyest, bár a szürkeség mindvégig megmarad, a háttérben barakkok árnyai tűnnek fel. Három-négy kissrác rohan be, focilabdával. Átsuhan rajtam, hogy modern operarendezés nincs is már focizó kölykök és tollaslabdázó apácák nélkül. De nem tudom továbbgondolni, mert nyomban ott terem egy apácaruhás, durván elzavarja a fiúkat, majd vesz valamit a pultostól, fizetés helyett finom puszival búcsúzik tőle. A továbbiakban elővigyázatosan igyekszem nem gondolni semmit, nehogy bekövetkezzen.

A Parasztbecsület/Bajazzók legújabb bemutatójára érkeztünk, még ha az eddigiekből nem is volt egyértelmű. Georges Delnon rendezése rideg és sivár világba kalauzol bennünket, úgy tűnik, a rendezőt nem ingatta meg, hogy közben a tágas operairodalom tán „legmediterránabb” háttérzenéje megy. A Parasztbecsület rendezői koncepciója a világot kicsiny dobozokra osztotta. Mindenkinek van egy ilyen egyenfülkéje, nevezhetjük lakásoknak is. A darab során betekintést nyerhetünk Lucia néni, valamint Alfio és Lola magánzárkájába, mert dobozok jönnek-mennek, be- és kifordulnak. (A díszlet Madeleine Schleicht dicséri vagy nem is tudom…)

Amikor Alfio (foglalkozására nézve szállítmányozási vállalkozó) megérkezik, lovaglóostorral csapkod, előbb cukrot(?) dob a gyerekeknek, majd, amikor ott tart a nótában, hogy „vár otthon rám hű párom” (ez a régi szöveg, tudom, de azon nőttem föl), belép házacskájába, ahol tényleg Lola várja – egy szál pendelyben. (A bevezető kép óta még nem öltözött át, de akkor mintha Turidduval ölelkezett volna.) Még tart Alfio mondókájából, így a népek kíváncsian az ablakhoz tolulnak. A nóta végeztével emberünk átugrana borért a kocsmába. A szomszédos házikóban éppen Lucia néne és Santuzza élne lelki életet, amikor betoppan. Tisztázzák, hogy a bor elfogyott, Turiddu ismét szóbakerül, nem is igazán kellemes szövegkörnyezetben. Alfio dolgavégezetlenül és indignálódottan el, de előtte zajosan letesz az asztalra egy üveg bort.

Kicsit kusza, hogy ki hoz bort kinek és miért, de ne akadjunk el rajta. A hölgyek nem is akadnak, Lucia vagányul kicsapja a dugóhúzót, ízibe, amint a bosszús fuvaros elment. Szegény Santuzza (eposzi jelző) leveszi a napszemüveget s üveget bont. Így éri őket a húsvéti körmenet, hoppá, megvan, hová igyekezett a kellékes, itt a Krisztus-szobor négy Ku-Klux-Klanos alak által piedesztálra emelve. (Igen, lehet, hogy ez a csuklya a tradíció része, de a XX. század második fele óta ennek a jelmeznek végzetesen más irányú áthallása van.)

Azt gondolom, hogy Georges Delnon mindenképpen valami újat próbált a Parasztbecsületből kihozni. Nyilván zavarta a viszonylag egyszerű cselekmény a maga lineáris vonalvezetésével. Kitalálta hát ezt a dobozosdit, ráerőltette a darabra, ha belefért, ha nem. Olykor megakasztotta a cselekményt, másutt meg félrevitte. Néha beletrafált, de többnyire mellément. Szurkolunk a forgató embernek, hogy sikerüljön a megfelelő belépéshez odaérnie a szereplővel a dobozában. (A barakkok engem amúgy Szolzsenyicin hírhedt táborára emlékeztetnek, de nem akarom még jobban megzavarni a gyanútlan olvasót.)

Amikor sikerül kikeveredni a dobozokból és a cselekmény végre függetlenedni kezd a díszletektől, akkor kiderül, hogy Delnon nagyon is tud(na) a darabbal kezdeni valamit, de az első ilyen helyzet a Santuzza-Turiddu-Lola jelenetben jön össze. A második a Turiddu-Alfio kettősben, oszt már vége is a dalműnek, vége a reménynek.

Amikor –ppp– Kollégával felosztottuk a feladatot, úgy gondoltuk, övé a zene, én majd a színpadot dicsérem (…vagy nem is tudom). Ez egyszer már bejött, de most nem. Ahogy olvastam, Ő is kénytelen volt átkukkantani az én területemre. Szóval, amikor odáig jutottam, hogy Lola figuráját a rendező kicsit kurvásra fogalmazta, egyből kiderült, hogy ezt nem lehet függetleníteni attól, hogy milyen zenei megszólalásban sikerül mindezt tálalni. Ha már –ppp– megidézte Pánczél Éva kongeniális Loláját, én melléteszem Mészöly Katalinét. Ha megpróbálom a rendezői elképzelés mögé odahallani az Ő zenei megoldásukat, még akár meg is veszem az ötletet. Persze nevezett művésznők fajsúlyos alakításai nem is említhetők egy lapon a hallott(?) produkcióval. Mert józan ésszel hogyan is lehetne elképzelni olyan botor Turiddut, aki egy olyan Santuzza odaadását, szenvedélyét, szerelmét, amit Lukács Gyöngyi testesít meg, egy ilyen Loláért eldobna.

És ilyen az Élet, ugyanezen az estén kaptunk még egy ugyanilyen irányú tapasztalatot. Megint a „csábító” alakítással van gond. Silviót én még Miller Lajossal is hallottam, akkor nagyon is értettem, hogy Nedda őt választotta az öregedő és pocakos ripacs, Canio ellenében, még akkor is, ha ebbe bele kell halni. Most a szerepben kaptunk egy hangi problémákkal küszködő, gátlásos fiatalembert, akiért Neddánk – normális körülmények között – a kisujja körme piszkát sem adná, nemhogy az életét.

Számomra ez a két kiáltó ellentét csak azt igazolja, hogy Delnon kőbe vésett elképzelésekkel érkezett Budapestre, s ebből a terep felmérése után sem engedett jottányit sem. Még akár esélyünk is lehet arra, hogy egyszer – más szereposztással – akár működni is fog, ami most nem (vagy alig) sikerült.

Térjünk még vissza a Parasztbecsület-rendezésre!

Azt gondolom, hogy Delnon még otthon az íróasztal mellett (de kotta biztos nem volt a közelben) beleszeretett a záróképbe. Amikor halljuk, hogy „megölték Turiddut!”, öt vagy hat barakk befordul, Santuzzáé (ezt eddig nem láttuk), Luciáé, Loláé és még másoké is. Látjuk őket s a többi falubeli lányt. Mindannyian depressziósan maguk elé meredve, némán „siratják” az elhunytat, aki eszerint tényleg a falu bikája lehetett. Szép is lenne ez a kép, de sajnos Mascagni galádul belerondított, mert ebbe a zaklatott néhány pillanatba belesűrített még egy s mást. Santuzza és Lucia összeborulna, előbbi anyjának nevezi Turiddu mamáját, ahogy azt a késpárbajra igyekvő nem sokkal előbb kérte is amaztól. De ez a rendezőt nem zavarta annyira, sőt visszafelé haladva, fölépítette a koncepciót. Egy nemlétező gomblyukhoz nemcsak gombot varrt, hanem egy egész nagykabátot. És még nem beszéltünk olyan következetlenségekről, mint pl. Santuzzáék üvegpohárból isznak, Alfio műanyagot ver ki Turiddu kezéből, stb.

A szünet után baljós érzésekkel ültem vissza a Bajazzókra, de félelmem ezúttal – sokáig – alaptalannak bizonyult. Leoncavallo dalműve úgy tűnik, sokkal összetettebb alkotás, mintsem ilyen túlértelmezésekkel félre merjék vinni. (Ebben lehet valami, mert a legutóbbi pesti rendezésekre visszaemlékezve, mindig az egyszerűbbnek tűnő Parasztbecsülettel volt több gond.)

Szóval, a Bajazzók hibátlanul, persze változó énekesi és színészi minőségben, de teljesen korrekt színrevitelben valósult meg egészen a commedia dell’arte képig. Ahol a rendező – Isten tudja, mi okból – a játék színpadát föltette az első és második emelet közé. (Az Erkel Színházban Neddának csak a bokáját látnánk.) Az énekkar, a nép, az istenadta, ágaskodik, mereszti a szemét a magasba, majd kitörik a nyaka. Jó lenne tudni, hogy mi okból, de semmi okos nem jutott az eszembe azon kívül, hogy tériszonyos művészek (én ismerek ilyet) biztosan ne akarjanak ebben a darabban fellépni. (Canio feltűnően nehezen is ereszti el a korlátot, megértem.)

De eddig a jelenetig (ami ugye, a mű utolsó bő negyedórája) kiderül, hogy Delnon egészen jól fel tud építeni egy operát, ha akar. A dráma elindul, megteremtődik, a Nedda-Tonio jelenet – nyilván a közreműködők miatt is – ritka hatásosra sikeredik, bár Tonio is lovaglóostorral közlekedik. A komédiával sem lenne sok baj, ha mondjuk, a kocsijuk platóján zajlana (bőven elférnének). Abban is van ráció, hogy a bamba zárja be az estét („a komédiának vége!”), hiszen pont ő beszélt nekünk erről a Prológban.

Így hát kaptunk egy problémás Parasztbecsületet, valamint egy többé-kevésbé rendben lévő Bajazzókat. De mert ez a két remekmű nagyon is épít az emberi szenvedélyre, s a nagyon különböző személyiségekre, ezért halmozottan nem mindegy ki ölti fel a szereplők jelmezét.

Kamen Chanev vállalkozott a ritka bravúrra, egy este énekelni Turiddut és Caniót. (Persze, azért néhányan már megtették előtte.) Chanev jó alapadottságokkal rendelkező tenor, üzembiztos és jól nyíló magasságokkal. Az más kérdés, hogy túlontúl manírosan énekel, sokszor csuklásos technikával lép fel a magasságba. Ennél nagyobb gond, hogy az éneklése egysíkú, többnyire forte, ha szükséges, ha nem. Mint ahogy egysíkúnak éreztem a játékát is. De tisztában vagyok a hangfaj általános válságával, s hogy Chanev színpadi és hangi alapadottságaival ma a nemzetközi élvonalat képviseli.

Zsörtölődésem a másik kettős szereplő, az Alfiót és Toniót egy este abszolváló Alexandru Agache motiválja. Aki a két szerepből egyesével is óriási és összetett jellemeket bontott ki. Alfio erős és kemény ember, akinek megvadulását még sosem láttam ennyire félelmetesnek. Tonio pedig egyszerre gyenge és gyűlöletes, játékos és kegyetlen. Agache hangi ábrázolóképessége lenyűgöző, nagy várakozással tekintek az évadban várható fellépései elé. (Egyébként ezt a két szerepet meglepő módon ritkábban kettőzik, egyetlen egyszer hallottam koncertszerű előadáson Lucic-csal.)

Lukács Gyöngyi az ökomenikusan felépített szereppel győzött meg. Mindig bosszantott, amikor egy Santuzza már a Húsvéti Kórusban „ellőtte a puskaporát”. A dráma fokozatosan bomlik ki számára, Turidduval zajló durva vitája végén ismeri fel, hogy kapcsolatuk immár végleg elbukott. Szép, meggyőző és szívszorító alakítás.

Rost Andrea elvágyódó asszonyt formál Neddaként. Aki, amikor a külvilággal érintkezik, felveszi a pókerarcot és „viselkedik”, igazán talán csak Silviónak nyílik meg. Ugyan ebben az előadásban egyedül maradt, de így ez a produkció még jobban aláhúzta, hogy Nedda az egyetlen szereplő, aki igazán magányos.

Egy összetett megjegyzés még Pinchas Steinberg karmesteri tevékenységéhez. A jeles dirigens hallhatóan idegenül közlekedik verista környezetben, a darab igazán drámai jelenetei ezért nem szóltak igazán nagyot (szerintem az énekeseken nem múlt), a szenvedély „töménységfoka” úgy 60-70 % körül lehetett. Ez nem baj, mert az operairodalom nagy többsége ennél nem igényel többet. Szerencsésebb lett volna tehát rezignáltabb (ha úgy tetszik: mértéktartóbb) hangulatú művet rábízni. Ugyanakkor, ha a Parasztbecsület Bordalában ilyen feltűnően szétmegy a zenekar és énekkar, akkor ott gondok lehetnek az irányítással is.

fotó:© Csibi Szilvia

Az előadásról további képek találhatók a galériában